Nyolc napja került fel a Youtube-ra Budaházy Edda - Budaházy György testvérének - videója, a Hozz Világra Még Egy Magyart Mozgalom felhívásaként. Amikor a jelen posztot élesítem, a nézettsége megközelíti a 400 ezret, ezer like és 13 ezer dislike mellett. A négyperces monológ lényege: lányok, asszonyok, szülni kéne, ez a magyar nő kötelessége, rajtatok áll a haza sorsa!
A legkevésbé sem csodálkozom az üzenet jelentős elutasítottságán. Az effajta érzelmi zsarolások az én szemszögemből csupán megmosolyogtatóak, ám megértem azokat is, akiket határozottan dühítenek. A legtöbb ember számára a gyerekvállalás egy vágyott és csodás kaland - nekem személy szerint életem két legjobb döntése a fiam és a lányom - de ennek az égvilágon semmi köze a hazaszeretethez, és a legkevésbé sem nevezném kötelességnek. El sem tudok képzelni olyat, hogy valaki, aki egyébiránt nem vágyik utódokra, idegenkedik a gyerkőcöktől és az égvilágon semmi affinitást nem érez a szülői szerepre, e videó fényében, az "Isten, haza, család" jelszó buzdító hatására erőt vesz magán és belevág. Ez teljes nonszensz, ám ha létezne is hasonló, nem szívesen jönnék a világra ilyen szülők gyermekeként. A családalapítás ennél sokkal szentebb dolog. Kell, hogy legyen az emberben egy belső késztetés és egy megfelelő érettség ahhoz, hogy utódokat nemzzen és hozzon a világra. Edda kifejezetten fordítva ül a lovon: a morális kötelesség nem az, hogy szaporodjunk, hanem az, hogy ha már gyermeket vállaltunk, úgy tisztességesen fel is neveljük.
Mióta Radnóti Miklós megírta a Nem tudhatom című, magával ragadóan gyönyörű versét, azóta valójában nem sok újat tudunk hozzátenni a hazaszeretet gondolatához. E költeményben nincs semmi dagályosság, túlzó patetikusság, csupán arról szól, ami a lényeg - ám azt mesterien tálalja. A magam részéről kifejezetten megmosolyogtatóanak tartom, amikor bárki a mellét veri, hogy mekkora magyar. Ebben az égvilágon semmi kiemelkedő értéket nem látok. Olyan ez mintha azzal kérkednék, hogy mennyire szeretem a gyerekeimet, vagy a csokiparfét. Mi ebben a pláne? Ahogy a gyerekeit meg a csokiparfét mindenki szereti, úgy a hazáját is. Ezt szívtam magamba az anyatejjel. Itt élek. Ezt a nyelvet beszélem. Az LGT, a Tankcsapda és Ákos zenéi szólnak a kocsimban, amikor a világ egyik legszebb városában elhajtok József Attila szobra előtt a koraesti rakparton. Mi olyan nagy dolog abban, hogy szeretem mindezt? És miért volnék egy dekával is nemesebb lelkű azoknál, akik más költőket, más zenéket, más városokat kedvelnek? Budaházy Edda morcosan megfeddi mindazon honfitársainkat, akik idegen földön próbálnak szerencsét. Ennek sincs semmi értelme. Ha az ember személyes boldogságát jobban szolgálja, ha ideig-óráig, vagy akár hosszútávon Londont, Berlint, Milánót választja, mi a baj ezzel? Meg kéne érteni már végre, hogy ha egy hazánkfia a saját tudását idegen földön jobban kamatoztatja, úgy a kinti, háromszoros fizetésével nem csupán önmagát, de a nemzetet is jobban szolgálja.
Valahogy úgy érzem, hogy mind a jobb-, mind a baloldal leginkább a másik ember nemi szervével verné a csalánt. A jobbosok a nemzet oltárán várnák el az önfeláldozást, a balosok szociális alapon, s ebből fakadóan mindkét térfélen hajlamosak rá, hogy kettős mércével mérjenek. Az Echo TV Sajtóklub című műsorának hétfői adását figyelve szabályosan a fejemet fogtam, hogy két, közvetlenül egymást követő témát illetően hogyan képes mind a négy újságíró 180 fokos fordulatot véve érvelni. Budaházy Edda videója kapcsán teljes egyetértésben beszélgettek a nemzet iránti kötelességről, míg a következő hírt elemezve már az önrendelkezés vált a legfőbb morális elvvé. Kétségkívül piszok nehéz erkölcsileg védhető álláspontokat kialakítani anélkül, hogy figyelembe vennénk az alapvető emberi motivációkat. Egy egészséges felnőtt úgy működik, hogy önmagát és közvetlen családját teszi az első helyre, majd tágabb baráti és rokoni környezetét, azután nemzetét, majd az egész emberiséget - ahogyan azt önző génjei diktálják. Valójában mindkét politikai oldal megpróbál ezzel szembemasírozva érvelni, s azt mondani: áldozd fel egyéni ambícióidat a nemzetért, vagy épp a nálad szerencsétlenebb sorsúakért! Vagyok annyira szentimentális, hogy őszintén hiszem: minden ember testvér, ám kizárt, hogy mind a hétmilliárd testvérünket egyformán szeressük. És persze az is kizárt, hogy rokonszenvünket a szociális elesettség, vagy a nemzeti hovatartozás meghatározóan befolyásolná. Mindenkitől, akiben túlteng a nagy hazafiság, azt szoktam kérdezni: ha két fuldokló közül csak egyet tudna kihúzni a folyóból, a zsémbes szabolcsi vénasszonyt, vagy a húszéves, gyönyörű, alapjáraton életvidám japán lányt választaná? Szerintem Bayer Zsolt is előbb ölelne magához egy ismeretlen lengyelt, mint Tóta W. Árpádot.
Budaházy Edda felhívása mindazonáltal számos sebből vérzik. Azon túl, hogy nemzethalállal riogat, ennek felelősségét az egyes emberek nyakába varrná. Ez pont olyan, mintha a globális felmelegedésnek az én Nissanom lenne az okozója. Nyilván van hozzá némi halvány köze, ám egészen biztosan nem az alulról jövő, nagy népi megvilágosodás menti majd meg a bolygónkat, ahogyan a magyarságot sem. Ha van bármi érdemi szerepe a kormányzatoknak és a világszervezeteknek, az pont az lenne, hogy a demográfiai és környezetvédelmi kérdéseket megfelelően kezeljék. "Különben sem ismersz senkit, akivel összekötnéd az életed?" - teszi fel az abszolút adekvát kérdést Edda, hogy aztán megválaszolatlanul hagyja. Pedig alig hiszem, hogy létezik ennél fontosabb szempont a gyerekvállalást illetően. Ez persze egyéni probléma, a társadalom, az állam nemigen segíthet a megfelelő párválasztásban, ám éppen ezért teljesen felesleges ilyen felvetéseket beleszőni a monológba. A nyitva hagyott kérdés szinte azt sugallja, hogy ez lényegtelen szempont, simán hozzá lehet menni az első jöttmenthez, vagy akár érdemes apa nélkül is gyereket vállalni. "Nem inkább attól tartasz, hogy magadnak nem tudsz megadni mindent, amire vágysz?" - fincsi provokáció, mellyel Eddánk újranyit egy évezredes dilemmát. Egy egészséges lelkű nő erre szemrebbenés nélkül így felel: "De igen. És ha túl nagy áldozatot követel a gyerekvállalás, úgy boldogtalan leszek és ezzel a babának ártanék a leginkább." Számomra kifejezetten fura, hogy még a 21. században is lehet azzal érvelni, hogy az önérdek szégyenletes dolog. Tényleg van olyan, aki ettől kínosan érzi magát? "Úgy véled rendben van az, hogy majd mások gyermekei kitermelik a nyugdíjadat?" - ez pedig kifejezetten bántó és logikátlan felvetés. A nyugdíjunkat ugyanis soha nem mások, vagy mások gyermekei termelik ki, hanem mi magunk. Évtizedek óta megy a riogatás, hogy mikor dől össze az állami nyugdíjrendszer, s talán nem is alaptalanul. Ám attól, hogy egyszer valaki kitalálta ezt a piramisjátékot, a kötelezően beterelt játékosok semmilyen felelősséggel nem tartoznak azért, hogy meddig marad állva. Ez pont olyan, mintha a Praktikerben, ahol alig találni eladót, letolnának, hogy tetszettem volna több gyermeket nemzeni, akkor most lenne elégséges személyzet...
Németh Szilárd szerint is azé a világ, aki teleszüli. Szerintem meg ez egy oltári baromság, nem kéne a harmadik világ eszetlen útját járni. Nyilván senki sem gondolja komolyan, hogy a magyar nők versenyezni tudnának vagy akarnának Nigéria asszonyaival. Ettől persze még a demográfiai helyzetet érdemes komolyan venni. A magamfajta, aki elsősorban a libertariánus eszmékből táplálkozik, természetesen tapsol minden adócsökkentésnek, így annak is, amit a családosok kapnak. Hitem szerint hatékonyan motiválni csakis pozitív módon lehetséges, igazán kár, hogy Budaházy Edda erről mit sem tud.
A poszt címét Kölcseytől ollóztam, ám számos egyéb, költői és kevésbé költői lehetőség is kínálkozott. A közmondások világa azért oly izgalmas, mert a téveszmék mellett mindig találunk valódi bölcsességeket is. "Jobb a hazáért meghalni, mint henyélve élni" - így szól az altruista verzió, szinkronban Kölcsey Ferenccel, Budaházy Eddával és számos olyan nagylelkű gondolkodóval, akik valamiért vonzódnak az önfeláldozáshoz. A nép ajkán azonban sokkal reálisabb frázisok is születtek az évszázadok során: "Hazája embernek, hol jól vagyon dolga." Talán ez volna a lényeg.
