Igazi gyöngyszem, iskolapéldája annak, amikor az ostobaság találkozik az aljassággal. A féltékeny, klimaxos anyós frázisa, akit kegyetlenül sújt az élet: nemhogy elvette tőle imádott fiát az a ribanc, de még arra sem képes, hogy hagyományos módon világra hozzon egy gyereket...

Mindjárt az elején tisztázni érdemes: egy bonyodalmaktól mentes, természetes szülés előnyösebb, mint a császármetszés. Nem csupán a gyorsabb lábadozás, a kisebb fertőzésveszély, a kevesebb szövődmény és a rövidebb kórházi tartózkodás miatt. Ha a szülést nem előzte meg vajúdás, nagyobb az esélye annak, hogy probléma lesz a szoptatással. Az allergiás és asztmás megbetegedés is gyakoribb a császáros gyerekeknél. Az sem utolsó szempont, hogy a sikeres hüvelyi szülés katartikus diadalélménnyel jár, anyának és gyermekének egyaránt. Talán ez az oka annak is, hogy ilyenkor kevésbé jellemző a szülés utáni depresszió, mint császármetszés esetén.

A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű. Számtalan oka lehet annak, amikor a természetes szülés szóba sem jöhet. Ilyen a farfekvés, a téraránytalanság (amikor a magzat koponyája nagyobb, mint a medencenyílás), az anya szívbetegsége vagy látássérültsége, illetve a több korábbi császármetszés szintén kizáró körülmény. Az sem ritka eset, amikor egészen előrehaladott fájások esetén sem történik meg a megfelelő tágulás. A pici ugyan derekasan küzd a világrajöveteléért, ám ennek az igyekezetnek sokszor az a vége, hogy a köldökzsinór a nyakára tekeredik, ilyenkor pedig elkerülhetetlen az azonnali operáció. Azt kell világosan látni, hogy a császármetszés elsősorban egy életmentő lehetőség, s mint ilyen, áldott és szent dolog. Az emberi evolúció - vagy ha úgy tetszik: teremtés - egyik mérföldköve. A történelem során a szülések megszámlálhatatlanul sokszor együtt jártak a halállal. Hol a gyermek, hol az anya, hol mindkettő halálával. Elképesztően szerencsések vagyunk, hogy a jelenkorban élhetünk. Az orvostudomány néhány generációval ezelőtti szintjén két gyermekem közül egyik sem élte volna túl szülést, s én vigasztalhatatlanul elkeseredett volnék.

Még ha profánnak is tűnik az összevetés, olyan ez, mint a női keblek kérdése. Semmi sem jobb egy formás, természet adta mellnél. Egy plasztikai úton előállított gyönyörűség ugyan egy fokkal kevésbé vonzó, ám egy természetes, de formátlan mell kifejezetten illúzióromboló. Ugyanígy: semmi sem jobb, mint egy bonyodalmaktól mentes hüvelyi szülés. Egy fokkal kevésbé szerencsés a császármetszés. És mindkettőnél mérhetetlenül szomorúbb dolog egy oxigénhiányos újszülött. Mint minden emberi tettet és gondolatot, a szülés dilemmáját is érdemes etikai szempontból megközelíteni. Tekintve, hogy a magzat egészségét - önmagában, normál lefolyás esetén - egyik eljárás sem veszélyezteti, abszolút méltánytalan morális ítéletet mondani a császármetszést választók felett. Nehezen tudnám megvédeni azokat az anyákat, akik dohányoznak, drogoznak, vagy masszívan alkoholizálnak a terhességük alatt. Azok mellett sem állnék ki, akik bántalmazzák, vagy elhagyják gyermeküket. A császáros szülést még véletlenül se soroljuk e vétkek közé! S ha a magzat szempontjából nincs is morális vetülete a kérdésnek, úgy az anya oldaláról nézve feltétlenül. Ez pedig úgy fest: mindenki egyedüli tulajdonosa a saját testének. Sem az anyós, sem a postás, sem a rendőr, sem a villanyszerelő nem szólhat bele abba, hogy egy nő milyen szülési metódust választ. Ha az utóbbiak közül az egyik történetesen a kedves apuka, akkor is legfeljebb véleményt fogalmazhat meg. Morális alap, hogy a döntés az anyáé.