A fene se tudja, hogy mi van megírva a csillagokban, s hogy sorsunk mennyire eleve elrendeltetett. Még az is lehet, hogy erőfeszítéseink valóban semmi eredménnyel sem kecsegtetnek. Az viszont egészen bizonyos, hogy aki a közmondás vélt igazságát elfogadva meg sem próbál kitörni a szegénységből, az bizonyosan ott ragad, ráadásul ezek után önmagán kívül az égvilágon senkit sem hibáztathat. Olyan sikertörténetet ugyanakkor több százat is ismerünk, amelyben a koldusból - ambícióval, hittel és kitartással - valódi királyfi vált.
"Akinek nincs semmije, az annyit is ér." - Hallhattuk Lázár Jánostól annak idején, s cinkelik is miatta a mai napig: az MSZP egyik friss kampányfilmje épp erre az elszólásra épül. Bár a megfogalmazás kissé sarkos, a mögöttes tartalomban azért bőven van igazság. Voltak idők, amikor a vagyoni viszonyok meglehetősen bebetonozottnak tűntek. Egy jobbágy akármilyen keményen dolgozott, nemigen volt esélye rá, hogy komoly vagyonokat halmozzon fel, pláne, hogy társadalmi pozícióján változtasson. A felemelkedés valódi lehetőségét a széles néptömegek számára az ipari forradalom és a kapitalizmus hozta el. Jelenleg az informatikai forradalom időszakában élünk, ami azt jelenti, hogy a meggazdagodás gyakorlatilag mindenki számára elérhető, akár még az utcára sem kell kilépni érte. A saját nappalinkban tőzsdézhetünk, pókerezhetünk, sportfogadásokat köthetünk, webáruházat üzemeltethetünk; gyárthatunk videókat a Youtube-ra; s persze kereskedhetünk egy sor digitális szellemi termékünkkel: fotókkal, grafikákkal, zenékkel és egyebekkel. A világpiac hatalmas, a lehetőségek szinte végtelenek.
Természetesen nem az internet az egyetlen csatorna a meggazdagodáshoz, s még csak nem is az önálló vállalkozás indítása. A legszimplább alkalmazotti státusz is lehetőséget jelent a tőkefelhalmozásra, és aki ma Magyarországon nem képes elhelyezkedni, az valószínűleg nem is akar igazán. Az, hogy a jövedelmünk egy részét megtakarításra, majd befektetésre fordítjuk, elsősorban szemléletmód és elhatározás kérdése, nem igazán függ a fizetésünk mértékétől. Puszta önfegyelemről van szó, arról a képességről, mellyel szükségleteink kielégítését valamelyest késleltethetjük. Bárki, aki késztetést érez magában, hogy elsajátítsa a pénzhez való helyes hozzáállást, elég, ha elolvassa Robert T. Kiyosaki Gazdag papa, szegény papa c. könyvét. Bevételeink minél nagyobb hányadát tudjuk félretenni, s működő tőkévé formálni, annál gyorsabban jutunk a jóllakottság fázisába, így persze nem árt, ha alkalmazottként megkérjük munkánk árát. Ugyanakkor, ha egy csöpp eszünk is van, pontosan tudni fogjuk, hogy napi nyolc óránk az adott munkaerőpiacon mit ér, s ehhez képest ostromoljuk a bértábla felső tartományait. Hiába ígér a Jobbik óriásplakátja európai szintű béreket, ez messze túlesik bármelyik párt és kormányzat kompetenciáján. Nem kell kimagasló intellektus annak felismeréséhez, hogy a bérunió és a hasonló szlogenek mennyire üres és értelmetlen ígérgetések. Aki valóban gazdagságra vágyik, annak nem a politika fogja elhozni a Kánaánt, hanem a munkája és a jól befektetett megtakarításai.
Lehet-e bármilyen alapja, hogy Istent, s teremtést okoljuk anyagi nyomorúságunkért? Talán igen, ám ez azt jelentené, hogy semmiféle értékteremtésre nem vagyunk képesek. Amennyiben önmagunkat ennél azért kedvezőbb színben látjuk, úgy csupán két oka lehet, ha mégsem váltunk vagyonossá. Az egyik a lustaság, amelynek bántó mellékhatása az örök elégedetlenség. A másik a kellő ambíció hiánya, ami viszont egy tökéletesen elfogadható, pszichikai tekintetben is kiegyensúlyozott állapotot jelent. Amikor megelégszünk azzal, hogy az átlagos polgári lét langyos vizében pancsolunk, jachtok és limuzinok nélkül, mert egyszerűen többet ér számunkra a szabadidő, amelyet a családunkkal, sporttal, vagy kedvenc hobbinkkal töltünk, mintha a pénzt hajkurásznánk. Nem kötelező mindenkinek milliárdossá válnia, de aligha Isten választásán múlik, hogy céljaink teljesítésében meddig jutunk.