téveszmék

téveszmék

"Ha nem lenne pokol, olyanok lennénk, akár az állatok"

2017. december 03. - G. Nagy László

 pokol.jpg

 

A szállóige ebben a konkrét formában Flannery O'Connor amerikai írónőtől származik, magát a gondolatot ugyanakkor még manapság is sokan osztják. Vicces és lehangoló egyszerre, tekintve, hogy e frázisnak nincs egyetlen épkézláb eleme sem: hamis az eleje, hamis a vége, és legalább ilyen hamis a következtetése is.

 

Pokol persze természetesen létezik. Népirtások, inkvizíció, gázkamrák, munkatáborok, atombomba, ISIS, 300 millió éhező kisgyermek... Alkoholizmus, drogfüggőség, depresszió, öngyilkosság... Az ember minden korban és minden szinten képes megteremteni a saját poklát, a fene se érti, miért teszi. Az írónő azonban nyilvánvalóan nem erre, hanem a Földön túli kárhozatra céloz, melynek létéről totál felesleges vitát nyitni. Viszonylag csekély az esélye, hogy e dilemma kapcsán valaha is érdemi bizonyítékkal szolgál bárki, álljon egyik vagy másik oldalon. Azt a feloldhatatlan ellentétet mindazonáltal érdemes megemlíteni, ami az Isten jósága, mindentudó jellege és a pokol léte közt feszül. Hogy az elemi logika helyreálljon, valamint a Teremtőhöz szervesen kapcsolódó "jóságos" és "mindenható" arculati elemek se sérüljenek, többnyire a legkönnyebben beáldozható tételt szoktuk kihúzni az egyenletből, ez pedig maga a pokol.

 

Ami az állatokat illeti, az 1964-ben elhunyt Flannery O'Connor talán nem is sejtette, de egyáltalán nem állunk messze tőlük. A csimpánz és az ember - 98%-os genetikai egyezéssel - tízszer közelebbi rokona egymásnak, mint például az egér és a patkány. Hétköznapi működésünk is meglehetősen állatias: szükségletek és tudattalan ösztönök hajtanak, s négylábú barátainkhoz hasonlóan örömöt, félelmet, izgatottságot, undort, haragot, vágyat és kielégültséget érzünk. Intelligenciánkat természetesen nem cserélnénk el egyetlen más élőlénnyel sem, sem pedig mindazt, ami ebből fakad: a kommunikáció, a személyiségfejlődés, az együttműködés és a kulturális evolúció lehetőségeit és távlatait. A különbségek azonban nem csupán pozitív előjelűek. Mark Twain így fogalmaz: "Az állatok közül egyedül az ember kegyetlen. Egyedül ő az, aki azért okoz fájdalmat, mert örömét leli benne." Ezt szem előtt tartva még kevésbé tűnik degradálónak, ha valóban olyanok vagyunk, mint az állatok. További lényeges különbség az ember és a vadon élő állatok világa között, hogy utóbbiak sohasem éreznek szégyent természetes vágyaik, ösztöneik miatt. Egy kölyökkutya a legnagyobb természetességgel pisil a perzsaszőnyegre, s tettéért csupán akkor fogja kínosan érezni magát, miután párszor már belenyomtuk az orrát a produktumba. Ez a fajta szégyenérzet az emberi kultúra legutóbbi három és félezer évének rosszízű, mérgező gyümölcse. A címbéli frázis mögött az a gondolat is kitapintható, hogy elemi szükségünk van erre a szégyenre (lelkiismeret-furdalásra, önmarcangolásra), s ezt csupán a kárhozat fenyegető réme képes biztosítani. Lehet ebben bármiféle igazság?

 

A bűnügyi statisztikákból táplálkozó kriminológia sok évtizedes állítása, hogy a bűnözőket nem a büntetés mértéke, hanem elsősorban a lebukás rizikója tartja vissza a bűncselekmények elkövetésétől. Magyarországon például közel harminc éve nincs halálbüntetés, ezzel együtt is az ezredforduló óta meredeken csökken az emberölési esetek száma. A pokoltól való félelem nem hogy nem jelent visszatartó erőt, de olyannyira irracionális, hogy nem is értjük, hogyan lehetett ezzel évszázadokon keresztül hatást gyakorolni bárkire. Ha valakit valamilyen viselkedésre, cselekedetre kívánunk rávenni, úgy alapvetően kétféle eszközzel élhetünk. Az egyik a negatív motiváció, vagyis a büntetéssel való fenyegetés. Bűnről azonban csakis ott beszélhetünk, ahol áldozat is van, így ezzel csak igen ritkán operálhatunk. A másik a pozitív motiváció, vagyis az önkéntes üzletkötés - az elemi morál értelmében minden más esetben csakis ez jöhet szóba. Mindezt végiggondolva lényeges kérdésként merül fel, hogy egyáltalán miféle szükségünk van a tetteink kapcsán érzett szégyenre, lelkiismeret-furdalásra? Ha nincs szenvedő áldozat, mitől háborogna a lelkünk? Ha pedig van, akkor miért követjük el az adott bűntettet? A címbéli szállóige azt sugallja, hogy csakis az állatok és a szociopata személyiségek létezhetnek önmarcangolás nélkül. Kevés dolog áll ennyire messze a valóságtól. Egy kiegyensúlyozottan működő ember, aki tisztában van az alapvető erkölcs fogalmával, s képes kontrollálni az indulatait, akár egy teljes életutat végigjárhat anélkül, hogy valaha is lelkiismeret-furdalást érezne.

 

"Ha nem lenne pokol, olyanok lennénk, akár az állatok" - ilyet csak az mond, aki rémesen rossz színben látja az emberiséget. Csaknem minden szenvedés, amit egymásnak évszázadok óta okozunk, abból a meggyőződésből ered, hogy az ember alapvetően bűnös, ezért folyamatosan kontrollálni, rendszabályozni és büntetni kell. Szorongásaink, szégyeneink és a kiteljesedést bénító gátlásaink ebben az attitűdben gyökereznek. A szószékről körbetekintő lelkipásztor is csupa bűnös embert lát, ahogy a rendőr, a NAV alkalmazott, a BKV-ellenőr, az ügyész, a parkolóőr és a közterület-felügyelő is. Az egész kicsinyes létezésünket erre a hamis talapzatra építettük. Nehéz lesz élhetőbb hellyé formálni e bolygót, ha nem tanulunk meg hinni az emberi jóságban.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://teveszmek.blog.hu/api/trackback/id/tr1713405459

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TanNé · http://erkolcstan.blog.hu/ 2017.12.05. 13:00:29

Hát ha még nem lennének ateisták :-)

Ateizmus mint tagadásvallás képekben
vilagnezet.blog.hu/2017/12/04/ateizmus_mit_tagadasvallas_kepekben

Wompala 2017.12.05. 23:21:40

Lehet ezt másképp is érteni, nem feltétlenül kell "úgy" érteni a poklot.
Ha helytelenül cselekszem, vagy elmúlaztok helyesen cselekedni, akkor predesztinálom a rosszat, vagy annak lehetőségét, mint következményt. A világ olyan amilyenné mi tesszük. Ha mint ember felismerem, hogy a saját jövőmért (és másokéért, a társadalom élhetőségéért) cselekszem, jövőt formálok, akkortöbb vagyok, mint az idézet szerinti állat, aki ezt nem teszi. Tehát a következményként megjelenő romló világkép a "pokol". Nem egy külső büntetés a pokol, hanem saját magam tetteinek lehet következménye.
Más kérdés, hogy az állatok alapból nem cselekszenek helyesen, vagy helytelenül, tehát náluk ez a pokol opció eleve ki van lőve.
Szerintem

G. Nagy László 2017.12.06. 08:55:57

@Wompala: Amit írsz, azzal gyakorlatilag teljes mértékben egyetértek. A címbéli, vitatott frázist ugyanakkor nem legitimálja. Amit Te megfogalmaztál, az nagyjából így hangzik egy mondatban: "Ha olyanok lennénk, mint az állatok, azzal megteremtenénk magát a poklot". Ez pont megcseréli az okot és az okozatot.

Van itt még valami. Képzelj el egy 1-től 100-ig terjedő skálát, ahol az 1-es szint a teljesen állati ösztönlétezés, minden törvény és etikai korlát nélkül, a 100-as pedig az a világ, ahol valamennyi lépésünk külső szabályok szerint történik. Minden politikai-vallási-társadalomfilozófiai vita valójában ezt a kérdést járja körül, keresve az optimumszintet a tengelyen. A történelmet ezidáig a magas szintű szabályozás-korlátozás jellemezte, az utóbbi pár évtizedben lazultak csupán a dolgok. Én nem hiszem, hogy az állati szint volna az optimális, de semmiképpen sem a túlszabályozás. Jómagam olyan 10-20 közötti tartományba helyezném az optimális értéket, vissza a természethez jeligére :)
süti beállítások módosítása