téveszmék

téveszmék

"A vessző és dorgálás bölcsességet ád"

2018. január 23. - G. Nagy László

vesszo.jpg

 

Amikor az ember ilyen oltári nagy ökörségekkel találkozik, az első kérdése nem is az, hogy miként kerül a címbéli okítás a Bibliába, hanem az, hogy egyáltalán hogyan születik ilyen gondolat. Vajon háromezer éve végeztek hosszú és alapos megfigyeléseket a megvesszőzött gyerekek intellektuális fejlődését követve, összevetve a jámbor módon nevelt kontrollcsoporttal? Vagy csupán egy szadista hajlamú kor totálisan megalapozatlan, beteg intelméről van szó?

 

Nyilván költői a kérdés, már csak azért is, mert az elmúlt évtizedek során számos kutatást folytattak a gyermekbántalmazás kapcsán, s természetesen egyik sem igazolta vissza a bibliai gondolatot. Megállapításra kerültek ugyanakkor a következők:

  • Egy 75 tanulmányt átölelő metaanalízis - több mint 160 ezer gyermek adatait vizsgálva - arra mutat rá, hogy az elfenekelés az esetek 99%-ában együtt jár az olyan hátrányos kimenetelekkel, mint az antiszociális viselkedés, mentális zavarok, károsodott kognitív képességek, agresszió, alacsony szintű erkölcsi internalizáció.
  • A gyermekbántalmazás szoros összefüggést mutat számos betegség kialakulásával, köztük a depresszióval, a krónikus fejfájással, az iszkémiás szívbetegséggel, az elhízással, valamint a tüdőrákkal is.
  • A gyermekkori traumák nagyban felelősek a dohányzással, az alkoholfogyasztással és a droghasználattal összefüggő problémákért.
  • Robert W. Firestone amerikai klinikai pszichológus rámutatott, hogy öngyilkos hajlamú betegeinek elméje kivétel nélkül szülői szavakat visszhangzott.
  • A bántalmazott gyerekből sok esetben később bántalmazó szülő, vagy egyenesen bűnöző válik. Megtanul egy szélsőséges viselkedési módot: fiatalkori tapasztalatai alapján az agressziót tekinti a túléléshez szükséges legfontosabb alapnak.

 

Mondhatnánk, hogy a világ civilizált országaiban a gyermekbántalmazás ma már büntetendő kategória, s ezzel le is van tudva az ügy. Az Ószövetséget a kutya sem olvassa, az idevágó, porlepte közmondásokra pedig már csak a néprajzkutatók emlékeznek ("Vessző teszi a gyereket jámborrá"; "Ki a vesszőt kíméli, fiát nem szereti"; "Két tanítómester szükséges a házhoz: korbács és vessző"). Ha  nagy néha egy-egy politikus előhúzza a jótékony atyai pofonokról szóló kártyát, az rövidesen távozni is kényszerül, s ha megjelennek olyan gyermeknevelési útmutatók - többnyire valamely egyház berkeiből -, amelyek a testi fenyítésre buzdítanak, abból napok alatt médiabotrány kerekedik. A korszellem tehát a helyén van, a gyakorlat azonban csak lassan kullog a nyomában: hazánkban - a Föld egyik legbiztonságosabb országában - évente közel 20 ezer gyermek válik bántalmazás áldozatává, melyből harmincan bele is halnak. Ezen adatok ismeretében mit várhatunk a harmadik világ népeitől?

 

Az Ószövetség rideg valóságát felrázandó Jézus egészen forradalmi filozófiát hozott világnak. Amikor egy ősrégi, buddhista történetet átdolgozva elmeséli a tékozló fiúról szóló példabeszédet, az adott korban egészen újszerűnek számító szülő-gyermek kapcsolatot mutat be etalonként. A példázatbeli apa eszköztárából nem csak a vessző hiányzik, de a dorgálás legvisszafogottabb formáját sem alkalmazza. Tökéletes szabadságot enged fiának, akár annak árán is, hogy az súlyos hibákat kövessen el. Ilyen a bölcs szülő: pontosan tudja, hogy a szigor és a merev korlátok legfeljebb egy frusztrált, deformált személyiség kialakulását szolgálhatják, semmi egyebet. A felnőtté váláshoz muszáj megtapasztalni a saját döntésekből fakadó következményeket és felelősséget. Ellenpéldaként bemutatja a szabálykövető báty karakterét is, aki - kihagyva a kamaszkori lázadás nélkülözhetetlen, személyiségformáló fázisát - abszolút megrekedt a tapasztalatlan és rövidlátó gyermeki lét szintjén. Végtelenül szomorú, hogy a jézusi tanításból milyen keveset értett meg, s tett magává a katolikus egyház: visszatérve az ószövetségi gyakorlathoz, a vessző és a dorgálás évszázadokon keresztül jellemezte működését.

 

S hogy mi ad bölcsességet? A vessző és a dorgálás bizonyosan nem, s ha ezek már nem is számítanak trendi nevelési eszköznek, idehaza még mindig a dohos, elavult és rettenetes hatékonysággal működő iskolai rendszereket működtetjük. A hagyományos oktatás - megtapasztalhattuk saját bőrünkön, s gyermekeink kapcsán is - csupán keresztbe tesz a természetes tanulásnak, nem csoda, hogy a tanulók makacs ellenállást és érdektelenséget mutatnak. A gyerekek egyszerűen figyelmen kívül hagyják mindazt, aminek megtanulására még nem készek, ám csak azért, hogy később - amikor már képesek lesznek könnyen és élvezettel megérteni és elsajátítani - maguk térjenek vissza ahhoz. A klasszikus, magyar iskola egy olyan idegen világ a gyerekek számára, ahol a jó osztályzat mindennél fontosabb; a valóság felfedezésénél, a kreativitásnál, az esetleges hibázással járó eredetiségnél feltétlenül előbbre való. Az elmélyülés és a játék az osztálytermen kívül reked, míg a tanulás és a munka örömtelen és értelmetlen kötelességgé szürkül, talán egy életre meghatározva az ezekhez való hozzáállást. Kár érte.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://teveszmek.blog.hu/api/trackback/id/tr113591585

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása