téveszmék

"Jobb adni mint kapni"

2017. december 17. - G. Nagy László

jobb_adni.jpg

 

Amennyiben egy kiadós verésről van szó, úgy készséggel elismerhető a közmondás igazsága. Minden más esetben azonban erősen megkérdőjelezhető, s ezt különösen ilyenkor, karácsony táján érezzük.

 

A bajok ott kezdődnek, hogy az esztendő legsűrűbb időszakát éljük. Év végi zárások, elszámolások, kétszeresére duzzadó forgalom, lejáró projekthatáridők, ajándékok és képeslapok az üzleti partnereknek, karácsonyi céges vacsorák, otthoni készülődés, sütés-főzés, takarítás... és mindezeket megfejelve őrült rohangálás a kötelező, családi ajándékok után. A legtöbbünknek úgy hiányzik, mint lufiárusnak a jégeső. Egy nyugdíjasnak, aki már szeptember közepén elkezdi beszerezni a fa alá valót, talán nem jelent gondot mindez. Ám egy aktív életet élő átlagember nem könnyen és főleg nem szívesen áldoz néhány óránál többet ajándékvásárlásra, beleértve a kreatív ötletelést is.

 

Az időszűke azonban csak a legkisebb probléma. A kötelező ajándékozás már önmagában is borzalmas intézmény. A. J. Christian tökéletesen megfogalmazza a lényeget: "Nem ajándékot vársz viszonzásul, hanem a másik ember örömét. S ez talán még rosszabb, mintha egy vázát vagy nyakkendőt kérnél cserébe, mert azt az embert, akinek meglepetést szeretnél szerezni, belekergeted a hazugságba. Hiszen mi is történik? Odaadod a csomagot és lesed, hogy mennyire örül az ajándékodnak. Még mondani is szoktad: nyisd már ki, hadd lássam az arcodat! A szerencsétlennek azonnal görcsbe rándul a gyomra, és miközben a csomagot bontogatja, lehajtott arcán már a mosolyt gyakorolja, mert tudja, hogy meg kell felelnie az üzletnek: ajándékot adtál, amiért neki cserében örülnie kell." Így megy ez. Extra nehezített pályán játszunk, amikor egy tehetős nagybácsi, vagy egy unalmas, betegeskedő nagynéni a célszemély. Előbbinek bőven megvan mindene; nincs az a méregdrága szivar, vagy whisky, amit nem kóstolt még. Annak függvényében, hogy milyen mélyen nyúlunk a zsebünkbe, ajándékunk a szánalmas és a közhelyes közötti skála valamely pontjára kerül. Az unalmas nagynéni legalább ilyen fejtörést okoz: nincsenek hobbijai, nem olvas, nem öltözködik, nincsenek szükségletei, nem is él igazán. Ember legyen a talpán, aki frappáns ajándékötlettel képes előállni. Valójában a gyerekek azok, akik az ajándékozás egyetlen szerencsés célcsoportját jelentik. Ők nem csupán arra képesek, hogy őszintén örüljenek, de még azt is készséggel megteszik, hogy előzőleg kívánságlistát írnak Jézuskának. Még úgy is, ha közben tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy az elsötétített nappaliban nem a fiatalkorú Messiás bukdácsol, hanem anya és apa az, akik megpróbálják észrevétlenül becsempészni a csomagokat a fa alá.

 

Amikor önzetlen adományozásról esik szó, annak alapvető kritériuma a láthatatlanság és névtelenség. Onnantól azonban, hogy letérünk Szent Miklós útjáról, már lehetetlen eljátszani, hogy nem várunk semmit cserébe. A húszfős nagycsaládnak karácsonyi vacsorát készítő nagymama lazán előadhatja a mártírt, hogy három napja süt-főz és alig áll a lábán, csak hogy a família jól mulasson. Nyilván azt várja, hogy ezért szentté avassák, s amíg tartanak a fogások, az ő könnyfakasztó, önfeláldozó jóságát zengje az asztal. Ez esetben is sokkal becsületesebb lenne az őszinteség: "Gyerekek, mérhetetlenül boldog vagyok, hogy mindenki eljött, s együtt ünnepelhetünk. S ha ennek az az ára, hogy pár napig meg sem álltam, azt kell mondjam, bőven megérte!" Valahogy így kéne gondolkodni és létezni, nem csupán az ünnepek idején, de a hétköznapok során is. Megtanulni és elfogadni, hogy - szüleinken kívül - soha, senki nem fog minket önmagunkért szeretni, csakis azokért az értékekért, amelyeket mi magunk nyújtunk másoknak. Tiszta sor, hogy tetteinkről és szavainkról leolvad a cukormáz és eltűnik a pátosz, ha beismerjük: gyakorlatilag MINDENT önzésből teszünk. Ám az elégedett és békés világ nem az önzetlenséget hirdető, hamis szólamokból épül, hanem épp ellenkezőleg: okos és megfontolt önzéseinkből, melyek nem bántanak senkit, csupán keresik az örömöt, a kapcsolódást, a másik embert. Ez a karácsony igazi üzenete.

 

"A szomszéd kertje mindig zöldebb"

green-garden-19.jpg

 

Ezúttal nem volnánk könnyű helyzetben, ha magát a közmondást szeretnénk ízekre szedni, hiszen az irónián lehetetlen fogást találni. A mögöttes emberi attitűd ugyanakkor több sebből is vérzik, s mivel szemünk előtt egy népbetegség körvonalai rajzolódnak ki, nem hagyhatjuk szó nélkül a jelenséget.

 

Az első tünet, ami eszünkbe ötlik, az maga a szimpla irigység, mely pont úgy működik, mint a stressz: kis mértékben teljesítményfokozó, egy ponton túl azonban ellenünk fordul és végez velünk. Ha a szomszéd háza előtt egy olyan tűzpiros, nyitott Porsche parkol, amilyenre mindig is vágytunk, a tudat, hogy a másiknak sikerült, jó esetben minket is nagy tettekre sarkallhat. Ám ha azon kezdünk el agyalni, hogy a tulaj bizonyára bűnöző, vagy legalábbis érdemtelenül jutott e szépséghez, úgy csupán egyre messzebb kerülünk az áhított céltól. Elménk meglehetősen következetes: mivel önmagunkat patyolattisztának szeretnénk látni, az álomverda gazdáját pedig elvetemült bűnösnek, így agyunk gőzerővel azon kezd dolgozni, hogy soha az életben ne markoljuk semmiféle sportautó volánját. A kielégületlenek frusztráltsága természetesen érthető. Ha végzett jogászként fillérekért dolgozunk az államigazgatásban, miközben volt évfolyamtársaink milliókat szakítanak a privát szférában, az nyilván nem tesz jót az önbecsülésünknek. Nem lennénk annak a lánynak a helyében sem, aki a harmincas évei közepén még mindig az igazit várja, miközben egykori barátnői már mind többgyerekes családanyák. Nem kell különösen sok empátia hozzá, hogy átérezzük gyötrelmét, amikor szerelemmámorban andalgó párokat lát; vagy azt a szívfacsaró kínt, amely a zsibongó óvodaudvar mellett elsétálva járja át. Lehetünk bármilyen mélyen, a megoldás sohasem az, hogy a szerencsésebb sorsúak vesztét kívánjuk, vagy hogy velük szemben bármilyen negatív érzést táplálunk. Ez a legnagyobb öngól, mellyel végképp ott ragadhatunk a reménytelenség sötét sikátorában. 

 

A szomszéd kertjét mustrálva nem az irigység az egyetlen lehetséges problémaforrás. Közel ilyen pusztító a fantáziátlanság is. Amikor életünk annyira sivár és üres, hogy még saját vágyaink sincsenek, még azokat is a külvilágtól kell kölcsönvenni, abból sosem épül valódi elégedettség. Ijesztő, hogy micsoda tömegek rekedtek meg az ötéves gyerek szintjén: ha a másiknak van sárga homokozólapátja, nekem is kell! Ha a szomszédék idén Franciaországban síelnek, mi sem adhatjuk alább! Igaz, hogy még életünkben nem volt léc a lábunkon és utáljuk a telet, a havat, a hideget, mint dögkeselyű az üvegszemet, de mit számít? Az önpusztító, értelmetlen versengés legszebb történelmi példáját a hidegháború évei hozták el, amikor Reagan a csillagháborús terv bejelentésével olyan mértékű hadi kiadásokba hajszolta az akkori Szovjetuniót, mely pár évvel később a tervgazdaság összeomlásához és a kommunista nagyhatalom bukásához vezetett.

 

A harmadik tünet az előző kettőből fakadó örök elégedetlenség. Amikor képtelenek vagyunk leállni, bármilyen fázisban is tart az életünk. Természetesen léteznek extrém esetek. Ismerünk olyanokat, akik addig nem elégedettek, amíg nem aranyfajanszba ürítenek, s olyanokat is, akiknek legkedvesebb hobbijuk, legfőbb örömforrásuk az üzlet. Nekik tényleg nincs miért fékezni. A legtöbben azonban nem ilyenek vagyunk. Nekünk, közönséges halandóknak, akik egész jól elvagyunk kastélyok és limuzinok nélkül, előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor jóllakottan, hátradőlve azt mondhatjuk: ELÉG. Innentől új időszámítás kezdődik: megtanulunk nemet mondani, lazítani, s már csak olyan tevékenységekbe fogunk belekezdeni, amelyek valódi, felhőtlen örömöt ígérnek. Az a tény, hogy csupán kevesen jutnak el az elégedettség ezen üdvözítő fokára, valójában két alapvető okra vezethető vissza. Az egyik a végtelenül ostoba gazdálkodás, a pénzügyi ismeretek totális hiánya. (Miért nem ezt tanítják az iskolában integrálszámítás, vagy atomfizika helyett??) A másik pedig a címbéli mantra bensőségesítése: amikor minden lényeges szükségletünk kielégülést nyert, akkor is készek vagyunk két perc alatt elégedetlenségre hangolódni, elég csak egy pillantás a szomszéd kertjébe.

 

A negyedik tünet a ragaszkodás. A buddhista gondolkodás szerint ez minden boldogtalanság forrása. Minél több vagyontárgyhoz, társadalmi pozícióhoz és emberi kapcsolathoz ragaszkodunk görcsösen, annál inkább rabjává válunk saját gazdagságunknak. Ez totális öngól, hiszen belső szabadság nélkül nem létezhet elégedettség sem. A gazdagságot egyszerűen élvezni kell. Az értéke pont abban nyilvánul meg, hogy képes szabaddá tenni. Ne higgyünk az eszement marxistáknak, akik minden bűn gyökerének a pénzt, a magántulajdont és a gyarapodást tartják! Ha van egy csöppnyi eszünk, úgy az aszkétákra sem hallgatunk; nem igaz, hogy a testi élvezetek jelentik a bűn forrását. Ezek a perverz filozófiák a másik végletet mutatják; egy egészséges ember számára abszolút zsákutcát jelentenek. A vagyon, a gyarapodás és a test örömei mind valódi értéket jelentenek, egészen addig, amíg tiszta élvezetet nyújtanak, s nem kezdenek el uralkodni rajtunk. Pontosan azért jó a sok pénz és a sok barát, mert így nyugodt szívvel veszíthetünk is belőlük, s még mindig bőven tehetősek maradunk.

 

Popper Péter az egyik előadása során megkérdezte a közönségét: "Önök mit tennének, ha megnyernék a lottó ötöst?" Majd így folytatta: "Én ismerek olyan embert, aki az égvilágon semmit sem változtatna az életén. Itt ül önök előtt." Nagyjából ez az a mentalitás, ahová mindannyiunknak el kellene jutni, ha a valódi elégedettséget célozzuk. Ismerni magunkat, s tényleges szükségleteinket. És magasról tenni a szomszéd kertjére, legyen az bármilyen elképesztően zöld is.

 

 

"Ízlésről vitának helye nincs"

izles.jpg

 

Peti nagy kedvence a nutellás palacsinta, Pali mindig lekvárosat kér. Peti Pink Floydot hallgat, Pali nappalija Kozsó nótáitól hangos. Peti a sportosan feszes csajokra mozdul, Pali a kifejezetten molettekre indul be. Peti azt szereti, ha az örömtől sikít a lány, Pali azt, ha félelemtől... Elintézhetnénk egy nagy legyintéssel, hogy ízlésről vitának helye nincs, ám kár volna megfosztanunk magunkat életünk egyik fő esszenciájától, az értékítélet örömétől.

 

Oké, lebuktam, picit összekevertem a dolgokat. Az egyéni preferenciák ugyan mind a négy fenti esetben markánsan megjelennek, a felsoroltak többsége mégsem tisztán ízlésbeli kérdés. Valójában csupán a palacsinták összevetése sorolható ide, ahol a különböző töltelékek abszolút mellérendelt viszonyban állnak. E helyütt tökéletesen igaz a mondás; nem is igen számíthatnánk pezsgően intellektuális eszmecserére a mogyorókrém és a baracklekvár ízvilágának méltatása során. A paletta másik végén azok a ritka esetek találhatók, melyeknél értékítéletünkben a morál is megkérdőjelezhetetlen szerepet játszik. Ahol az erőszak felüti a fejét, ott megint csak elmarad a vita: nincs értelme ízlésről diskurzust folytatni megengedhetetlen tettek kapcsán. A tisztán ízlésbeli és az erkölcsi kérdések közötti szürke mezsgyén keresendők a minőségi kérdések, melyek témánk szempontjából a legizgalmasabbak.

 

Azért szükséges tisztán látni, hogy egy adott értékítéletünk mely kategóriát érinti, mert a történelem során ezeket számtalan esetben összekeverte az emberiség. Ahol törvények szabályozzák a hajviseletet vagy a szexuális magatartást; ahol a hatalom dönti el, hogy mi jelenhet meg a sajtóban és mi nem; ahol a Táncdal- és Sanzonbizottság szájíze szerint lesz egy rockzenekar tűrt, tiltott, vagy támogatott; ott pontosan azért groteszk a rendszer, mert az adott elit önkényesen átrendezte e természet adta fogalomköröket. Amikor egy pusztán ízlésbeli, vagy minőségi kérdés morális színezetet kap, vagy épp ellenkezőleg: egy tökéletesen erkölcstelen minta abszolút elfogadott, mondhatni, ízlés dolga, ott mindig embertelen világ épül.

 

Amikor egy átlagos, bágyadt délutánon autónkban ülve araszolunk a csúcsforgalomban, s a Sláger FM egymás után játssza a Learning to Fly-t és a Szomorú szamurájt, olyankor reagálhatunk úgy, mint a fütyörésző házmester: "Ízlések és pofonok... mindkettő milyen jó kis nóta..." És persze áteshetünk a ló túloldalára is: "Bilincsbe kéne verni ezt a Kozsót és eltiltani minden további dalszerzéstől". Nyilván egyik sem felnőttreakció. Amikor összefutunk Peti és Pali barátunkkal - előbbi egy húszéves, feszes bombázóval, utóbbi egy leharcolt behemóttal az oldalán -, olyankor is jogunk van hazudni, még önmagunknak is: "milyen helyes mindkettő..." De lehetünk erősen túlzók is: "Büntetni kéne az ilyen külsőt, minimum lekhelyelhagyási tilalom..." Ezek azok a nyilvánvaló esetek, amikor minőségi különbségekről beszélhetünk, akár objektív módon mérhető paraméterek mentén. Ezek azok az esetek, amikor nagyon is van helye az ízlésről folytatott vitának, számos, egymással összefüggő okból.

 

  1. Amikor egészséges lelkű felnőttként értékítéleteket alkotva vitázunk, azzal egyszersmind meg is állapodtunk abban, hogy minőségi kérdésről van szó. Kölcsönösen elismertük, hogy mindenkinek jogában áll gyenge nívójú kultúrát gyártani és fogyasztani is, ebben senki sem korlátozható és nem is büntethető érte. Ugyanígy: mindenkinek privát ügye, ha előnytelen a megjelenése, s az is, ha valakinek ezzel együtt is vonzó. A minőség és a jó ízlés - szemben az elemi morállal - nem kikényszeríthető.
  2. A Maslow-piaramis hatodik szintjén találhatók az esztétikai szükségletek, melyeket a füttyös házmester legfeljebb hírből ismer, mi viszont imádnánk, ha gyermekeink személyisége elsősorban a szépség, az igényesség, a valódi minőség kereséséből építkezne. A témában folytatott eszmecserék elsősorban önmagunk és a környezetünk folyamatos fejlődését célozzák.
  3. Alig van 80-90 évünk, ezt a nyúlfarknyi periódust érdemes megfelelő minőségű élményekkel megtölteni. Ahogy mondani szokás: "Az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz bort igyunk." Csakis úgy válhatunk tudatos kultúrafogyasztóvá, ha a látókörünkbe kerülő minden regényt, verset, festményt, zenét, filmet és divatirányzatot kritikával illetünk, elraktározva magunkban mindazon pozitív elemeket, melyeket életünk hátralevő részében szomjasan kutatunk majd.
  4. Amit minőségnek nevezünk, az jórészt mérhető, objektív módon megfigyelhető paraméterekből építkezik. Amikor kiskamasz gyerekünk rettenetesen gyenge Pamkutya paródiákat bámul a Youtube-on, olyankor nincs nehéz dolgunk, ha elfogulatlan kritikát szeretnénk megfogalmazni. Hivatkozhatunk a csetlő-botló ritmikára, a kínosan szabálytalan rímekre, vagy akár az énekhang teljes hiányára is. Az ízlésről folytatott viták túlnyomó többsége, nem jelent mást, mint tárgyilagos minőség-értékelést.
  5. Léteznek olyan elemei a szépségnek és a minőségnek, melyek nem mérhetők, szavakba nem önthetők, egyszerűen csak magával ragadják a lelket. A tudatos kultúrafogyasztás nem csupán abban segít bennünket, hogy minél több ilyen eksztatikus csodában legyen részünk, de talán közelebb is visz ahhoz, hogy megértsük, miben áll a varázslat. Valami ilyesmiért volt értelme megszületnünk.

 

 

 

"A szépség belülről fakad"

szep.gif

 

Puzsér Róbert a 10 legpusztítóbb élethazugság című Sznobjektív adásban találóan fogalmaz: ez az a mondat, amellyel a csúnya lányok álomba sírják magukat. Nyilvánvaló, hogy a szépség egy külső jegy: a formákról, az arányokról szól, a belső tartalomnak ehhez nem sok köze van. A lényeget illetően az ország kritikusának igazat kell adni, álláspontja további részével azonban bőven lehet és kell is vitatkozni.

 

Puzsér szerint a szépség túlértékelt jegy, hiánya bőven kompenzálható más értékekkel. Ez legalább olyan nagy élethazugság. A szépséget nem lehet eléggé túlértékelni és hiánya semmilyen módon sem pótolható. Nem csupán a párválasztás során, de a teljes életpályánk minden egyes állomásán előnyt élvezünk, ha vonzó külsővel bírunk. Teljesen tudattalanul már a tanárok is szép diákoknak kedveznek, a munkaadók, az üzleti élet döntéshozói és a választópolgárok ugyanígy előnyben részesítik a jó megjelenésűeket. Éppen ezért a legjobb és legbiztosabban megtérülő befektetés az, amit a külsőnkre fordítunk. Már a szülők felelőssége is óriási, hiszen számos teendő - például a fogszabályozás - semmilyen halasztást nem tűr. Más beavatkozások ugyan elodázhatóak - diéta a kövéreknek, szépészeti műtét az elálló fülűeknek -, ez esetben azonban a lelki sérülések jelentik azt az árat, amit a gyereknek kell megfizetnie.

 

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a férfiak és a nők nem ugyanazon a pályán fociznak. Egy közelmúltban végzett összeurópai felmérés szerint a nők boldogságérzetét meghatározó tényezők közül külső megjelenésük a harmadik helyen szerepel, nem is alaptalanul: a párválasztás során messze ez a legfontosabb ütőkártyájuk. Egy férfi ilyen tekintetben kényelmesebben mozog, hiszen a megfelelő fellépés, a határozottság, a karizmatikus személyiség, a pénz és a társadalmi státusz mind olyan értékek, melyek a fizikai szépségtől függetlenül képesek növelni a vonzerőt. Teljes egészében azonban sosem fogják kiváltani a jó külsőt. A kövér bankár felesége - legyen bármilyen odaadó és hűséges - ovuláció idején ellenállhatatlan késztetést fog érezni, hogy a szálkás, napbarnított, borostás kertészfiúval flörtöljön. Nincs ebben semmi rossz és semmi érthetetlen: az ösztöneink a szépet keresik. Önző génjeink a túlélésre hajtanak, melynek legbiztosabb útját egy egészséget sugárzó, fiatal és szaporodóképes partner becserkészése jelenti; amit a másikban esztétikai élménynek élünk meg, az valójában a fajfenntartás ősi késztetésének belső, dörömbölő hangja.

 

Az elmúlt pár ezer évben - s azon belül is különösen az utóbbi pár évtizedben - markánsan változott a világ. Egy zsákra való olyan ösztönkésztetéssel bírunk, melyek ezer esztendővel ezelőtt még a lényegesek voltak, mára viszont totálisan elveszítették funkciójukat. Egy havonta másfél milliót szakító menedzserasszonynak semmi szüksége egy jól kereső férjre. A robotporszívók és mosogatógépek korában a nők háziassága sem számít ugyanolyan elengedhetetlen értéknek, mint annak idején. A 21. századra az okosok végképp legyőzték az erőseket: az irodaházak világában az intelligencia jobban szolgálja a túlélést, mint az izomerő. A szociális ellátások, a tudatos családtervezés és az apasági teszt korában a szexuális hűség és az ahhoz kapcsolódó féltékenység is elveszítette minden evolúciós jelentőségét. Azzal együtt, hogy mindezt racionálisan belátjuk, az ösztöneink még a régi sémák szerint működnek. A legmenőbb üzletasszonyok is a gazdag és domináns fickókra mozdulnak, s a legmodernebb férfiak is a házias és hűséges lányokra fognak vadászni. A szépség iránti vágy ráadásul nem csupán mélyebb mindezen ösztönöknél, de minden bizonnyal a legtartósabb is, hiszen ez az, amit semmilyen szempontból nem kezdett ki az idő. A szépségideálok gyakorlatilag évszázadok óta változatlanok, földrajzi helytől és kultúrától függetlenül. A nők már az ókori Hellászban is pont ugyanazt látták vonzónak, mint manapság: a széles vállat, a keskeny csípőt, a feszes feneket, a lapos hasat, a szimmetrikus arcot, a markáns állat és orrot, a dús hajat, valamint a tekintélyes méretű péniszt. A férfiak által áhított ideál ugyanígy sztenderd: homokóra-alkat, hosszú lábak, szimmetrikus arc, a szemek és a száj háromszögének megfelelő távolságarányai, valamint apró állak, kicsi orr, kevéssé kiálló szemöldökcsont és telt alsó ajak jellemzik, ez utóbbiak a magas ösztrogénszint jelzői. Ha megnézzük az 1953 óta megjelenő Playboy különböző számait - melyben nem elborult divattervezők diktálják a trendet, hanem a valós, olvasói férfiízlés - azt látjuk, hogy hatvannégy esztendő alatt legfeljebb a gyantázott területek mérete változott, más nemigen. Az égvilágon semmi okunk arra, hogy ösztönvilágunkat a szépségkultusz terén megkíséreljük felülírni. Lehet, hogy száz év múlva mindegy lesz, mennyit keres egy férfi, vagy hogy mennyire házias egy nő. Ám az egészségről és termékenységről számot adó külső vonzerő evolúciós küldetését - úgy tűnik - semmi sem képes kiváltani.

 

"A szépség belülről fakad..." Tudjuk, hogy hamisság, ám mégis azt érezzük, hogy a mondásnak azért van valami apró igazságtartalma. A valóság az, hogy a címbéli frázis nem a szépségről, hanem a kisugárzásról szól. A mosolyról, a szemek kalandra hívó csillogásáról, s az életigenlő, emberszerető auráról. Ez a kisugárzás nem teszi szebbé a tulajdonosát, nem változtatja meg az arc arányait, nem varázsolja hófehérré a fogsort és nem teszi dúsabbá a hajzatot, de mégis határozottan vonzóbbá formálja az embert. E kisugárzás megléte a szépeket még kívánatosabbá nemesíti, hiányában pedig még a legtökéletesebb szépségek is fakók, ridegek és érdektelenek maradnak.

  

"A cél szentesíti az eszközt"

image-1.jpg

 

Aki nem aludta végig az iskolai történelemórákat, az pontosan tudja, mennyi vér folyt e közmondás jegyében a mögöttünk hagyott évszázadok során. Amikor egy vallási vagy világi ideológiát olyan fontosnak érzünk, hogy hajlandóak vagyunk érte beáldozni az emberi szabadságot, vagy akár az életet is (többnyire persze másokét), az nyilvánvalóan mindig tragédiát jelent, vagy ahhoz vezet. Egészen elképesztő, hogy mennyire nem tanulunk a saját történeteinkből. Tényleg mindig olyanok formálják a közbeszédet, akikre semmi sem ragadt az iskolásévek során?

 

A fenti plakát a melegeket (leszbikusokat, biszexuálisokat stb.) védő Háttér Társaságé, s manapság az egyetemi faliújságokat díszíti. Őszintén hiszem, hogy a céllal - senkit ne érjen bántódás a szexuális hovatartozása miatt - a társadalom nagy többsége egyetért. Az eszköz azonban vérlázító és megengedhetetlen. A Rákosi-időket idéző propaganda - jelentsük fel egymást! - nem csupán ízléstelen, nem csupán mélyen etikátlan, de totál értelmetlen is. Akit fizikailag bántalmaznak a mássága (vagy bármi egyéb miatt), annak elemi joga, hogy megvédje magát, vagy a rendőrséghez forduljon. Minden más csak szimpla hangulatkeltés, semmi több. Ez a fajta attitűd és kommunikáció abszolút átzuhanás a ló túloldalára. Nem tűnik igazán sportszerűnek, sem pedig hatékonynak, amikor az emberi szabadságot hirdetve épp másokat igyekszünk megfosztani a személyes szabadságuktól.

 

A tudóstársadalom jelentős szegmense évtizedek óta próbál pontot tenni annak a vitának a végére, hogy a homoszexualitás genetikusan determinált, avagy tanult, felvett magatartásforma. Az érintettek az első verzióért szorítanak, a vallási fanatikusok és egyéb homofóbok az utóbbinak. (Meglehetősen zsenáns volna, hogyha kiderülne: az, amit mindig is bűnnek tartottak, valójában teljes egészében a Teremtő műve...) Az elmúlt évek során számos kutatócsoport publikált részeredményeket, többségük az X kromoszómán vélte felfedezni a homoszexualitásért felelős gént, vagy géncsoportot, a pontos azonosítás azonban még a mai napig várat magára. Azzal együtt, hogy ez egy roppant izgalmas kérdés, egy szabad társadalomban gyakorlatilag semmi jelentősége sincsen. Mindenki azt kezd a saját testével, amit csak szeretne, függetlenül attól, hogy szexuális magatartása genetikus kényszerpályán mozog, vagy saját, kalandvágyó döntése szerint tér a hagyományostól eltérő utakra. És ugyanígy: mindenkinek elemi joga, hogy a másik szexuális viselkedése kapcsán azt érez, azt gondol és azt mond, amit csak akar. Mélyen erkölcstelen az a társadalom, amely tiltja, üldözi, bünteti a heteroszexuálistól eltérő magatartásformákat, s ugyanígy mélyen erkölcstelen az is, amely korlátozni kívánja a vélemény szabadságát. A legtöbben egy békés és elfogadó világot építenénk magunk köré, ám ennek sosem lehet eszköze a tiltás, a korlátozás.

 

 A Háttér Társaság plakátjának etikátlansága nem merül ki az ávós besúgórendszer felélesztésének szándékában. Létezik egy mélyebb és még pusztítóbb eleme is. Orwelli szintű az az agymosás, amit az egymástól tökéletesen különböző súlyú jelenségek totális összemosásával igyekszik elérni. Bűncselekmény, pletyka, kiközösítés, erőszak... Mi közük ezeknek egymáshoz? Mit szólnánk ehhez: almalopás, anyagyilkosság, sebességtúllépés, robbantásos terrorcselekmény...? (Nem csoda, hogy manapság oly sokan összekeverik a zaklatást a nemi erőszakkal. Ezen a plakáton - valószínűleg szándékosan - egymás mellé került a két szó.) Ideje tiszta vizet önteni a pohárba.

  1. VALÓDI BŰNÖK - fenyegetés, megfélemlítés, zsarolás, bántalmazás, fizikai erőszak. Ezek mind büntethető és büntetendő kategóriák, hiszen a másik ember szabadságát korlátozzák. Kikényszeríthető, hogy az ilyen magatartásformákat mindenki messze elkerülje.
  2. NEGATÍV MEGNYILVÁNULÁSOK, DE NEM BŰNÖK - gyalázkodás, kirekesztés, uszítás, gyűlölet-beszéd, előítélet, sztereotípia, hátrányos megkülönböztetés, diszkrimináció, kiközösítés, zaklatás, gyűlöletkeltés, megszégyenítés, megalázás. Egészen nyilvánvaló, hogy gyerekeinket a nyitott gondolkodásra, az elfogadásra, és a szeretetre neveljük. Ám az is nyilvánvaló, hogy nem büntethetünk meg senkit azért, ami a fejében történik. Egyszerűen nem lehet erőszakkal megszüntetni az előítéleteket, vagy az egyéb rossz beidegződéseket. Arra sem lehet rávenni senkit, hogy az idejét olyan emberrel töltse akit nem kedvel, így a kiközösítés, kirekesztés - bármilyen fájdalmas is a szenvedő alanynak - ugyancsak nem szüntethető meg rendeleti úton.
  3. SEMLEGES KIFEJEZÉSEK - pletyka, beszólás, elbocsátás, elutasítás. Ezek mind az élet velejárói, önmagukban abszolút neutrális szavak. Mind lehet aljas és életmentő is. Valószínűleg volt még hely a lapon, és a bölcs propagandagyárosok nem akartak szellős plakátot...

 

Ismerek néhány meleg srácot. Őszintén állítom, hogy egytől-egyik nagyon király arcok. Mindig mosolyognak, mindig barátságosak. Permanens kedvességük arról árulkodik, hogy ők - szemben a papíron őket védő Háttér Társasággal és megannyi erőszakos szervezettel - pontosan megértették, hogy mitől működik jól egy társadalom. Ők tudják, hogy ÉRTÉKET KELL ADNI a világnak ahhoz, hogy bárkit elfogadjanak. Aki egy olyan kisebbség tagja, amelyet sokáig támadtak és üldöztek, annak a felelőssége sokszoros. Egy meleg a munkahelyén, a lakóközösségében, vagy a hentesnél sorba állva sem csupán önmagát képviseli, de személyes viselkedésével a homoszexuálisok általános megítélését is formálja. Piszok jó látni, hogy ez egyéni szinten milyen profin és felelősségteljesen működik, és mélyen elszomorító, hogy az érintett szervezetek újra és újra a régi, pusztító kottából játszanak.

 

"A férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út"

  linda-13-1.jpg

 

Az MTV nosztalgiacsatornája ismét műsorra tűzte a Linda című klasszikus sorozatot, mi pedig azonnal ráharaptunk, s gyerekeimmel - akik körülbelül annyi idősek, mint én voltam a széria forgatása idején - esténként együtt bámuljuk e remeket. Jó-jó, a verekedős jelenetek megmosolyogtatóak és többnyire a bűnügyi szál sem túl kreatív, a színészi alakítások ugyanakkor helyenként egészen briliánsak, a Pécsi-Bodrogi kettős különösen parádés. E nem mindennapi páros már-már azt a régi téveszmét is elhiteti a nézővel, hogy a férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út. Lehet ebben bármi igazság?

 

Tény, hogy hímek túlnyomó többsége imádja a hasát, azonban párválasztáskor nem elsősorban szakácsnőt keresünk. Ez pont olyan, mint a foci: egyetlen fontos meccset sem hagynánk ki sem játékosként, sem a képernyő előtt, ám a kapcsolathoz nem sokat tenne hozzá, ha az asszony is ott szurkolna értünk, vagy velünk. Ezerből legfeljebb két olyan fickót találnánk, akik inkább élnének egy kevésbé vonzó konyhatündérrel, mint egy szakácskönyvet hírből sem ismerő bombázóval. (Sanszos, hogy abban a két férfiben sem lesz sok köszönet...) Mi, a fennmaradó 998 inkább járunk vendéglőbe, rendelünk pizzát, vagy akár még főzni is megtanulunk, ha nagyon muszáj. Természetesen nem hátrány, ha a lány jól mozog a konyhában, ám ez a preferencia-sorrendünkben csupán a 12.-16. helyeken szerepel. Mi lehet hát, ami még a gyomrunknál is fontosabb?

 

1. FIZIKAI SÍK - Minden idevonatkozó kutatás és elemzés megerősíti, hogy a férfi szívéhez vezető úton az első kapu a testi vonzerőé. Az egyik legalapvetőbb evolúciós ösztönünk lép működésbe, amikor azt látjuk szépnek és kívánatosnak, ami egészséges, ami termékeny. Igaz, hogy a Willendorfi Vénusz csupán egy gnóm; az is igaz, hogy Rubens nőalakjai sem voltak kiköpött fitneszmodellek; az meg pláne igaz, hogy a divattervezők előszeretettel küldenek zörgőcsontú modelleket a kifutóra. Ám ezek mind csupán a művészvilág periférikus, extrém megnyilvánulásai, semmi közük a tömegízléshez, mely kortól, földrajzi helytől és kultúrától függetlenül csaknem sztenderd. A fizikai vonzerő természetesen nem szűkíthető le a szimmetrikus, finom vonalú arcra és az arányos testalkatra. Idetartozik a mozdulatok nőiessége, a testtartás, az ápoltság, az illat, a szexi, de nem közönséges megjelenés és természetesen a szexualitáshoz való hozzáállás is. Egy egészséges férfi csakis olyan nőt választ, aki szívesen gyakorolja a testi szerelmet, és képes élvezni azt oly módon, hogy még a szomszédok is elégedetten csettintenek.

 

2. ÉRZELMI SÍK - Egy hosszútávú kapcsolathoz nem elég a perfekt testiség. A második kosárba kerül mindaz, amit érzelmi intelligencia címen összegezhetünk. Ez már csak azért is izgalmas fejezet, mert a nők valamiért azt gondolják, hogy ezen a pályán - szemben a valóban suta férfiakkal - ösztönösen jól mozognak. Ezzel együtt a legtöbb frigy pont ezen a harcmezőn vérzik el. Hiba lenne azt gondolni, hogy könnyű megfelelni annak az elvárásrendszernek, amelyet mi, férfiak támasztunk e téren. Egy érzelmileg komplex nőnek sokszor egymással ellentétes jellemvonásokat is magáénak kell tudnia. Elengedhetetlen, hogy kedves, kiegyensúlyozott és higgadt legyen, miközben fészkeljen benne démoni szenvedély. Legyen támogató, megértő, gondoskodó és otthonteremtő, miközben független is, aki nem tapad piócaként a férfire, van önálló élete, nem féltékenykedik és nem igyekszik kontrollálni a társát. Legyen spontán és lezser, aki könnyen veszi a dolgokat, miközben hadvezéreket megszégyenítő módon szervezi a család életét: elindítja a mosógépet, összekészíti a tízórait a gyerekeknek, karácsonyi ajándékot rendel az anyósnak a neten - mindezt hat perc leforgása alatt, miközben fejben már a következő két hét részletes menetrendjét állítja össze...

 

3. SZELLEMI SÍK - Mondhatnánk, hogy a Girlfriend Warrior akadálypályáján ez már csupán könnyű levezetőgyakorlat, ha úgy tetszik: hab a tortán. Való igaz, hogy a legtöbben nem támasztanak túl nagy elvárásokat a női intelligencia terén, már azt is valóságos áldásnak tekintik, ha bármely jelölt az első két akadályt úgy ahogy teljesíti. Ezzel együtt végzetes hiba lehet az elköteleződés egy szellemileg alulvértezett nő oldalán. Nem mintha attól jönnénk ágaskodó izgalomba, ha életünk párja nagyvállalatot irányít, vagy félévente új és új diplomával tér haza. De egy kevéske intelligencia egyszerűen nélkülözhetetlen a hétköznapi jóléthez. Ebből gyökerezik ugyanis ezer olyan dolog, amely a közös életet pazar kalanddá, de minimum elviselhetővé teszi. Innen sarjad a játékosság, a humor, a nyitott gondolkodás és az együttműködés képessége. Az Isten óvja meg minden férfitársamat az olyan nőtől, aki nem érti a viccet, akinek kifejezéstelen arcán érdektelen unalom ül, akivel nem lehet három izgalmas mondatot váltani.

 

Ha létezne egy olyan csodakapszula, amely tartalmazná a napi szükséges tápanyagot és vitamint, továbbá garantálná a sportos kapcsúságot és az éhségérzet hiányát, a legtöbb férfi - legyen önmagával szemben bármilyen igényes - rövid gondolkodás után nemet mondana rá, ha az ára a kulináris élvezetekről való lemondás volna. Bár fent vastagon kifejtettük: a férfi szívéhez a nem a gyomrán át vezet az út, azért itt is bőven lehet jó pontokat gyűjteni. Az igazi főnyeremény egyértelműen az a lány, aki - telt keblein, széles mosolyán és páratlan intelligenciáján túl - azzal az egészségtudatos látásmóddal, valamint az ehhez illeszkedő konyhai jártassággal is bír, mellyel a létezés - a franciaágytól az étkezőasztalig - permanens és bűntelen örömforrássá nemesül. Hát, hajrá csajok!

"Ha nem lenne pokol, olyanok lennénk, akár az állatok"

 pokol.jpg

 

A szállóige ebben a konkrét formában Flannery O'Connor amerikai írónőtől származik, magát a gondolatot ugyanakkor még manapság is sokan osztják. Vicces és lehangoló egyszerre, tekintve, hogy e frázisnak nincs egyetlen épkézláb eleme sem: hamis az eleje, hamis a vége, és legalább ilyen hamis a következtetése is.

 

Pokol persze természetesen létezik. Népirtások, inkvizíció, gázkamrák, munkatáborok, atombomba, ISIS, 300 millió éhező kisgyermek... Alkoholizmus, drogfüggőség, depresszió, öngyilkosság... Az ember minden korban és minden szinten képes megteremteni a saját poklát, a fene se érti, miért teszi. Az írónő azonban nyilvánvalóan nem erre, hanem a Földön túli kárhozatra céloz, melynek létéről totál felesleges vitát nyitni. Viszonylag csekély az esélye, hogy e dilemma kapcsán valaha is érdemi bizonyítékkal szolgál bárki, álljon egyik vagy másik oldalon. Azt a feloldhatatlan ellentétet mindazonáltal érdemes megemlíteni, ami az Isten jósága, mindentudó jellege és a pokol léte közt feszül. Hogy az elemi logika helyreálljon, valamint a Teremtőhöz szervesen kapcsolódó "jóságos" és "mindenható" arculati elemek se sérüljenek, többnyire a legkönnyebben beáldozható tételt szoktuk kihúzni az egyenletből, ez pedig maga a pokol.

 

Ami az állatokat illeti, az 1964-ben elhunyt Flannery O'Connor talán nem is sejtette, de egyáltalán nem állunk messze tőlük. A csimpánz és az ember - 98%-os genetikai egyezéssel - tízszer közelebbi rokona egymásnak, mint például az egér és a patkány. Hétköznapi működésünk is meglehetősen állatias: szükségletek és tudattalan ösztönök hajtanak, s négylábú barátainkhoz hasonlóan örömöt, félelmet, izgatottságot, undort, haragot, vágyat és kielégültséget érzünk. Intelligenciánkat természetesen nem cserélnénk el egyetlen más élőlénnyel sem, sem pedig mindazt, ami ebből fakad: a kommunikáció, a személyiségfejlődés, az együttműködés és a kulturális evolúció lehetőségeit és távlatait. A különbségek azonban nem csupán pozitív előjelűek. Mark Twain így fogalmaz: "Az állatok közül egyedül az ember kegyetlen. Egyedül ő az, aki azért okoz fájdalmat, mert örömét leli benne." Ezt szem előtt tartva még kevésbé tűnik degradálónak, ha valóban olyanok vagyunk, mint az állatok. További lényeges különbség az ember és a vadon élő állatok világa között, hogy utóbbiak sohasem éreznek szégyent természetes vágyaik, ösztöneik miatt. Egy kölyökkutya a legnagyobb természetességgel pisil a perzsaszőnyegre, s tettéért csupán akkor fogja kínosan érezni magát, miután párszor már belenyomtuk az orrát a produktumba. Ez a fajta szégyenérzet az emberi kultúra legutóbbi három és félezer évének rosszízű, mérgező gyümölcse. A címbéli frázis mögött az a gondolat is kitapintható, hogy elemi szükségünk van erre a szégyenre (lelkiismeret-furdalásra, önmarcangolásra), s ezt csupán a kárhozat fenyegető réme képes biztosítani. Lehet ebben bármiféle igazság?

 

A bűnügyi statisztikákból táplálkozó kriminológia sok évtizedes állítása, hogy a bűnözőket nem a büntetés mértéke, hanem elsősorban a lebukás rizikója tartja vissza a bűncselekmények elkövetésétől. Magyarországon például közel harminc éve nincs halálbüntetés, ezzel együtt is az ezredforduló óta meredeken csökken az emberölési esetek száma. A pokoltól való félelem nem hogy nem jelent visszatartó erőt, de olyannyira irracionális, hogy nem is értjük, hogyan lehetett ezzel évszázadokon keresztül hatást gyakorolni bárkire. Ha valakit valamilyen viselkedésre, cselekedetre kívánunk rávenni, úgy alapvetően kétféle eszközzel élhetünk. Az egyik a negatív motiváció, vagyis a büntetéssel való fenyegetés. Bűnről azonban csakis ott beszélhetünk, ahol áldozat is van, így ezzel csak igen ritkán operálhatunk. A másik a pozitív motiváció, vagyis az önkéntes üzletkötés - az elemi morál értelmében minden más esetben csakis ez jöhet szóba. Mindezt végiggondolva lényeges kérdésként merül fel, hogy egyáltalán miféle szükségünk van a tetteink kapcsán érzett szégyenre, lelkiismeret-furdalásra? Ha nincs szenvedő áldozat, mitől háborogna a lelkünk? Ha pedig van, akkor miért követjük el az adott bűntettet? A címbéli szállóige azt sugallja, hogy csakis az állatok és a szociopata személyiségek létezhetnek önmarcangolás nélkül. Kevés dolog áll ennyire messze a valóságtól. Egy kiegyensúlyozottan működő ember, aki tisztában van az alapvető erkölcs fogalmával, s képes kontrollálni az indulatait, akár egy teljes életutat végigjárhat anélkül, hogy valaha is lelkiismeret-furdalást érezne.

 

"Ha nem lenne pokol, olyanok lennénk, akár az állatok" - ilyet csak az mond, aki rémesen rossz színben látja az emberiséget. Csaknem minden szenvedés, amit egymásnak évszázadok óta okozunk, abból a meggyőződésből ered, hogy az ember alapvetően bűnös, ezért folyamatosan kontrollálni, rendszabályozni és büntetni kell. Szorongásaink, szégyeneink és a kiteljesedést bénító gátlásaink ebben az attitűdben gyökereznek. A szószékről körbetekintő lelkipásztor is csupa bűnös embert lát, ahogy a rendőr, a NAV alkalmazott, a BKV-ellenőr, az ügyész, a parkolóőr és a közterület-felügyelő is. Az egész kicsinyes létezésünket erre a hamis talapzatra építettük. Nehéz lesz élhetőbb hellyé formálni e bolygót, ha nem tanulunk meg hinni az emberi jóságban.

 

"Ahol a gond bejön az ajtón, a szerelem kiszáll az ablakon"

 gond.jpg

 

Nem vitás, hogy a problémamentes idők jobban kedveznek a szerelemnek, mint a gondterhes periódusok. Ugyanakkor olyannyira elfogadtuk a fenti közmondás igazságát, hogy sokszor már a legkisebb zördülésre is szakítással válaszolunk. Ilyenkor persze a vaskalaposok azonnal belekezdenek az ásó-kapa-nagyharang szentségét hirdető régi szólamba, mellyel még csak nem is súrolják a lényeget. Semmi sem rosszabb annál, mint egy menthetetlenül rossz házasságban élni. De közel ekkora ostobaság az is, amikor egy minden szempontból működőképes kapcsolatot rúgunk fel tökéletesen jelentéktelen ügyek miatt, csak mert nem tanultuk meg az önérvényesítő együttműködés alapjait. Lássuk, mik azok a jellemző gondok, amelyek veszélyt jelentenek a szerelemre!

  

1. FIZIKAI ERŐSZAK

 "Az asszony verve jó", tartja a régi mondás, ám hamisságát nem szükséges hosszasan ecsetelni. Az a nő, aki legkésőbb (!!!) az első pofon után nem csomagol össze, hitem szerint meg is érdemli, ha egy brutális állattal köti össze az életét. Világos és érthető az az evolúciós ösztön, melyből fakadóan a lányokat hidegen hagyják a Paudits Béla alkatú srácok, s a magas, vállas, domináns hímekhez vonzódnak. Ugyanakkor ennek a habitusnak egyáltalán nem kell együtt járnia a tényleges agresszióval. A tettlegességre való hajlam tipikusan olyan tulajdonság, amely hamar felismerhető. Ha egy nő észleli a másikban lakó kegyetlenséget, úgy csak idő kérdése, hogy fizikailag is megtapasztalja azt. Egyik közelmúltbeli előadása során Pál Feri osztotta meg azt a történetet, amelyben egy katolikus házasságban élő, rendszeresen bántalmazott feleség papokhoz fordult útmutatásért. Megdöbbentő, hogy tízből tíz lelkipásztor azt tanácsolta, hogy egyszerűen tűrje. Minden értelmes, magára valamit is adó nő számára világos, hogy ez nem az a probléma, amely javítgatható. Már az oltár előtti igen is ostoba hiba volt.

 

2. SZEXUÁLIS PROBLÉMÁK

Kellően élénk fantáziával el tudunk képzelni egy olyan házaspárt, melynek mindkét tagja karót nyelt, elméleti matematikus, akik esténként kilenctagú prímszámokról folytatnak tüzesen forró eszmecseréket. Az övékén kívül azonban minden más szerelmi kapcsolat messze legfontosabb alappillére a megfelelő testi gerjedelem és összhang. Ezek hiányában szintén végzetes hiba a házasságkötés. Ugyancsak szánalmas az, amikor egy perzselően erotikus viszony a felek elkényelmesedése, elpuhulása miatt vágytalanná szürkül. Ez utóbbi eset egyáltalán nem menthetetlen, azonban a megfelelő fizikai formába lendülésért nyilvánvalóan tenni kell.

 

3. ANYAGI GONDOK

Egy közös életet számtalan módon berendezhetünk. Lakhatunk hatalmas, kertvárosi házban hat gyerekkel, akik mind magániskolába járnak; vagy akár egy belvárosi garzonban is, gyermektelenül. Minden köztes megoldás is teljesen legitim, a lényeg csupán annyi, hogy erről előre egyeztessünk. Közel ilyen fontos az is, hogy felejtsük el a "házasságban minden közös" téveszmét. A kommunizmus működésképtelenségét eddig minden társadalmi kísérlet igazolta. Miért gondoljuk még mindig, hogy a család szintjén ez az optimális berendezkedés? A közös kassza számos gondot okoz, ugyanakkor az égvilágon semmi sem szól mellette. A legenyhébb probléma, hogy lehetetlenné teszi a nagyvonalúságot. Végtelenül kínos, amikor úgy lepem meg a másikat, hogy ajándékát részben ő maga finanszírozza. A szocializmus nyomorúsága a rossz hatékonyság felől jelentkezik: a felek egyike sem lesz igazán érdekelt a gazdaságos működésben, a költségek alacsonyan tartásában, a "jó gazda" mentalitás gyakorlásában. Ahol minden közös, ott óhatatlanul előbb-utóbb felüti a fejét az élősködés, a másik kihasználása. De még csak nem is ez a legnagyobb gond. A romantika első számú gyilkosa az egy pénztárcán lévők rendszeres, egymást elszámoltató szeánsza, mely csaknem minden esetben veszekedéssé fajul. Ez a sok kínos közjáték mind elkerülhető, ha a közösködés csupán a legszükségesebbekre korlátozódik, előre rögzített hozzájárulási arányokkal. Jelentős változások esetén - gyermekvállalás, munkahely elvesztése, hosszú betegség - ezek az arányok értelemszerűen újratárgyalhatók. De nincs az a tragédia és nincs az a rózsaszín köd sem, amely indokolttá tenné a családi kommunizmus bevezetését.

 

4. EGYÜTTMŰKÖDÉS, HÁZIMUNKA

Ismerjük a szokásos kliséket: "nem azért mentem férjhez, hogy vonalkódos alsókat sikáljak", illetve: "nem azért nősültem meg, hogy összeszedjem magam után a szennyest". Nem muszáj pálcát törni egyik álláspont felett sem, azonban borítékolható, hogy ez a két attitűd nem fog harmonikus párost alkotni. A mézeshetek vágytól perzselt időszakában az érintettek el sem tudják képzelni, hogy pár év elteltével - jó eséllyel - pont a házimunka jelenti majd a legfontosabb válóokot. Ez egy tipikusan olyan terület, ahol sablonokból dolgozunk, az otthonról hozott mintáink meghatározóak. Mintha létezne valahol az univerzumban egy Kötelező Háztartási Kódex, mely fixen rögzíti a férj és a feleség teendőit. Semmi sem áll távolabb a valóságtól. Bármelyik otthoni munkát elvégezheti bármely családtag. Száz évvel ezelőtt, az egykeresős házassági modellben mindez fel sem vetődött: nyilvánvalóan asszony feladata volt minden ház körüli munka ellátása. Manapság, amikor férj és feleség egyaránt teljes állást vállal, meglehetősen sportszerűtlen és féloldalas, ha esténként anya főz, mos és leckét ír a gyerekkel, míg apa finoman elnyúlik a fotelben. A házimunkával kapcsolatos konfliktusok döntő többsége megfelelő szervezéssel és kommunikációval lazán elsimítható. Százféle módja létezik a feladatok ésszerű megosztásának, azonban legalább ilyen fontos, hogy feltegyük magunknak a kérdést: tényleg szükséges minden áldott nap főzni? Pokolra jut a család, ha csak másnap mosogatunk el? Valóban kimozdul a Föld a helyéről, ha nem ragyog minden percben a lakás? Csodákat tehet egy cseppnyi lazítás a merev beidegződéseken.

 

5. FÉLTÉKENYSÉG, KONTROLL, HŰTLENSÉG

Lendüljünk túl gyorsan azokon a nyilvánvalóságokon, hogy a féltékenység a rémesen alacsony önértékelésből fakad, s hogy a másik telefonjában, laptopjában, táskájában és ruháiban való keresgélés-kutakodás nem csupán szánalmas, de mélyen etikátlan is. Ezekkel minden józan ember tökéletesen tisztában van. Sokkal izgalmasabb az a kérdés, hogy mi a problémánk a szexuális hűtlenséggel, hogy miért ez az egyik leggyakoribb válóok még manapság is. Néhány generációval ezelőtt alapelvárásnak számított, hogy a felek - de a lány mindenképpen - megőrizzék szüzességüket a házasságkötésig. Ma már ez megmosolyogtató igény volna, s nem is tudnánk sok mindent felhozni mellette. Nyilvánvalóan dédszüleink sem vártak minden esetben a lakodalomig, csak előrehozott nászukat nem feltétlenül kürtölték ki a nagyvilágnak. A korszellem ma már nem kívánja meg az effajta képmutatást, a hűség dolgában viszont annál inkább. A Teljesen idegenek című, tavaly megjelent olasz film pazarul hozza a valóságot, bemutatva, hogy mindenkinek akadnak kisebb-nagyobb titkos kalandjai, ám ezeket szemérmesen rejtegetjük. Miért nem fér bele a párkapcsolati nagyvonalúságba az, hogy örülünk a másik örömének? Miért érzi bárki megalázónak azt, ha a társa mással is kalandozik? Miért gondoljuk azt, hogy mindez a szerelem és a kapcsolat elárulása volna? Évezredek teltek el az ember életében DNS-teszt és szociális háló nélkül, s ezekben az időkben mindkét fél érthető módon igényelhette a másik hűségét. A 21. század fejlettségi szintjén azonban a szexuális monogámia végleg elveszítette minden korábbi funkcióját, s egy teljesen kiüresedett elvárásként zakatol tovább kicsinyes elménkben. 

 

Életünk során többször is átéljük a párkeresés azon nyomorult periódusát, amikor csupa ostoba, igénytelen, másodrangú jelölttel hoz össze bennünket a véletlen. Gondoljunk ezekre az időszakokra és ezekre a potenciális partnerekre, amikor egy-egy apróság miatt a szakításon gondolkodunk! A gondok, melyeket az ajtón bejönni látunk, az esetek túlnyomó többségében a hiúságot bántó, jelentéktelen ügyek csupán. Kezelésük rém egyszerű: minden egyes gesztusunkkal, amellyel a másik szabadságát tágítjuk, egyben a kapcsolatot is erősítjük, legyen szó pénzügyekről, szexualitásról, vagy egyéb elvárásokról. Hála az Égnek, igazán ritka a valódi, szerelempróbáló megmérettetés: a fogyatékos gyermek, a hosszú és visszafordíthatatlan betegség, a reménytelen meddőség, vagy a gyermekhalál. Ezekkel valóban piszok nehéz megbirkózni. Ám még ezekben az esetekben is igaz, hogy ha van érték, távlat és cél a kapcsolatban, úgy kár veszni hagyni. Nyugodtan szélesre tárhatjuk az ablakot, a szerelem - ha tényleg az - bizonyosan bennmarad a szobában.

"Sok a játékos, de csak egyé a nyereség"

 

 negreanu_winner_shot.JPG

 

Azt mondják, mindig az ezüstérmes a legszomorúbb. Aki látta Lionel Messi arcát a 2014-es VB-döntő után, az pontosan érzékelte, mit jelent másodiknak lenni. Egy sor olyan játékot, tornát, vetélkedőt ismerünk, ahol - a versenykiírás értelmében - csupán egyetlen díjazottal számolunk. Ő az, aki mindent visz. Az élet nevű játék azonban egyáltalán nem ilyen. A legkevésbé sem.

 

A címbéli közmondás legnagyobb bűne, hogy a népléleknek azt a jól kitapintható szegmensét mutatja, melyből a marxista gyűlöletkeltés mindig is építkezett. "Sok a játékos, de csak egyé a nyereség." Kit kell hát gyűlölni? Természetesen a győztest, hiszen minden az övé, s mi szerencsétlenek itt állunk nincstelenül. Ezt a velejéig romlott gondolkodásmódot persze csak a velejéig romlott lelkek képesek magukévá tenni. Egy sportember, aki tudja, hogy mit jelent a belefektetett edzésmunka, a küzdelem és a teljesítmény, sohasem fog neheztelni a győztesre, már csak azért sem, mert legközelebb talán ő áll majd a dobogó tetején. A gyűlölködés mindig azoknak a sajátja, akik eleve részt sem vesznek a megmérettetésen, mert idegenkednek mindenféle edzésmunkától. Az orrát lógató Messi sem az aranyérmes németekre haragudott, hanem értelemszerűen csakis saját magukra.

 

A történelem során bőven akadtak olyan időszakok, amikor a közmondás szelleme nagyon is igaznak bizonyult. Nemhogy egyvalaki vitte a nyereséget, de ráadásul mindig ugyanaz. Akár a rabszolgatartó világra gondolunk, akár a feudális középkorra, akár a 20. századi diktatúrákra, mindet a merev társadalmi struktúra jellemezte: aki messze volt a tűztől az messze is maradt. Egy szabad társadalom ezzel szemben egészen más logikára épül. Ahol minden emberi interakció önkéntes, ott valójában csupa nyerteseket látunk. Nyertes a vevő és nyertes az eladó; nyertes az alkalmazott és nyertes a munkaadó; nyertes a művész és nyertes a műkedvelő. Nem is lehet másképp: senki nem köt olyan üzletet, amiről nem hiszi, hogy gazdagodna általa. Csakis akkor vesszük meg azt a gyönyörű, búzavirágkék Bugatti zakót, ha úgy ítéljük meg, hogy többet ér számunkra, mint az árcímkéjén szereplő 85.000 forintos összeg. Ugyanígy: Rómeó is csak akkor hívja randira Júliát, ha úgy gondolja, hogy a vacsorameghívás, a taxi, valamint a ráfordított két és fél óra megtérülő befektetést jelent. Természetesen Júlia is csak akkor fog igent mondani, ha lát Rómeóban annyi fantáziát, amiért érdemes beáldoznia a péntek estéjét.

 

Amikor a jól sikerült randi második félidejében Rómeó az eksztatikus örömig juttatja Júliát, akkor olyan szolgálatot tesz, mely egyidejűleg okoz gyönyörűséget mindkét fél számára. Valami hasonló történik, amikor Tátrai Tibusz belecsap a Fekete madár című sláger gitárszólójába, s a közönség behunyt szemmel élvezi a varázslatot. Amikor a Bugatti divattervezői megálmodják, majd az üzemben legyártják azt a bizonyos búzavirágkék zakót, olyankor éppen az én igényeimet szolgálják, pár száz sorstársaméval együtt. Jézus kifejezetten erről beszél: "Ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája." Egy szabad világ pontosan így működik. Nem előírásokkal, szigorú szabályozással, korlátozással, kvótákkal és büntetésekkel. Önkéntes szolgálattal. Minél több emberi igényt tudunk kielégíteni, minél magasabb színvonalon, annál többet teszünk a világért, miközben mi magunk is gazdagszunk; anyagiakban, sikerélményekben, elégedettségben egyaránt. És az a legszebb az egészben, hogy tetteinket nem kell hamis, altruista mázzal tálalni. Szó sincs önmegtagadásról, lemondásról, másokért élésről. Mindenki csupán teszi a dolgát, amihez ért, amit szeret, amiben kiváló. Bármilyen eksztázist is élünk át a Fekete madár zseniális gitárszólója során, az a kanyarban sem lesz ahhoz képest, amit Tibusz érez a színpadon.

 

A kommunisták, a radikális feministák, a nemzetiszocialisták, az iszlám hívők, az ortodox katolikusok és mindenki más, aki a szabadság esküdt ellensége, ott mennek tévútra, amikor tagadni kezdik az önkéntes emberi együttműködés win-win jellegét. Ők minden olyan mozzanatot, amin nem tartják rajta a kezüket, egy győztes és egy vesztes, egy bűnös és egy áldozat interakciójának hazudnak. "Egynek nyeresége, másnak vesztesége" - vallják, csak hogy még egy, megegyező szellemiségű, hamis közmondást idézzünk. A munkaadó kizsákmányolja az alkalmazottait; a marketinggel megtámogatott ipar szükségtelen bóvlikkal tömi az ostoba fogyasztókat; a férfi kihasználja a szegény, védtelen nőt; az élvezetek tönkreteszik a lelket. Természetesen előfordul olyan, hogy valaki nem elégedett a munkahelyével, egy vásárolt termékkel, vagy épp a randevúpartnerével. Ám ez az égvilágon semmit sem változtat a jézusi alapeszmén. A szabadság velejárója az, hogy tévedhetünk, hibázhatunk, csalódhatunk. De ha vagyunk olyan szánalmasan ostobák, hogy az államot, a vallást, vagy bármiféle külső hatalmat bízunk meg azzal, hogy megvédjen minket a saját döntéseinktől, úgy meg is érdemeljük, ha a címbéli közmondás igazzá válik. A sok játékos közül sosem lesz miénk a nyereség.

 

"Ki megveté szülék oktatását, hóhérkézre kerül"

 

 holt_koltok.jpg

 

A legtöbben kifejezetten szerencsések vagyunk. Azok is, akik szerető, támogató környezetben nőttek fel, s azok is, akik elhanyagoló, bántalmazó, vagy egyéb módon mérgező szülők gyermekeként. Előbbiek azért, mert kaptak egy határozottan pozitív mintát, utóbbiak pedig abból az okból, hogy jó esetben egy életre megjegyzik: még véletlenül sem követhetik szüleik példáját. A hagyományőrzők - az Isten tudja miért - értéket látnak az ősi minták kérdőjelek nélküli továbbgörgetésében. Ezzel szemben a pszichológia teljes tudománytára a következőképpen foglalható össze: ha felmenőink generációkon át ugyanazt a lélekromboló metódust örökítették át, úgy legyünk mi a végállomása e méregfolyamnak.

 

Már az is egy sokkoló téveszme, hogy a hagyomány, a szokás önmagában értéket képvisel. A felmenők világképének egy az egyben való átvétele sokkal inkább szellemi renyheség, mintsem erény. Olyan ez, mint amikor egy idős rokon halála után kipakoljuk a pincéjét és a padlását. Az elhunyt számára oly sokat jelentő tárgyak a mi szemünkben jobbára csak lomok, s ha elvétve rábukkanunk egy-egy értékesebb, vagy legalább tetszetősebb darabra, annak boldogan helyet keresünk a nappalinkban. És valójában ez a lényeg: a SAJÁT ízlésből, szükségletegyüttesből és világlátásból összeálló képet kell finomítani, kiegészíteni az új, akár a felmenőktől származó impulzusok által, s még véletlenül sem a szüleink életét és álmait visszük tovább, megküzdve minden apró, szívünk szerinti változtatásért. Egy mai szülő különösen alkalmatlan arra, hogy tudását átadva felkészítse gyermekét az életre. Nem csupán azért, mert az utódok álmai, vágyai, szükségletei az övétől egészen eltérőek lehetnek. Hanem azért is, mert a világ elképesztő gyorsasággal változik. Tíz-tizenöt év múlva, mire kisiskolás gyerekeim munkába állnak, egy sor mai szakma már nem is létezik majd, s lesz helyette kétszer annyi másik, melyeket most még elképzelni sem tudunk. Ha van igazi, kortalan bölcsesség, amit átadhatunk, úgy a nyitott gondolkodásra való buzdítás sokkal inkább ilyen, mint a vak hagyománykövetés.

 

Mindannyian hallottunk már olyan szórakozóhelyekről, ahol nem érkezéskor szedik a belépődíjat, hanem a mulatság végén, amikor az ember már venné a kabátját. Kétség kívül a legszomorúbb kifutása a kérdésnek, amikor a szülők - utólag - benyújtják a számlát a gyereknek. Igazán kevés olyan mozzanata létezik az emberi életnek, ahol valódi felelősségről és feltétel nélküliségről beszélhetünk, ám a gyermekvállalás tipikusan ilyen. Senki sem dughatja a fejét a homokba, mondván, hogy a kis jövevény érkezése Isten akarata volt, avagy az új léleké, amely vadul dörömbölt a lét kapuján, hogy leszülethessen. Még a legprimitívebb kultúrákban is tisztában vannak azzal, hogy az önfeledt hancúrozásnak van némi köze a gyermekáldáshoz. Azért sem Isten okolható, s nem is a leendő magzat, ha elfelejtetünk óvszert beszerezni. Nem kell túl magasra hágni a tudatosság létráján, hogy világosan lássuk: mivel a döntés 100 százalékban miénk, a szülőké volt, így SEMMIFÉLE elvárást nem támaszthatunk utódunkkal szemben, amikor az az önállósodás útjára lép. Ha már megajándékoztuk az élettel, az a minimum, hogy azt tetszése szerint használja. Persze, nem mindenki látja így.

 

 1. JÖVŐFORMÁLÁS, PÁLYAVÁLASZTÁS - Rómeó és Júlia, Holt költők társasága, Szeress Mexikóban, Három félkegyelmű - számos irodalmi mű és filmalkotás fő motívuma az az ellentét, amely a szülők és a gyermekük jövőre vonatkozó elképzelései között feszül. Kevés olyan barbár tett létezik, mint amikor utódaink életét - erőszakkal - természetes vágyaiktól eltérő útra tereljük. Nem jelent felmentés a jó szándék sem: "mi csak a javadat akarjuk..."

 

2. SZÜLŐTARTÁS - Július elsejétől életbe lépett a szigorított, kötelező szülőtartásra vonatkozó jogszabály. Ha létezik olyan, hogy jó erkölcs, annak feltétlenül része az, hogy egy felnőtt ember - szükség esetén - gondoskodik idős szüleiről. Ám ezt kötelezővé tenni és törvényben rögzíteni mélyen etikátlan. Nem azért, mert egy megfelelő, szeretetteljes kapcsolatban ez magától értetődő. Nem is csupán azért, mert egy mérgező viszony esetén az alkoholista, szadista, vagy épp szexuálisan bántalmazó szülő nem igazán érdemel törődést. Ez az intézmény generálisan megy szembe az erkölccsel. Amíg a szülők saját döntésük szerint vállalnak gyereket, s a nagykorúság eléréséig felelősek is sorsukért, addig visszafelé ugyanez semmilyen szempontból nem áll. Egész egyszerűen nincs jogunk senkire semmiféle nemes terhet rápakolni. A kikényszerített kiválóság már önmagában is paradoxon. A kérdés persze csupán elvi jelentőségű, a bírósági tárgyalótermek jellemzően nem a szülőtartási perektől hangosak Pesten.

 

3. A HARMADIK VILÁG TÚLNÉPESEDÉSE - Ez az a barbár szint, ahol a szülőtartás már nem csupán elvi kérdés, hanem nagyon is súlyos következményekkel jár. Kevés erkölcstelenebbet tudunk annál, mint amikor a mélyszegénységben élők abból az indíttatásból vállalnak gyerekeket, hogy azok majd - bányákban, ültetvényeken, ruhagyárakban dolgozva, vagy épp prostitúcióval, bűnözéssel - valamicske pénzhez jutnak, amivel segíthetik nyomorgó apjukat, anyjukat. Ez a teljes antitézise mindannak, amit emberinek, jó szándékúnak, nemesnek gondolunk. Ennél még puszta ösztönből cselekvő állatvilág is érettebben jár el; viszonylag ritka eset, hogy a fióka eteti a szüleit. Utóbbiak ugyanis ritkán tévednek: a fészekalj mérete csaknem mindig állandó, legfeljebb extrém táplálékbőség idején raknak valamivel több tojást.

 

Tudom, hogy nem könnyítem meg tanáraik dolgát, ezzel együtt is gyerekeimet következetesen arra nevelem, hogy mindig mindent kérdőjelezzenek meg, hogy soha ne hagyják magukat túlterhelni és kihasználni, s hogy törekedjenek minden esetben a békés önérvényesítésre. Igen, velem szemben is. Komoly összegekben fogadnék, hogy ezért nem fognak hóhérkézre kerülni.