Kezdjük azzal, hogy még százhúsz évvel ezelőtt is mindössze 31 év volt a születéskor várható élettartam világátlagban, vagyis nem csupán a nők biológiai órája ketyegett vészes tempóban, de a férfiaké is. Valójában nem is a termékenység időszaka jelentette a szűk keresztmetszetet a gyermekvállaláshoz, hanem a magának a létezésnek a rövidsége. Elsősorban a tudományos-technikai fejlődésnek köszönhetően manapság egészen más a helyzet; egy átlagos földlakó 67 esztendős életpályát remélhet. (Ezen belül a japán nők 85,5, illetve a mozambiki férfiak 40,4 éves átlaga jelenti a két szélsőértéket.) Ez egy olyan elképesztő ugrás, mely alapjaiban formálta át az emberiség életmódját. Az, hogy a címbéli közmondás tökéletesen értelmét vesztette, a változások sorában talán a legkisebb jelentőséggel bír.
Mivel a korai halál réme nem fenyegeti az európai embert, a családalapítással sem kell igazán kapkodnia. A gyermekáldás optimális idejét valójában két, egymással ellentétes motiváció közti finom kötéltánc adja meg. Az egészségügyi szempontok értelemszerűen továbbra is a korai gyermekvállalás mellett szólnak. Sokáig azt gondoltuk, hogy kizárólag az anyai oldal a problémás, a legújabb kutatások azonban azt igazolják, hogy az apa életkora is meghatározó jelentőséggel bír. Az Indiana Egyetem felmérése szerint a 45 év feletti, friss apukák gyermekei körében három és félszer nagyobb az autizmus esélye, mint a fiatal apák esetében; a hiperaktivitás 13-szor, a mániás depresszió 25-ször, a pszichózis kialakulása pedig kétszer olyan gyakori. Igen ám, csakhogy az egzisztenciális szempontok a minél későbbi gyermekvállalás felé terelik a döntést. Semmi sem képes olyan kilátástalan mókuskerékbe helyezni az embert, mint a vagyontalan pályakezdőként történő utódnemzés. Az egészségügyi és pénzügyi szempontok mellett az sem árt, ha az optimális pillanatban rendelkezésre áll egy megfelelő partner, egy arra méltó és alkalmas szülőtárs. Enélkül nem sokat ér a józan matek.
A fenti dilemmát figyelembe véve három tipikus családalapító modellel számolhatunk. A klasszikus felállás szerint két húsz év körüli fiatal köt házasságot, s azonnal dolgozni kezdenek a família bővítésén. Tekintve, hogy a szülés a 20 és 29 év közötti életkorszakaszban tekinthető igazán ideálisnak, az utódok egészségét tekintve ez egy kifogástalan út. Egzisztenciális biztonságról viszont a legkevésbé beszélhetünk ebben az esetben. Valójában az éhező Afrikát modellezzük mikroszinten: első helyre téve a szaporodás szükségletét, mely döntésünk talán egyszer s mindenkorra lehetetlenné teszi, hogy jelentős pénzügyi megtakarításokat eszközöljünk. Ez a konzervált szegénység évezredes útja. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy két húszéves még mentálisan sem elég érett, hogy borítékolható konfliktusaikat képesek legyenek megfelelően kezelni. A 21. századi modell tíz évvel eltolja a családalapítást: a szülők a harmincas éveik első feléig várnak a gyermekvállalással. Ebben a verzióban megfordulnak az előnyök és a hátrányok: az anyagi biztonság és a mentális érettség oltárán feláldozzuk a fiatal petesejteket. A harmadik út, az aszimmetrikus modell az, amely ötvözi az előző konstrukciók előnyös oldalait. Egy húsz körüli nő és egy harmincas férfi kapcsolata elvileg minden felsorolt kívánalomnak eleget tesz. Ugyanakkor ez is - akár csak az előző kettő - csupán elméleti modell. Természetesen nem árt, ha már középiskolás fejjel élettervet gyártunk, azonban a családalapítás tipikusan olyan projekt, amelyet lehetetlen körzővel, vonalzóval előre megrajzolni, mondhatnánk: ember tervez, Isten végez. Még egy szimpla tonhalas pizzát is nehéz úgy megrendelni, hogy az pont fél egyre érkezzen meg, nemhogy egy életre szóló kapcsolatot. Sokan túl korán találkoznak az optimális szülőtárssal, amikor még élni, tombolni szeretnének. Mások túl későn, amikor már rég túl vannak a zeniten. E téren kétségtelenül jelentős a szerencse szerepe, persze ettől még a fent megfogalmazott egészségügyi, pénzügyi és mentális szempontok még érvényesek maradnak.
Létezik a kérdésnek egy makroszintű aspektusa is, amikor az utódnemzés kapcsán az eddig taglalt egyéni szempontokon túl valamiféle "magasztosabb" célt is megfogalmazunk. Amikor kötelességünknek kezdjük érezni, hogy a csökkenő magyarságot, európaiságot, kereszténységet, vagy bármilyen egyéb etnikai, kulturális, vagy épp vallási közösséget életben tartsunk. Ha létezik igazán beteg és értelmetlen gondolkodásmód, úgy ez a törzsi vonal feltétlenül az. (Emlékszünk még? "Leánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség:") Természetesen szó sincs arról, hogy az etnokulturális sokszínűséget többre kéne értékelnünk a homogén közösségeknél. Elég megnézni néhány nyugat-európai nagyváros külső kerületét, ahová napnyugta után már kevesen merészkednek. Ami igazán lényeges, az az, hogy egyéni életcéljainkat soha, semmilyen formában nem rendelhetjük alá semmiféle közösségi eszménynek. Sem a nemzetnek, sem a törzsnek, sem a családnak. Valójában a politikai vezetők felelőssége az, hogy intézkedéseikkel a nemzeti célok és az egyéni ambíciók egy irányba mutassanak. Ennek pedig egyetlen hatékony eszköze van: a radikális adócsökkentés. Sírhatunk, hogy elfogy Európa, elfogy a magyarság. Azonban a gyermekvállalási kedvet - akár húsz, akár harmincéves korban - semmi sem inspirálja jobban, mint a megnyugtatóan vastag bankbetét.