téveszmék

"A szerencse azoknak fontos, akik képtelenek irányítani a dolgokat"

2018. február 18. - G. Nagy László

 

szerencse5.jpg

 

Az ismert angol író és filmrendező, Clive Barker gondolata nem teljesen hamis. Abban feltétlenül igaza van, hogy jobban rászorul Fortunára az, aki csak sodródik az árral. A problémát csupán az elbizakodottság jelenti. Mert akármennyit fejlődik is a világ, s akármilyen tudatossá is válhatunk, sosem leszünk képesek teljes mértékben kontrollálni sorsunkat. A szerencse minden emberi életben elképesztően jelentős szerepet játszik és égetően nagy szükségünk van rá.

 

szerencse3.jpg 

Amikor néhány tízezer éve asszonyaink a szavanna gyümölcseit gyűjtögették, míg mi - kezdetleges fegyvereinkkel, ám annál nagyobb lelkesedéssel - vadászni indultunk, még teljes egészében kiszolgáltatottak voltunk a természettel szemben. Ha nem volt szerencsénk, úgy aznap este éhesen tértünk nyugovóra. Egy idő után ráébredtünk, hogy ez mennyire kispályás stratégia, s feltaláltuk a mezőgazdaságot. Mámoros idők voltak, azt gondoltuk: most aztán kezünkbe vettük az irányítást! Akkor még nem is álmodtunk az ipari forradalom gépeiről, pláne nem az informatikára épülő világ automatizált termeléséről. Most, a 21. század elején összehasonlíthatatlanul jobban uraljuk sorsunkat, mint bármikor a világtörténelem során. Bízunk a tudomány hatalmában, s hiszünk abban, hogy idővel minden betegséget legyűrünk, s hogy még az időjárást, s a Föld klímáját is irányításunk alá vonjuk. Ám ha el is jut az emberiség erre a pontra, még ez sem lesz elég ahhoz, hogy a véletlenek szerepét nullára redukáljuk. A vakszerencse örök misztériuma a megfoghatatlanságában, betörhetetlenségében rejlik. Ismerhetjük a statisztikákat és az ezek alapján felállítható valószínűségeket, s bölcsen tesszük, ha ezek alapján hozunk döntéseket, de semmi sem garantálja, hogy elkerüljük a hideg zuhanyt.

  rain_small_by_pixx_73-dafbx65.jpg

 

Richard Wiseman - az egyesült királyságbeli Hertfordshire-i Egyetem pszichológia tanszékéknek egyik vezetője - három évig tartó, négyszáz résztvevővel végzett kutatása során a szerencse természetét vizsgálta. Megfigyelései érdekes következtetésre juttatták: a szerencse nem tökéletesen vak, sőt bizonyos mértékig tanulható, irányítható. Azokhoz pártol, akik nyitottak, lazák, nem aggodalmaskodnak, s ezáltal képesek észrevenni az adódó lehetőségeket, hallgatnak a megérzéseikre és kihasználják a véletlen helyzeteket. Kutatásait a Szerencseiskola című művében foglalta össze. A könyv több olyan kísérletet is említ, amelyben önmagukat mázlistának, illetve pechesnek tartó személyeket azonos szituációban figyeltek meg. Fortuna kegyeltjei észrevették a "véletlenül" földre ejtett bankjegyeket, a magazinban elrejtett, pénzt érő információt, míg a szerencsétlenek átléptek fölötte, illetve átlapozták azt. Mindannyian ismerünk olyanokat, akiket kiemelkedően szerencsésnek látunk, s olyanokat is, akik valósággal vonzzák a bajt. Hiba lenne egyetlen kézlegyintéssel túllépni a kérdésen, mondván, hogy ilyen vagy olyan csillagzat alatt születtek. Legkevésbé a horoszkópjuk tehet a sorsukról, pszichikai alkatuk sokkal inkább felelőssé tehető. A kérdés e ponton válik igazán összetetté. A címbéli gondolat egy racionális, bal agyféltekés, tervező, irányító észjárást sürget, ez pedig bezárja a kaput a kontrollálhatatlan, kiizzadhatatlan intuíciók előtt. Olybá tűnik, hogy a két agyfélteke kiegyensúlyozott és összehangolt működése jelenti az optimumot. Így érhető el, hogy a világ dolgai leginkább a kedvünk szerint alakuljanak, jóllehet még ez sem jelent védettséget minden sorscsapással szemben. 

 

bad-beat.jpg

 

A póker egy olyan gyönyörű játék, amely elképesztően jól modellezi a nem kevésbé gyönyörű, élet nevű játékot, elsősorban azzal, hogy a fenti kettősség itt is kézzelfoghatóan megjelenik. Nem elég, hogy vágjuk a matekot, de agyunk intuitív oldalára is komoly szükségünk van: sokszor muszáj a megérzéseinkre hagyatkoznunk. Persze, ez sem mindig elég. Lehetünk bármilyen profik, felismerhetjük ellenfelünk összes árulkodó gesztusát, megfejthetjük lapjait, s licitálhatunk ennek megfelelően, mindez édeskevés, ha érkezik egy szerencsétlen river, mely mindent tönkretesz. Egyetlen pókerrel töltött este alatt több pofont kapunk az élettől, mint egy átlagos földi halandó évek alatt. Ez a játék egyik igazán lényeges hozadéka: alázatra nevel. Nem, nem arra az ostoba és önfeladó alázatra, amelyet évszázadokon keresztül elvártak az embertől. Nem a szülővel, a tanárral, a feljebbvalóval vagy a vallási törvényekkel szembeni, tekintélyalapú, lélekgyilkoló alázatra. A póker arra a józan alázatra tanít, amelyet az általunk befolyásolhatatlan sorssal szemben érdemes tanúsítanunk. S hogy ezt vakszerencsének vagy Istennek nevezzük, valójában már csupán ízlés dolga. De hogy életünkben meghatározó szerepet játszik - még akkor is, ha mindig minden tőlünk telhetőt elkövetünk - afelől semmi kétségem sincsen.

"Ki mindenkire vigyorog, senkit sem szeret"

vigyor.jpg

 

Ennek a megmosolyogtatóan hamis, mégis sokak által igaznak vélt közmondásnak a hátterében a szociális intelligencia teljes hiánya áll. Ugyanerről a tőről fakad az a gondolat is, hogy "aki nem tud gyűlölni, az nem képes szeretni sem". Érthető, hogy ha valaki nem lát árnyalatokat, annak égetően szüksége van az erős kontrasztokra; ami nem fekete és fehér, az számára mind értelmezhetetlenül egybemosódó szürkeség. Muszáj érzékelnie a másik arcán a haragot, az undort, a megvetést és az utálatot, hogy elhiggye a mosoly őszinteségét. Emberismeret, szociális jártasság terén ez meglehetősen gyermeteg szintre utal.

 

A mosoly nem több és nem kevesebb, mint a civilizált ember alapfelszereltsége, akár az ápolt köröm, vagy a vasalt ing. Már rögtön az ébredéskor - de legkésőbb a reggeli kávét követően - magunkra öltjük, s viseljük egész nap. Ezer okunk van rá, hogy így tegyünk. A legszimplább az, hogy semmihez sem fogható módon növeli a vonzerőt. Ennek nem csupán romantikus kalandjaink során vesszük hasznát, de az üzleti életben, sőt a leghétköznapibb emberi interakcióinkban is. A mosolygó embernek a hanghordozása is más, ezért a személyes kommunikáción túl a telefonbeszélgetéseinket is igyekszünk széles vigyorral lebonyolítani. S hogy miért vonzóbb a mosolygó ember a citromba harapottnál? Egyszerűen azért, mert a lelki egészségünket tükrözi. Ahogy a testszag az immunrendszer működésének jelzője, úgy az arckifejezés tökéletesen megmutatja, hogy mennyire vagyunk békében önmagunkkal és a minket körülvevő világgal. Egy széles mosoly azt az üzenetet hordozza, hogy "nem félek tőled és neked sem kell tartani tőlem". Együttműködő attitűdöt, magabiztosságot és erőt sugall; egy olyan emberről árulkodik, aki kitűnő idegrendszerrel bír, nehéz kihozni a sodrából és szinte lehetetlen megsérteni. Ennek az ellenkezője is igaz: a huzamosan mosolytalan arc mutathat szorongást, depressziót, vagy kifejezett agressziót is - egyiket sem találjuk igazán vonzónak. A mosoly persze nem csak kifelé, de befelé is hat. Sokan ismerik azt a klasszikus, pszichológiai kísérletet (Strack, Martin és Stepper), melyben egyetemi hallgatók úgy néztek végig egy vicces rajzfilmet, hogy közben egy filctollat kellett a foguk közt tartaniuk, vagyis szájuk kényszerűen mosolyra húzódott. Az eredmény az lett, hogy sokkal szellemesebbnek ítélték a filmet, mint a kontrollcsoport. Arckifejezésünk tehát képes befolyásolni az átélt érzelmi élményt, kifejezetten visszahat ránk.

 

Mindezeket figyelembe véve egy egészséges ember nem is igazán érti, mi baj lehet egyáltalán a mosollyal. Jómagam számos, kifejezetten szorongó embertől hallottam már, hogy - a címbéli közmondás szellemével egybehangzóan - egyenesen gyanúsnak tartják a permanens vigyorgást. Ennek egyik oka értelemszerűen az, hogy a legtöbben a saját világukat vetítik ki a környezetükre; önmagukból kiindulva egyszerűen el sem hiszik, hogy a reggeltől estig tartó, mindenkinek kijáró mosoly bármennyire is őszinte lehet. A másik ok az, hogy valóban létezik művigyor, amelynél kevés visszataszítóbbat tapasztalunk. Amikor kizárólag a járomcsonti izom lép működésbe, amely a száj sarkában elhelyezkedő izmokat kontrollálja, olyankor szimpla művi mosolyt látunk. Az őszinte mosolyhoz a körkörös szemizomnak is működnie kell. Nem nehéz felismerni a különbséget, elég, ha észrevesszük a diszharmóniát, az egymásnak ellentmondó jeleket az arcon. Semmi sem olyan dermesztő, mint amikor valakinek mosolyra húzódik a szája, miközben a szemében mélységes megvetést és gyűlöletet látunk. Az ilyen emberektől ösztönösen távol tartjuk magunkat, egy gombostűt sem bíznánk rájuk.

 

muvigyor3.jpgmuvigyor5.jpgmuvigyor6.jpg

 

Tudjuk, mindannyian mások vagyunk. Van, akinél zsigerből jön a vigyorgás; van aki szorongó, alacsony önbizalommal bíró, s csupán a legszűkebb körben képes feloldódni; s van, aki leél hatvan-hetven évet egyetlen mosoly nélkül. Ez utóbbi már csak azért is érthetetlen, mert kevés ennél könnyebben fejleszthető személyiségvonást ismerünk. Van, akit a szigorú nevelés szoktatott le a világ legtermészetesebb és legüdítőbb arckifejezéséről, s van, akit a pozíciója, illetve az ahhoz társított imidzsnek való megfelelés. Akárhogy is, ne higgyünk a hamis hangoknak: aki mindenkire mosolyog, az kifejezetten helyes szokást követ. És ennek a szokásnak az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy kit milyen mélyen szeret. Talán csak annyi, hogy pozitív energiáiból - egy apró feltöltekezés erejéig - mindenki részesül.

 

muvigyor2.jpg

"Nem a ruha teszi az embert"

nem_a_ruha_teszi3.jpg

 

Érdekes, hogy Rómában, Párizsban, vagy Lisszabonban járva nemigen látni rosszul öltözött embert. Idehaza, bár egyre halkabban, de még mindig hallani olyan hangokat, hogy "az a fickó, aki száz kiló alatt van és divatos ruhát visel, az nagy valószínűséggel meleg..." Ezt persze többnyire még azok sem hiszik el, akik mondják, csupán így próbálják kedvezőbb színben feltüntetni a nemtörődömségüket; mintha a férfisság valaha is egyet jelentett volna az igénytelenséggel. Mindez attól válik igazán érthetetlenné, hogy a személyiségfejlődés legkönnyebb lépcsőfokáról van szó. Az intelligencia nemigen fejleszthető; a műveltség és a szociális készségek megszerzése, elsajátítása pedig időigényes folyamat. Még testünk formába lendítése is heteket, hónapokat vehet igénybe. A ruhatárat ugyanakkor pár óra alatt fel lehet dobni, még csak nem is pénz kérdése a dolog.

 

nem_a_ruha_teszi2.jpg

 

Rögtön az elején le kell szögezni: mindaz, ami a jelen posztban megfogalmazásra kerül, kizárólag a férfiakra vonatkozik. A lányoknál lényegesen ritkább az elhanyagolt külső. Ők pontosan tudják, hogy ha öltözékük nem vonzza a szemet, úgy gyakorlatilag ki is írták magukat a társadalomból. Egy nőnél csupán annyi a kérdés, hogy ruházata kihívó avagy decens, de mindenképpen szexinek és nőiesnek kell lennie. Olyan ez, mint a tánc: ha egy lány rosszul mozog a parketten, a férfiak azonnal elveszítik az érdeklődésüket, mert majdnem biztosnak vélik, hogy az ágyban is épp olyan ügyetlen.

 

nem_a_ruha_teszi4.jpg

 

A középkorban egy nemes nagy mértékben kitűnt a tömegből drága és díszes ruházatával. Az emberek öltözete egyértelműen elárulta származásukat, társadalmi pozíciójukat. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy vajon mit tennénk, ha a jelenlegi tudatunkkal a gótika, vagy a reneszánsz korában találnánk magunkat. Vajon volna-e értelme a ruházattal való szélhámoskodásnak? Számos legenda szól Mátyás király álruhás kalandjairól, azonban fordított előjelű történetekből - amikor egy alacsony sorú ölt nemesi külsőt, így érve el üzleti, vagy magánéleti sikereket - bevallom, nem sokat ismerek. Nem is lehetett különösen tipikus, hiszen az ipari forradalom előtt konfekciós tömegtermelésről nem beszélhetünk, az arisztokraták egyedi készítésű ruhái a nép egyszerű gyermekének megfizethetetlenek voltak. Az sem mellékes, hogy az öltözködés mikéntjét sok helyütt törvények szabályozták, komoly retorziók mellett. S végül: milyen előnyt remélhetett a szegénylegény a grófi parádéban? Manapság egészen más a helyzet. Mindenki azt hord, amit csak szeretne, s a konfekcióiparnak köszönhetően a legmenőbb szerelések is szinte bárki számára elérhetőek. A jólöltözöttség előnye pedig a legkevésbé sem kérdéses: állások, karrierek, vizsgaeredmények, randevúk és erotikus kalandok múlhatnak rajta. A 21. században már semmi sem szól az igénytelenség mellett.

 

nem_a_ruha_teszi.jpg

 

Egy mai férfi alapvetően háromféle utat választhat, amikor öltözködési stratégiáját kialakítja. A túlnyomó többség (65-70%) a semleges középúton jár: fő motivációjuk, hogy véletlenül se lógjanak ki a tömegből. Nem is igen vesszük őket észre. Az alapszintet mindenesetre hozzák: megjelenésükkel nem rontanak, s nem is javítanak helyzetükön, megítélésükön. Még azt is mondhatjuk, hogy esztétikai érzék híján megfelelő stratégiát követnek: mindenféle extremitás ugyanis magában hordja a hibázás kockázatát; a komfortzónában megmaradva ez tökéletesen kiküszöbölhető. A második legnépesebb csoport tagjai (25-30%) mindent elkövetnek azért, hogy első pillantásra elnyerjék a szánalmas lúzer bélyeget. Ők nagyon is kilógnak a tömegből, csakhogy kifejezetten lefelé, s többnyire teljesen tudattalanul. Védjegyeik - a teljesség igénye nélkül - a következők:

  • futócipő viselése farmerhez,
  • bokalengető nadrág,
  • magas derekú nadrág,
  • kőművesdekoltázs,
  • túl bő ruhák,
  • pocakban feszülő ing,
  • övtáska,
  • hímzett farmer,
  • szabadidő nadrág,
  • elegáns cipőhöz fehér zokni,
  • kilátszó alsónadrág
  • rövidnadrághoz térdzokni,
  • hosszúnadrághoz bokazokni,
  • túl hosszan, vagy túl röviden kötött nyakkendő,
  • cipőtől eltérő színű, vagy hiányzó öv
  • márkajelzés a zakó ujján,
  • betűrt póló,
  • gagyi karóra,
  • gyűrű a kisujjon,
  • és persze a szandál zoknival.

Giorgio Armani szerint "az elegancia nem azt jelenti, hogy észrevesznek, hanem azt, hogy emlékeznek rád." Lássuk be, már olyan férfiből is keveset látni, akire kifinomult öltözéke miatt felfigyelünk, hát még olyan, akire később emlékezünk is. Ez az a szűk réteg (legfeljebb 5%), amely felfelé lóg ki a tömegből. Ők azok, akiknek ruházkodása nem csupán tudatos, hibátlan és igényes, de többnyire tartalmaz olyan extrém elemeket is - díszzsebkendő, sál, kalap, ékszer stb. -, amelyek egyedivé és kiemelkedővé teszik. A párkapcsolati guruk ezt páva-hatásnak nevezik: a nők szeme azonnal megakad mindazon, ami nem szokványos, így a férfi már szavak nélkül is megtette az első lépést a figyelemfelkeltés és az ismerkedés útján.

 

mystery-pua.jpg

 

Az, hogy esztétikai értékénél fogva ázsiónövelő tényező, csupán a ruházkodás legfontosabb, de egyáltalán nem kizárólagos funkciója. Az öltözetünk kifejezheti egyéniségünket, kifinomultságunk mértékét, világlátásunkat, szexuális orientációnkat, valahová tartozásunkat és valami ellen való protestálásunkat is. A hetvenes évek hippijei, a nyolcvanas évek punkjai, a rendszerváltás utáni első szabad parlament fideszesei mind-mind a polgárpukkasztást célozták megjelenésükkel. Személyes kedvencem a Billions c. sorozat azon jelenete, amikor a milliárdos bróker (Damian Lewis) úgy vásárolja ki a karót nyelt arisztokratákat, hogy a tárgyalásra egy agyonmosott Metallica pólóban érkezik.

 

metaltshirt.png

 

Ez a poszt elsősorban azoknak íródott, akik - megrekedve a kőkorszak gondolati szintjén - még mindig azt a nézetet vallják, mely szerint a ruházkodás célja a hideg elleni védelem. Nem ártana, ha tudnák, hogy a címbéli közmondás nem csupán hamis, de számos kultúrában egyáltalán nem is használatos. Mi több, az érintett népek bölcsessége éppen az ellenkezőjét hirdeti: a ruha teszi az embert. Semmi sem olyan fontos, mint az első benyomás, kár lebecsülni a külsőségek jelentőségét.

"A bizalom jó dolog, az ellenőrzés még jobb"

lenin.jpg

 

Vlagyimir Iljics Lenin címbéli frázisa kapcsán az embernek rögtön egy George Bernard Shaw idézet jut eszébe: "A hazug ember büntetése nem az, hogy nem hisznek neki, hanem az, hogy ő sem tud hinni senkinek." Ha létezik olyan, ami a világ valaha volt összes kommunista rendszerét jellemezte, úgy az embertelenség és a nélkülözés mellett a végtelen bizalmatlanság is feltétlenül ide sorolható.

 

Az ellenőrzés természetesen lényeges funkció. Emberéletek múlhatnak rajta, ha egy szívsebészetet, vagy egy atomreaktort üzemeltetünk. De ne is menjünk ilyen messzire! Képzeljük el magunkat egy sikeres csokoládégyár igazgatójának szerepébe! Jöhetnek bármilyen üzleti nehézségek, kényszerülhetünk százféle költségmegszorításra, minőség-ellenőrzési osztályunkhoz minden körülmények közt ragaszkodni fogunk. Hiszen elég egy raklapnyi hibás termék, mely a bolti polcokra kerül, s az ügy olyan sajtóvisszhangot kap, hogy talán le is húzhatjuk a rolót miatta. Hasonlóképpen gondolkodunk, ha középiskolás diákként egy matekdolgozat fölött ülünk: ha már negyven perc melót beleöltünk, a csengetés előtt megéri rászánni néhány ellenőrző pillantást, hátha kiszúrunk valami fatális elírást. S legyen szó szívátültetésről, egy hétköznapi algebra feladatsorról, vagy az említett példák bármelyikéről, az elengedhetetlen ellenőrző funkciót minden esetben következők jellemzik:

  • Valós, megkérdőjelezhetetlen értéket véd (életet, minőséget).
  • Hatalmas károkat képes megelőzni.
  • A teljes folyamathoz képest viszonylag kis ráfordítást igényel.
  • A saját tevékenységünk kerül ellenőrizés alá.
  • Senkinek a szabadsága nem sérül.
  • Minden érintett jól jár.

 Ugyanezt a minőség-ellenőrző funkciót látjuk a "beszerzési" oldalon, amikor különböző szintű átvilágításokról van szó. Amikor megvizsgáljuk egy politikus múltját, egy bevándorlást kérelmező hátterét, avagy egy álláspályázatra jelentkező környezetét, olyankor semmiféle immorális dolgot nem cselekszünk. Elvitathatatlan jogunk, hogy eldöntsük, kit szeretnénk beengedni a saját házunkba, cégünkbe, országunkba.

 

A kommunista rendszerekben megtapasztalt, minden apró szegletbe elérő, minden lélegzetvételre figyelmes ellenőrzési mechanizmust korántsem jellemzik a fenti kritériumok. A szigorú kontroll csupán a központi propaganda szerint óv bármiféle értéket, valójában egyedül a diktatórikus elit hatalmát védi. Az egyetlen "kár", amit megelőzni képes, az az adott rezsim bukása. A munkahatékonyság egyenesen csapnivaló: szemben a minőség-ellenőrzéssel, ahol a MEO ráfordításai eltörpülnek a teljes üzemi költségtömeghez képest, a kommunizmusban szinte megfordulnak az arányok. Katonaság, rendőrség, titkos rendőrség, cenzúra, besúgóhálózat... Mindig mindent kontroll alatt kell tartani, annyira labilis a rendszer. Nemhogy újságcikk nem jelenhet meg engedély nélkül, de semmilyen művészeti alkotás sem. A hazai gyakorlatban az Országos Rendező Iroda hozzájárulása nélkül koncertezni sem lehetett. A Vörösmarty téri irodaházban egy teljes emelet személyzete semmi mással sem foglalkozott, mint a zenészek politikai megbízhatóságával. (Ma már úgy hangzik mindez, mintha  valami szürreális bohózatról lenne szó.) Ez a betegesen eltúlzott kontroll önmagában lehetetlenné teszi a társadalom hatékony működését, és akkor még a kérdés morális vetületéről nem is szóltunk: térdig gázolni a másik ember szabadságában - nehezen védhető tett.

 

Tudjuk, hogy néhány szomorú sorsú kelet-ázsiai országon kívül a kommunizmusnak végleg befellegzett, ugyanakkor valamiért mégsem akarunk tanulni a hibáiból. Amikor a Fidesz 2010-ben másodszor is hatalomra került, Orbán Viktor kijelentette, hogy rövidesen egy söralátéten elfér majd az éves adóbevallásunk. Ez egy végtelenül szimpatikus és önmagán jócskán túlmutató ígéret volt; azt hirdette, hogy egy egyszerűbb, élhetőbb világ következik. Igazságtalan volna a jelenlegi kormányzatot azzal vádolni, hogy nem léptek semmit ezen a téren, hiszen a Lázár-féle államreform program kifejezetten a bürokráciacsökkentést és az államigazgatás karcsúsítását célozza. Ám azt sem mondhatjuk, hogy komolyat haladtunk volna előre. Csupán pár példa a központi ellenőrzés egyre nagyobb térnyerésére:

  • Az oktatási rendszer centralizálása, megannyi adminisztrációs többletteherrel, az iskolák mozgásterének jelentős szűkítésével.
  • Az Über betiltása, ami a taxislobbin kívül senkinek sem kedvez, ráadásul azóta alig lehet taxit fogni Budapesten.
  • A vasárnapi zárva tartás elrendelése, amit még a kormánypárt leghűbb szavazóbázisa is jórészt ellenzett. Szerencsére volt annyi esze a kabinetnek, hogy visszavonták a döntést.
  • Sokmilliárdos ráfordítás a NAV-hoz bekötött online számlázórendszer kiépítésére.
  • Az MSZP-rezsim alatt elfogadott, katasztrofális pókertörvény bevezetése és végrehajtása. Az ügy periférikus és csupán keveseket érint, de jól mutatja, hogy mit tesz a központi ellenőrzés szigorítása egy üzletággal. A jogszabály olyan mélységig szabályozza a pókertermek működését és olyan durván túladóztatja a tevékenységet, hogy a nyolc éve még virágzó terület ma már szinte halott: a magyar szerencsevadászok jó része inkább Bécsben költi el a pénzét. (Ahelyett, hogy szlovák mintára szimpla asztaladót kellene fizetni, a Szerencsejáték Felügyelet ellenőrei gyakorlatilag beköltöznek a pókertermekbe, hogy kockáról kockára végignézzék a kamerák felvételeit... Röhej.)

 

Az a rögeszme, hogy a másik embert ellenőrizni kell, a párkapcsolatok jelentős részét is kikezdi. Hasonló a helyzet, mint a kommunista államhatalom esetén: a másik utáni kémkedés semmiféle nemes célt nem szolgál, csupán a pozíciójáért aggódó, betegesen féltékeny fél nyugalmát. A sors fintora az, hogy pont az áhított cél, a kapcsolat fenntartása válik lehetetlenné a nagyfokú bizalmatlanság miatt. Azt már szinte említeni sem kell, hogy morálisan micsoda mélység a másik telefonjában, vagy laptopjában való kutakodás, illetve hogy mennyi elpocsékolt időt és energiát jelent mindez. A magánéletben a partner ellenőrzésének egyetlen optimális szintje létezik, ez pedig a nulla. Mindazoknak, akik ezt másképp látják, érdemes volna elgondolkodniuk azon, hogy mit nyernének azzal, ha fokozott kémtevékenységük során sikerülne hűtlenségen kapniuk társukat. A hűvös valóság az, hogy nem sokat. Ha az adott kapcsolat már kimúlóban van, a felfedezés nem sokat változtat a dolgokon. Ha meg egyébként virágzó frigyről van szó, ahol a felek kielégítően boldogok, úgy a sikeres nyomozás igazi öngól: az ego diadalmaskodik ugyan, ám tulajdonosa nyomorulttá és boldogtalanná válik. 

 

A fentieket összegezve azt mondhatjuk, hogy Vlagyimir Iljics mondása sokkal igazabb volna ebben a formában: "Az ellenőrzés jó dolog, de csak ha magunkon gyakoroljuk. Mindenki mással szemben marad a bizalom." Ha bárki azt gondolná, hogy a kommunista diktátor és a féltékeny szerető közti posztbéli párhuzam a véletlen műve, annak csalódást kell okoznom. Ezek ugyanannak az örök Káinnak a különböző megnyilvánulásai. Léteznek ugyanis a tetterős Ábelek, akik nem félnek a versenytől, mert mindent megtesznek a győzelemért, amit tisztességes módon lehetséges. Nem is akarnak uralkodni senkin, vagy kontrollálni, korlátok közé szorítani bárkit. És persze ott vannak a lelki törpék, a világ Káinjai, akik semmitől sem tartanak jobban, mint a sportszerű megmérettetéstől. S ahelyett, hogy irigységüket, frusztráltságukat, gyilkos indulatukat kezelni próbálnák, inkább megpróbálnak világrendszert építeni rá.

"Lassan járj, tovább érsz"

lassan_jarj_1.jpg

 

Persze, van ebben valami. Aki kapkod, az többet hibázik. Az is igaz, hogy huzamosan magas fordulatszámon az ember idő előtt elhasználódik, nem árt néha lazítani és buddhista lezserséggel visszavenni a lendületből. Ám a kérdés korántsem ilyen egyszerű.

 

A dolog ott kezdődik, hogy ahány ember, annyiféle optimális életritmus létezik. Már genetikailag is jelentősen determináltak vagyunk. Egy átlagos intelligenciájú fickó sosem lesz képes lépést tartani a 160-as IQ-val bíró társával. Egy fehér atléta aligha tud versenyre kelni egy jamaicai rövidtávfutóval. És akkor még a stressztűrésről nem is tettünk említést. Nincs is e borzasztó nagy különbségekkel semmi baj, csupán akkor, ha világunkat ostoba módon építjük fel, s valamiféle uniformizált tempót igyekszünk ráerőltetni a széles néptömegekre. Ennek egyik legszemléletesebb példája az iskola. A tanár megpróbálja belőni az átlagos képességű diák szintjét, s annak megfelelően halad az oktatással. Természetesen a jelen struktúrában még mindig ez a legelfogadhatóbb eljárás, ám ez is azzal jár, hogy a gyengébb képességűek képtelenek követni, a jobbak pedig látványosan unatkoznak.

 

A baloldali filozófia mindig egy olyan modellben gondolkodik, amelyben a sprinterek egy közös startvonalról indulnak, azonban a célszalagot mindenkinek a képességei - tempója - szerinti távolságra helyezzük el. A fene se tudja, miért érzik ezt igazságosnak, hiszen ennél inkorrektebb versenyszabályt nemigen alkothatnánk, ráadásul az így épülő világ életidegen és pocsék hatékonyságú is. Az még a kisebbik gond, hogy végtelenül bonyolult rendszer az, ahol minden érintett személyes adottságait mérni és nyilvántartani szükséges, a nagyobbik baj az, hogy mindenki a tehetségének eltitkolásában lesz érdekelt. Amikor manapság - egyre gyakrabban - arról hallunk, hogy olyan kvótákat kell alkotni, amelyek biztosítják a nők nagyobb részarányát a vezetői szférában, pontosan ez a gondolkodásmód érvényesül. Ugyanilyen gyalázatos volt 1938-ban az első zsidótörvény, mely kimondta, hogy a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20 százalékát tölthetik be zsidó származásúak. Mindkét intézkedés vérlázító, a különbség mindössze annyi, hogy az előbbinek tapsol a mai korszellem, az utóbbit pedig mélyen elítéli, holott természetében ugyanarról a jelenségről van szó. Egy társadalom csakis akkor képes igazságosan, morális tekintetben helyesen és hatékonyan működni, ha a természet rendezőelvét, az evolúciót lemásolva a célvonal mindenkinél ugyanott - a piac által kijelölt helyen - húzódik. Azt pedig ki-ki szabadon eldöntheti, hogy milyen tempóban kíván haladni, s ennek megfelelően mikor kell elindulnia, hogy időben átszakíthassa a szalagot.

 

A társadalmi együttműködés nem azt jelenti, hogy mindenki egy ütemre menetel, az Internacionálét harsogva. A civilizált világ oly módon képes közös nevezőre hozni az elképesztően különböző emberi tempókat, hogy fix időpontokat, határidőket jelöl meg, amelyekhez igazodni lehet. Ha a BL döntője kiírás szerint 20.45-kor kezdődik, a játékvezető aligha fog addig várni a kezdést jelző sípszóval, míg mind a hatvankétezer jegyvásárló elfoglalja a helyét. Tökéletesen lényegtelen szempont, hogy az egyik szurkoló kétezer kilométerről érkezik, a másik pedig a stadion melletti utcában lakik; az egyik fiatal és fürge, a másik pedig vén és rokkant. Ugyanígy: ha a konfekcióüzem hétfői szállítással rendelte meg a gyártáshoz szükséges textil alapanyagot, a beszerzőt a legkevésbé sem fogja érdekelni, hogy azt üzleti partnere milyen tempóban gyártja és fuvarozza, egy a lényeg, hogy időben megérkezzen. Simán lehet, hogy az egyik beszállító a legmodernebb technológiát használva feleannyi idő alatt állítja elő ugyanazt a mennyiséget és minőséget, mint az elavult gyártősorral bíró konkurense. Ez kizárólag az ő problémájuk. Akár az is előfordulhat, hogy mindkét textilüzem gazdaságosan működik, s hozza a tulajdonos által elvárt profitot. S ha mégsem, az egy fontos jelzés, hogy technológiaváltásra, vagy akár iparágváltásra van szükség. Hiszen mindenki akkor jár jól, ha olyan pályán focizik, ahol relatív gyorsnak és hatékonynak számít.

 

Nem vitás, hogy a kibuclétnek is megvan a maga romantikája. Aki szeret kalákában dolgozni, aki tud és szeret is alkalmazkodni a közösséghez, akit nem igazán érdekel a működési hatékonyság, az akár egy életen át boldog lehet egy ilyen kollektív struktúrában. A legtöbben azonban nem így működünk. Ismerjük a saját tempónkat és akkor hozzuk a legjobb formánkat, ha annak megfelelően működhetünk, minden ettől eltérítő külső hatás nélkül. Felrobbanunk, ha a kisnyugdíjas negyvennel cammog előttünk leharcolt Suzukijával, de száguldozni sem feltétlenül szeretnénk, még akkor sem, ha a mögénk megérkező BMW-s yuppi legszívesebben letolna minket az útról. Meggyőződésem szerint az össztársadalmi elégedettséghez kevés dolog járul hozzá olyan markánsan, mint azok megoldások, amelyek elősegítik, hogy lehetőség szerint mindenki a maga tempóját futhassa. A szélesebb, többsávos autópályák, a metróhálózat fejlesztése, az automatizált ipari technológia és persze a villámgyors internet mind ezt a célt szolgálják. A költséges beruházások mellett szót kell ejteni azokról az egyszerű eljárásokról is, amelyek alig kerülnek valamibe, csupán egy ügyes rendezőelv alkalmazását jelentik. Ezek mind olyan struktúrák, amelyek morálisan is megállják a helyüket: úgy teszik gördülékenyebbé az életet, hogy közben egyetlen társadalmi csoportot sem részesítenek előnyben egy másikkal szemben.

 

1. KÖRFORGALOM - Jelentősen gyorsítja az útkereszteződés közlekedését azzal, hogy az áthajtás folyamatos, valamennyi irányból érkezőnek azonosak az esélyei a továbbhaladásra. Ráadásul a baleseti lehetőségek is drasztikusan csökkennek, mivel minden jármű sebességcsökkentésre kényszerül. (Most képzeljünk el egy olyan KRESZ-t, amely kimondja, hogy az útkereszteződésekben mindig a nőknek van elsőbbsége...)

2. WAZE - A Waze és az ehhez hasonló közlekedési alkalmazások - az emberi együttműködésre épülve - lehetővé teszik, hogy elkerüljük a dugókat és megtaláljuk az adott időpillanatban optimális útvonalat.

3. GYORS KASSZA, ÖNKISZOLGÁLÓ PÉNZTÁR - Remek megoldások, ha csak pár dolgot vásárolunk és nem akarunk hosszasan sorban állni.

4. A LIDL MÓDSZER - Ahogy a pénztáraknál elkezd kialakulni a sor, a hangosbemondó azonnal reagál: "Hamarosan megnyitjuk a négyes kasszát." A vevők egy része automatikusan átsorol az újonnan nyíló pénztárhoz, s szinte soha, senkinek nem kell pár percnél többet várakoznia.

5. KÖZÖS SOR - A Nyugati téri Decathlonban a tucatnyi pénztárhoz mindössze egyetlen sor tartozik. Ez azt eredményezi, hogy a várakozási idő sohasem lesz idegtépően hosszú, még akkor sem, ha az előttünk álló a fél áruházat megvásárolta. Logikáját tekintve ez megegyezik a sorszámtépés módszerével, azonban mindenfajta adminisztratív elem nélkül, szimpla terelőkorlátokkal.

6. TÁVMUNKA - Könyvelés, bérszámfejtés, gazdasági elemzések, szoftverfejlesztés, tervezés, fordítás, újságírás... napestig sorolhatnánk azokat a tevékenységeket, amelyek ellátásához elég egy laptop és egy internetkapcsolat. Ezek a munkák otthon - nyaralóban, strandon, kávézóban - is végezhetők, s míg ez a megrendelőnek jelentős költségmegtakarítást eredményez, addig az alkotónak végtelen szabadságot biztosít: olyan tempóban dolgozhat, ahogy csak szeretne.

7. RUGALMAS, VAGY KÖTETLEN MUNKAIDŐ - A kötetlen munkaidő előnyeit nem mindenki élvezheti - egy áruházi eladó, egy bárpincér, vagy egy futószalag mellett dolgozó üzemi alkalmazott például biztosan nem -, azonban egy sor szakmában ez minden gond nélkül lehetséges. A legtöbb irodai állás kapcsán a munkaadó kijelöl ugyan egy törzsidőt, amikor az alkalmazottnak illik bent tartózkodnia, ám az esetek döntő többségében ennek sincs semmilyen praktikus hozadéka. A technológiai fejlődés számtalan szakterület számára lehetővé tette a nagyfokú mobilitást, már csak fel kéne nőni a lehetőségeinkhez.

  

Nem hiszek abban, hogy aki lassan jár, az tovább ér. Mi több, azt gondolom, hogy mindenki akkor igazán elégedett, ha a saját leggyorsabb - de még inspirálóan alacsony stressz-szinttel járó - tempója szerint él. A társadalom pedig akkor működik optimálisan, ha ehhez hozzásegíti tagjait. A legtöbb, amit a világ vezető tehetnek, hogy a lehető legnagyobb szabadságot biztosítják mindenki számára. Minél alacsonyabb adók, minél kevesebb korlátozó szabályozás, minél több tér az okos és újszerű megoldásoknak - nem is lehetetlen küldetés.

  

"A pénz nem boldogít"

a_penz_nem_boldogit.jpg

 

Amennyiben egy buddhista, vagy egy ferences szerzetestől azt halljuk, hogy az ő boldogságához a pénz nem sokat tesz hozzá, készséggel elhihetjük. Ugyanígy, ha egy dúsgazdag üzletemberrel pókerezünk, pontosan tudnunk kell, hogy őt hidegen hagyja a második, vagy a harmadik helyezettnek járó pénzdíj, csakis a győzelemre hajt. Inkább kiesik a versenyből idő előtt, s hazamegy egyetlen fillér nélkül, de egy percig sem fog óvatoskodni a pénz miatt. Ezek az emberek - a csuhások és a milliárdos is - már egy magasabb szintre léptek; megérkeztek abba a szűk körbe, amelyre ténylegesen igaz a fenti mondás. Ugyanakkor nekünk, átlagembereknek muszáj valamilyen módon viszonyulnunk a pénzhez. Isteníthetjük, gyűlölhetjük, avagy a helyén kezelve szerethetjük és a céljainknak megfelelően használhatjuk azt. Hozzáállásunk csakis rajtunk múlik, tökéletesen függetlenül anyagi helyzetünktől, neveltetésünktől, vallásunktól, avagy akár környezetünk idevágó attitűdjétől.

 

Olyan ez, mint a csajozás. Sem egy aszexuálist, sem egy randigurut nem fog igazán tűzbe hozni egy átlagos kaland ígérete. Az utóbbi már éppen eléggé jóllakott, az előbbi pedig sosem volt igazán éhes. Az átlagférfi ugyanakkor nagyon is jó étvággyal bír, s ebből fakadóan bálványozhatja a nőket, vagy akár gyűlölheti is őket sorozatos kudarcai miatt - mindkét út a biztos vereséghez vezet. Egy józan gondolkodású fickó ugyanakkor egyszerűen csak szereti a lányokat, anélkül, hogy piedesztálra emelné őket. Létezik-e olyan ember, aki megkérdőjelezi a szerelem szerepét a boldogság kapcsán? Aligha. Miért volna más a helyzet a pénzzel?

 

Oké, nincs biztos kalauz a boldogsághoz. Ahogyan Popper Péter megfogalmazta: "Elhatározhatom én, hogy elutazom Barcelonába, de az már nem tőlem függ, hogy ott boldog leszek-e, vagy sem. Ez találkozásokon, helyzeteken, külső körülményeken, valamint olyan belső tényezőkön múlik, amelyek nem az én irányításom alatt állnak." Nincs tehát mód rá, hogy az eufórikus, mámoros boldogságot önmagunk számára legyártsuk, annyit azonban feltétlenül megtehetünk, hogy elégedettségünket, kiegyensúlyozottságunkat a lehető legmagasabb szintre tornázzuk. Ehhez szükségleteink kielégítésén át vezet az út.

 

maslow_piramis.jpg

 

Ahogy a Janet Jackson - Luther Vandross duó is megénekelte: "A legjobb dolgok az életben ingyen vannak." Ezzel a mondással nehéz volna vitatkozni, elég csak ránézni a Maslow-piramisra. Azt látjuk, hogy már a harmadik szinttől felfelé csupa olyan motiváció szerepel, melyeknek nem sok közük van a pénzhez. Igen ám, csakhogy odáig el is kell jutni, és az első két lépcsőfok - koszt, kvártély, illetve megtakarítások - nagyon is anyagi természetűek. A szerzeteseket a spiritualitásuk lendíti túl ezeken a szinteken, a milliárdosokat a bankszámlájuk. Az átlagembernek ezek a lépcsőfokok megkerülhetetlenek, s a szóban forgó pénzalapok előteremtése napi szintű elfoglaltságot jelent. A folyton nélkülöző - és közel sem átlagos - József Attila így ír első, még gyerekfejjel alkotott költeményében: "De szeretnék gazdag lenni, Egyszer libasültet enni, Jó ruhába járni kelni, S öt forintér kuglert venni." A fene se tudja, hogy miket alkotott volna ez a hatalmas zseni, ha napjai gondtalan kényelemben és biztonságos, szerető környezetben teltek volna. Valószínűleg sosem születik meg a "Nagyon fáj", vagy a "Kései sirató". De egész biztosan több örömöt és talán jóval hosszabb életpályát tudhatott volna magáénak.

 

Pontosan azért érdemes mielőbb meggazdagodni, hogy az embernek a továbbiakban már ne kelljen a létfenntartásáért aggódnia, vagy lélekölő, minden életenergiát elszívó munkákat elvállalnia. Nem is szükséges különösen vagyonosnak lenni ahhoz, hogy viszonylag nagy nyugalommal tekintsünk a Maslow-piramis felső szintjeire. Intellektuális tudás, művészetek - sosem volt ennyire könnyen és költségkímélő módon megtapasztalható a világ, mint manapság, az internet korában. Gyakorlatilag mindenkinek ott áll a kertjében a jó és rossz tudásának fája, csak le kell szakítani a gyümölcsöket. Élmények, a pillanat megtapasztalása - megpihenni a Duna-parton; mélyen belélegezni a fenyőerdő illatát; szemünket hosszú percekre alvó szeretőnkön felejteni - csupán nyitottság és rászánt idő kérdése. Önmegvalósítás, spiritualitás - ezek sem kerülnek pénzbe, csupán tudatosságra, tapasztalásra és bölcsességre van szükség. Ezek egyikét sem kapjuk könnyen, főként ha ostoba, örömtelen és terméketlen tevékenységekkel töltjük el életünket, soha el nem jutva az izgalmas fejezetekig. Persze, számtalan módon elhibázhatjuk a dolgot, s többnyire meg is tesszük. Az egyik legtipikusabb bénázás az, amikor rosszul mérjük fel szükségleteinket és lehetőségeinket - több gyereket, esetleg nagyobb házat vállalunk, mint amennyit, illetve amekkorát megengedhetnénk magunknak -, s egész nyomorult életünk azzal telik el, hogy valamiképpen kimásszunk a hiteleinkből. A másik véglet a fantáziátlanságé, amikor már rég megkerestünk annyit, hogy egy életen keresztül sem tudnánk elkölteni, ám a biznisz világa annyira beszippant, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk leállni. Egypólusú világunk e forgatókönyv szerint is élmények sokaságától foszthat meg bennünket.

 

Most akkor boldogít a pénz, vagy sem? Olyan ez, mintha azt kérdeznénk: Boldogít-e a levegő és az ivóvíz? Boldogítja-e vízipólóst az, hogy remekül úszik, vagy a jéghokist, hogy tud korcsolyázni? Ezek mind alapok, szükséges, de nem elégséges feltételei a kiegyensúlyozott létezésnek. A pénz nem cél és nem végállomás. A pénz nem teremt valós vágyakat, nem tűz ki célokat, nem mutat elszántságot, kitartást és nem is végez el helyettünk minden munkát. De mindenképpen egy nemes és tiszteletreméltó eszköz, melyet érdemes szeretnünk, birtokolnunk és dolgoznunk érte. Csak hogy legyen belőle épp elég, akár az ivóvízből, vagy a tiszta levegőből. Hazudhatjuk, hogy a pénz bűnös dolog, s hogy nem járul hozzá a boldogsághoz, de csak saját magunkat ringatjuk bele egy buta és önpusztító téveszmébe.

 

"A szenvedés nemesít"

passio.jpg

 

Amikor a szegedi piaristák honlapján a kereszténységgel kapcsolatos tévhitek közt rábukkantam a címbéli mondásra, elégedettség és remény töltött el. Talán tényleg van rá esély, hogy végre magunk mögött hagyjuk a középkort. A nagyvilág már több mint kétszáz éve ébredezik, ám a rugalmatlan és tekintélyelvű vallások - megannyi újító kezdeményezés ellenére - mintha foggal-körömmel ragaszkodnának a régi receptekhez, még akkor is, ha azok sosem voltak sem etikusak, sem építő jellegűek. Történelmi pillanatnak számított, amikor 2000. tavaszán II. János Pál pápa bocsánatot kért a katolikus egyház által elkövetett bűnökért, az inkvizícióért, a kereszteshadjáratokért, s a másként gondolkodókkal szemben gyakorolt minden erőszakos tettért. Tiszteletreméltó és korrekt lépés, ez azonban csupán a felszín. A mélyen gyökerező lényeg az, hogy miként gondolkodunk magáról a szenvedésről.

 

Van valami betegesen perverz abban, ahogy a különböző vallások - mind a mai napig - dicsőítik a szenvedést. Még a szelíd dalai láma is úgy fogalmaz "A boldogság művészete" című könyvében, hogy a szenvedés hozzátartozik az emberi élethez, és meg kell tanulnunk együtt élni vele. Talán adhatna használhatóbb tanácsokat is, mindenesetre ez még mindig a legbarátságosabb hozzáállás. A síita muszlimok korbácsokkal és láncokkal ütlegelik magukat az Aashura ünnep során. Ez egy szentesített szenvedés - a Matam -, amely egy Hussein nevű mártír halálának állít emléket. A kereszténység történelmi gyakorlatától sem idegen sem a mazochizmus, sem a szadizmus. Az utóbbira a boszorkányégetések és az inkvizíció egyéb tettei, az előbbire az önsanyargató, csuhás barátok szolgálnak példával. Dan Brown "A Da Vinci-kód" című bestsellerére gondolva azonnal megjelenik előttünk a saját magát korbácsoló szerzetes képe. A kereszténység legocsmányabb középkori tétele az "erkölcsös kínzás" - micsoda értelmetlen önellentmondás már maga a kifejezés is -, amely, ha elég intenzív, képes helyrehozni a bűn által okozott károkat. Az önmegtagadás - aszketizmus és böjt formájában - mind a keleti, mind a nyugati vallási hagyományok része. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy a fájdalom, az éhezés, a fáradtság és az oxigénhiány módosult tudatállapotot, szakszóval temporális labilitást képes előidézni, márpedig a temporális lebeny az a része az agynak, amelyben a vallásos hit fészkel. Az sem mellékes szempont, hogy a kellően agymosott hívők azt gondolják: a szenvedés valahogy közelebb visz minket az istenséghez.

 

Bizonyos fokig érthető, hogy az aszpirin előtti világban az emberek megpróbáltak értelmet találni a fájdalomban. Az is világos, hogy az uralkodó osztályoknak - köztük az egyháznak - égető szükségük volt erre az ideológiára, hogy jobbágyaik zsörtölődés nélkül eltartsák őket. "Csak a következő költségvetési évben kell meghúzni a nadrágszíjat, utána már stabil pályára áll a gazdaság, ami az életszínvonal tekintetében is érezteti majd hatását..." - ismerősek az ehhez hasonló politikusi frázisok? Volt kitől tanulnia a 21. századi elitnek. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból az emberek még mindig mazochista örömüket lelik a nehéz idők átvészelésében, amikor "mindannyiunknak össze kell tartani" és "áldozatokat kell hozni". Kevés nagyobb hazugság létezik annál, mint hogy az ember legjobb arca a legnehezebb időkben mutatkozik meg. Az igazán fura az, hogy ez a fajta perverzitás olyan mélyen bevésődött a keresztény tudatba, hogy mind a mai napig ott fészkel. Már az is elgondolkodtató, hogy a katolikus egyház legfontosabb jelképe egy kivégzőeszköz. Ahogy Feldmár András szokta mondani, ha Jézust a huszadik században gyilkolták volna meg, talán egy géppisztoly-medált hordanánk a nyakunkban... Zakar András pápai kamarás "A szenvedés értéke és a megtestesülés titka" című, 1941-ben megjelent munkájában negyvennégy oldalon keresztül próbál értelmet adni az értelmetlennek. Leopold Schwarz "Az igazság a szenvedésről és fájdalomról" című írása szerint "Isten azért küld fájdalmat és szenvedést az embereknek, hogy ezzel kiszabadítsa őket a földi dolgoktól való függésből." Szalézi Szent Ferenc ismert mondását ugyancsak rendszeresen idézik, legutóbb a Vatikáni Rádió honlapján találkoztam vele: "Ha az angyalok irigyelhetik az embert, annak két oka lehet. Az egyik, hogy Isten szenvedett az emberekért, a másik, hogy az emberek szenvedhetnek Istenért." Úgy tűnik, hogy a szegedi piaristák józansága egyelőre csupán üdítő kivétel. Valaki igazán jelezhetné az egyház többi szereplőjének, hogy nincsenek már jobbágyok, s eltörölték a tizedet is. Immáron semmilyen nyereség nem származik a szenvedés dicsőítéséből. Lassan időszerű lenne - Jézus tanítását követve - az élet túlcsorduló örömét hirdetni.

 

Természetesen nem vagyunk egyformák. Ahány ember, annyiféle szükségletegyüttes. Való igaz: léteznek olyanok, akik ténylegesen igénylik a mártíromsággal járó figyelmet, vagy akár magát a fizikai fájdalom megélését. Hétköznapi esetben az érintetteket mazochistának nevezzük. Ha azonban ez a perverz szükséglet vallásos színezetet ölt, rögtön szentté avatjuk az illetőt. Sziénai Katalin például odáig ment az önsanyargatásban, hogy élete utolsó harminc napjában már vizet sem vett magához. Ez természetesen teljes kiszáradáshoz, vére besűrűsödéséhez, stroke-hoz és halálhoz vezetett. Sokan vagyunk, akik úgy gondoljuk, hogy mindenki azt tesz a saját testével, amit csak akar. A hivatalos egyházi álláspont azonban nem ezt hirdeti, mi több, az öngyilkosságot kifejezetten súlyos bűnnek tartja. Enyhén szólva is furcsa, hogy Sziénai Katalint - akinek felelőssége megkérdőjelezhetetlen saját, harminchárom éves korában bekövetkezett, érzékelhetően programozott halálában - nem sokkal később szentté avatják, sőt fél évezreddel később, 1999-ben II. János Pál pápa egyenesen Európa védőszentjeinek sorába emeli. Tényleg ilyen volna a példaértékű emberi életút?

 

Nyilvánvaló persze, hogy a szenvedésnek is lehet tényleges haszna. A fájdalmak a legtöbbször betegséget jeleznek, vagyis figyelmeztetésként szolgálnak. Abból ugyancsak kézzelfogható előnyök származnak, ha diétázunk, vagy a konditeremben sanyargatjuk magunkat. Sok igazság rejlik a népi bölcsességben is, mely szerint Isten útjai kifürkészhetetlenek: számos sorscsapás kapcsán csak utólag derül ki, hogy hosszútávon kifejezetten az érdekeinket szolgálták. Azzal együtt azonban, hogy intelligensen felismerjük a fájdalom jelentését; hogy meglátjuk az értéket a balsors méltósággal való elviselésében és tiszteljük azt, aki képes vérrel-verejtékkel küzdeni, nem eshetünk abba a beteg hibába, hogy magát a szenvedést lelki jóvá nevezzük ki. Ez a vallások egyik legnagyobb bűne. Ez az, ami évszázadokon keresztül hajlamossá tette az embereket arra, hogy fájdalmat okozzanak nem csupán önmaguknak, de mindenki másnak, védteleneknek, betegeknek és gyermekeknek is. 

 

"Ha túlfeszíted a húrt, elpattan. Ha túl lazára engeded, nem ad hangot" - magyarázta egy szitárjátékos tanítványának, miközben Buddha mellett elhaladt. A hagyomány szerint a Szkíta Bölcs e szavak hatására hagyott fel az aszkézissel, és talált rá a középútra, majd rövidesen elérte a megvilágosodást, a végleges felébredést a zavaros tudat szenvedéssel teli világából. Jézus pontosan ugyanezt az utat járja. Márai Sándor sem látja másként: "Mindig a szenvedés az, amire nincs válasz. Ostoba és fölösleges." Le a kalappal II. János Pál pápa előtt a nyilvános bocsánatkérésért. Első lépésnek kiváló. Ám nem csak a vallások megújulása, de az emberiség békés együttélése is esélytelennek látszik, amíg az egyházi vezetők ki nem mondják: a szenvedés tökéletesen értelmetlen és lehetőség szerint elkerülendő.

 

"A vessző és dorgálás bölcsességet ád"

vesszo.jpg

 

Amikor az ember ilyen oltári nagy ökörségekkel találkozik, az első kérdése nem is az, hogy miként kerül a címbéli okítás a Bibliába, hanem az, hogy egyáltalán hogyan születik ilyen gondolat. Vajon háromezer éve végeztek hosszú és alapos megfigyeléseket a megvesszőzött gyerekek intellektuális fejlődését követve, összevetve a jámbor módon nevelt kontrollcsoporttal? Vagy csupán egy szadista hajlamú kor totálisan megalapozatlan, beteg intelméről van szó?

 

Nyilván költői a kérdés, már csak azért is, mert az elmúlt évtizedek során számos kutatást folytattak a gyermekbántalmazás kapcsán, s természetesen egyik sem igazolta vissza a bibliai gondolatot. Megállapításra kerültek ugyanakkor a következők:

  • Egy 75 tanulmányt átölelő metaanalízis - több mint 160 ezer gyermek adatait vizsgálva - arra mutat rá, hogy az elfenekelés az esetek 99%-ában együtt jár az olyan hátrányos kimenetelekkel, mint az antiszociális viselkedés, mentális zavarok, károsodott kognitív képességek, agresszió, alacsony szintű erkölcsi internalizáció.
  • A gyermekbántalmazás szoros összefüggést mutat számos betegség kialakulásával, köztük a depresszióval, a krónikus fejfájással, az iszkémiás szívbetegséggel, az elhízással, valamint a tüdőrákkal is.
  • A gyermekkori traumák nagyban felelősek a dohányzással, az alkoholfogyasztással és a droghasználattal összefüggő problémákért.
  • Robert W. Firestone amerikai klinikai pszichológus rámutatott, hogy öngyilkos hajlamú betegeinek elméje kivétel nélkül szülői szavakat visszhangzott.
  • A bántalmazott gyerekből sok esetben később bántalmazó szülő, vagy egyenesen bűnöző válik. Megtanul egy szélsőséges viselkedési módot: fiatalkori tapasztalatai alapján az agressziót tekinti a túléléshez szükséges legfontosabb alapnak.

 

Mondhatnánk, hogy a világ civilizált országaiban a gyermekbántalmazás ma már büntetendő kategória, s ezzel le is van tudva az ügy. Az Ószövetséget a kutya sem olvassa, az idevágó, porlepte közmondásokra pedig már csak a néprajzkutatók emlékeznek ("Vessző teszi a gyereket jámborrá"; "Ki a vesszőt kíméli, fiát nem szereti"; "Két tanítómester szükséges a házhoz: korbács és vessző"). Ha  nagy néha egy-egy politikus előhúzza a jótékony atyai pofonokról szóló kártyát, az rövidesen távozni is kényszerül, s ha megjelennek olyan gyermeknevelési útmutatók - többnyire valamely egyház berkeiből -, amelyek a testi fenyítésre buzdítanak, abból napok alatt médiabotrány kerekedik. A korszellem tehát a helyén van, a gyakorlat azonban csak lassan kullog a nyomában: hazánkban - a Föld egyik legbiztonságosabb országában - évente közel 20 ezer gyermek válik bántalmazás áldozatává, melyből harmincan bele is halnak. Ezen adatok ismeretében mit várhatunk a harmadik világ népeitől?

 

Az Ószövetség rideg valóságát felrázandó Jézus egészen forradalmi filozófiát hozott világnak. Amikor egy ősrégi, buddhista történetet átdolgozva elmeséli a tékozló fiúról szóló példabeszédet, az adott korban egészen újszerűnek számító szülő-gyermek kapcsolatot mutat be etalonként. A példázatbeli apa eszköztárából nem csak a vessző hiányzik, de a dorgálás legvisszafogottabb formáját sem alkalmazza. Tökéletes szabadságot enged fiának, akár annak árán is, hogy az súlyos hibákat kövessen el. Ilyen a bölcs szülő: pontosan tudja, hogy a szigor és a merev korlátok legfeljebb egy frusztrált, deformált személyiség kialakulását szolgálhatják, semmi egyebet. A felnőtté váláshoz muszáj megtapasztalni a saját döntésekből fakadó következményeket és felelősséget. Ellenpéldaként bemutatja a szabálykövető báty karakterét is, aki - kihagyva a kamaszkori lázadás nélkülözhetetlen, személyiségformáló fázisát - abszolút megrekedt a tapasztalatlan és rövidlátó gyermeki lét szintjén. Végtelenül szomorú, hogy a jézusi tanításból milyen keveset értett meg, s tett magává a katolikus egyház: visszatérve az ószövetségi gyakorlathoz, a vessző és a dorgálás évszázadokon keresztül jellemezte működését.

 

S hogy mi ad bölcsességet? A vessző és a dorgálás bizonyosan nem, s ha ezek már nem is számítanak trendi nevelési eszköznek, idehaza még mindig a dohos, elavult és rettenetes hatékonysággal működő iskolai rendszereket működtetjük. A hagyományos oktatás - megtapasztalhattuk saját bőrünkön, s gyermekeink kapcsán is - csupán keresztbe tesz a természetes tanulásnak, nem csoda, hogy a tanulók makacs ellenállást és érdektelenséget mutatnak. A gyerekek egyszerűen figyelmen kívül hagyják mindazt, aminek megtanulására még nem készek, ám csak azért, hogy később - amikor már képesek lesznek könnyen és élvezettel megérteni és elsajátítani - maguk térjenek vissza ahhoz. A klasszikus, magyar iskola egy olyan idegen világ a gyerekek számára, ahol a jó osztályzat mindennél fontosabb; a valóság felfedezésénél, a kreativitásnál, az esetleges hibázással járó eredetiségnél feltétlenül előbbre való. Az elmélyülés és a játék az osztálytermen kívül reked, míg a tanulás és a munka örömtelen és értelmetlen kötelességgé szürkül, talán egy életre meghatározva az ezekhez való hozzáállást. Kár érte.

 

"A nő átmeneti lény az ember és az angyal között"

angel-girl.jpg

 

Honoré de Balzac nem számított különösen vonzó jelenségnek, s meglehetősen zavarta is, hogy a lányok, asszonyok csupán a híres írót látják benne, nem pedig az ellenállhatatlan férfiút. Nem csoda, ha ebből a békaperspektívából olyan mondások születnek, mint amilyen a címbéli. Nyilvánvaló, hogy minden egészséges férfi imádja a nőket, azonban ez a fajta bálványozás nem csupán totális öngól, de teljesen alaptalan is. Sohasem lesz képes jó benyomást tenni, s méltó vadásznak mutatkozni egy olyan fickó, akiben az a kép él, hogy a lányok szentek, ártatlanok és rózsaillatút szellentenek. Ezek a srácok azok, akik virággal érkeznek az első randevúra, s csodálkoznak, hogy az áhított lény végül egy tetovált börtöntöltelékkel lép le. Hogy Balzac gondolata milyen messze van a valóságtól, talán az alábbiakban bemutatott női gyarlóságok mutatják meg leginkább.

 

1. HIPERGÁMIA - Már az állatvilágban is meghatározó jelenség, hogy a nőstények a környezetükben elérhető legéletképesebb - legnagyobb testű, legdominánsabb - hímre hajtanak. Természetesen nem jut mindegyiküknek falkavezér, így a többség örökös frusztrációban éli napjait. Ovuláció idején különösen nehéz parancsolni az ősi ösztönöknek. Az emberi világban mindez éjszakai bárokban szövődött egyéjszakás szerelmekben, s nem ritkán kakukkfiókákban ölt testet.

 

2. ANYAGIASSÁG - A nőstények minden fajnál azokat a hímeket tartják vonzónak, melyek erőforrásokat tudnak nyújtani nekik és születendő ivadékaiknak. Természetesen nem csupán az a fontos, hogy a hím rendelkezzen ilyen erőforrásokkal, hanem hogy azokat hajlandó is legyen megosztani. Egy közelmúltbéli, csimpánzokon végzett megfigyelés szerint létezik a "szexért húst" cserekereskedelem. A vadászó csimpánz hímek közül azok, amelyek megosztották a húst a nőstényekkel, kétszer annyit párzottak, mint fukarabb társaik. Az anyagiak az emberi párkapcsolatokban is meghatározó jelentőséggel bírnak: természetes női elvárás, hogy a születendő gyermekek megfelelően kipárnázott fészekben cseperedjenek. A bajok ott kezdődnek, amikor egy nő életcéljává emeli a kitartottságot, illetve ha a válást tekinti a meggazdagodás legmegfelelőbb módjának.

 

3. LOGIKÁTLANSÁG - Amíg egy átlagos férfiagyban a tények, adatok, gondolatok és értelmezések szigorú könyvtárstruktúrába rendeződnek, addig a nőknél minden tartalom mindennel összeköttetésben áll, kibogozhatatlanul bonyolult rendszert alkotva. Ennek komoly gyakorlati következményei adódnak: szinte lehetetlen egy nővel úgy végigjárni egy problémát, hogy közben ne hozna elő még nyolc másikat, melyek periférikusan ugyan kapcsolódnak az alapkérdéshez, de a megoldást a legkevésbé sem segítik. Tovább nehezíti az ügyet, hogy nem csupán gondolatok keverednek egymással, de kivétel nélkül mindegyikhez érzelmek is társulnak. Ezekkel az angyalszerű lényekkel többnyire a leghűvösebb elsőfokú egyenletet sem lehet sírás, vagy veszekedés nélkül megtárgyalni.

 

4. ÖSSZEFÉRHETETLENSÉG - Nem kizárt, hogy létezik barátság két nő között, de hogy nem túl gyakori, az egészen bizonyos. Ahol egynél több lány megjelenik, ott azonnal rivalizálást és féltékenykedést érzékelünk. Madonna Kolbenschlag szerint a nők már viszonylag korán elidegenednek az egymással való barátságoktól, és ez a folyamat az anyával való kapcsolattal kezdődik. Az anya félelmein keresztül tanulják meg, hogy a társadalomban a női léthez csak ambivalens módon lehet viszonyulni: vagyis egyszerre szeretik és gyűlölik saját magukat, illetve más nőket. Kell-e említeni, hogy ezzel szemben milyen a férfibarátság? Elég, ha a klasszikus viccet idézzük: Amikor a féltékeny feleség találomra felhívja hitvesének tíz barátját, kérdezve, hogy férje velük töltötte-e az elmúlt éjszakát, úgy mindannyian kapásból vágják rá az igent, sőt négyen még arra is megesküsznek, hogy jelenleg is náluk van...

 

5. AZ ERKÖLCS KISAJÁTÍTÁSA - Egy jól működő párkapcsolatban a felek nagyrészt megőrzik függetlenségüket, s a közösen berendezett világba is átmentik mindazt a tevékenységet, hobbit, életstílust és értéket, amelyet a megismerkedés előtt fontosnak tartottak. A létezés közös pontjairól pedig - legyen szó házimunkáról, szexről, gyerekvállalásról, pénzügyekről, vagy épp rokonokkal való kapcsolattartásról - egyenlő jogállású felek módjára megállapodnak. A gyakorlat azonban a legritkább esetben fest így, s amikor már utódok is vannak, szinte soha. A nő ugyanis - mint a családot összefogó erő, a gyerekek érdekeit kizárólagosan ismerő hatalom - számos kardinális kérdésben egyszerűen nem hajlandó tárgyalásokat folytatni. Úgy gondolja, hogy valamiféle árukapcsolással az anyasággal járó többletteher mellé megkapta a tévedhetetlenséget is; álláspontja - különösen gyereknevelési kérdésekben, a feladatok megosztása terén, továbbá a férj szabadidejének helyes időbeosztása kapcsán - az erkölcsileg egyetlen helyes álláspont.

 

6. ELSÁRKÁNYOSODÁS - Az előző ponthoz szervesen kapcsolódó jelenségről van szó, valójában annak külső jegyeiről. Az elsárkányosodott nő erőszakos, akaratos, frusztrált és feszült; folyamatosan szitkozódik, képes minden apróságon felhúzni magát. Létezik a csendes, mártír típusú házisárkány, ő a barátságosabb fajta, csupán magát őrli fel belülről. Az igazán veszélyes az üvöltő sárkány, aki ráadásul minden esetben képes olyan speciális frekvenciát kialakítani, amelytől még a szomszéd hátán is feláll a szőr. Az elviselhetetlen üvöltözés hármas funkcióval bír: egyrészt figyelemfelkeltés, másrészt a másik elhallgattatását szolgálja, valamint - ha ez mégsem sikerülne - arra mindenképpen jó, hogy a másik közlendőjéből ő maga az égvilágon semmit se halljon meg.

 

7. FEMINIZMUS - Az elsárkányosodás intézményesített formája. Léteztek idők, amikor a nők és a férfiak jogállása még a Föld civilizáltabb szegmenseiben is jelentős aszimmetriát mutatott. A fejlett világ ezen már régen túljutott: a nők rendelkeznek választójoggal, s betölthetnek bármilyen üzleti vagy társadalmi pozíciót. A klasszikus - és támogatható - feminizmus évtizedekkel ezelőtt beteljesítette küldetését, ugyanakkor páran képtelenek voltak leállni, s újabb és újabb, pusztítóbbnál pusztítóbb célokkal állnak elő: a női kvóták bevezetésének igénye tipikusan ilyen. A családok tudatos és szándékolt szétverésére irányuló törekvéseik egyenesen vérlázítóak. Annál pedig kevés szánalmasabbat hallottam, mint amikor - a szexuális kizsákmányolás ideológiáját megalkotva - felszólították a feleségeket, hogy tagadják meg az összebújást férjeiktől.

 

8. HITEGETÉS / BARÁTZÓNA - Egy férfi csakis akkor kezd bármiféle kapcsolatot egy nővel, ha testi vonzalmat is érez iránta. A nő azonban nem adja magát könnyen, csupán annak, akit erre méltónak talál. Ha a jelölt leveri a lécet, úgy a meglehetősen kiábrándító barát zónába kerül. Nyilván a férfi a hibás azért, ha könnyűnek találtatott, s azért is, ha ezt nem érzékeli a kapott visszajelzésekből. Ezzel együtt számtalan olyan nőt ismerünk, akik szemrebbenés nélkül kihasználják a barátzónában rekedt szerencsétleneket: ingyenes sofőrként, rakodómunkásként, vízvezeték-szerelőként, vagy egész egyszerűen szponzornak használva őket. Zárszóként álljanak itt annak a költőnek bölcs sorai, aki már száz éve tökéletesen tudta, miként kell kezelni az ilyetén helyzeteket:

 

HELTAI JENŐ - VALLOMÁS

 

Mi ketten egymást meg nem értjük,

Nagyon sajnálom, asszonyom,

De ha nem kellek szeretőnek

Egyébre nem vállalkozom.

 

Például arra, mit gyakorta

Szónoki hévvel mond kegyed,

Hogy meggyötört, szegény szívének

Legjobb barátja én legyek.

 

Legjobb barát! Szavamra mondom

Megtisztelő egy hivatal,

De nem vagyok hozzá elég vén,

S ön aggasztóan fiatal.

 

Ön csupa élet, csupa illat

Lángol, vakít, hevít, ragyog,

Hát hogyne szomjaznám a csókját

Én, aki angyal nem vagyok?

 

Olyan kevés amit kívánok...

Ha osztozkodni restel is,

Legyen a tisztelt lelke másé

Nekem elég a teste is.

 

Legyen lelkének egy barátja,

Kivel csevegni élvezet,

De ez az őrült, ez a mamlasz,

Ez a barát nem én leszek.

 

Legyen övé minden poézis.

És az enyém: csak ami tény,

Ő oldja meg a problémákat,

A ruháját viszont csak én.

 

Hogy ez a hang szokatlan önnek,

Kétségbe, kérem, nem vonom,

De annak, hogy megértsük egymást

Csak egy a módja asszonyom:

 

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül

Rosszat is, jót is osztogat,

Rosszabb erkölcsöket kegyednek,

Vagy nekem adjon jobbakat!

 

 

"Ki hazájáért meghalt, elég sokáig élt"

katonai_temetes_1.jpg

 

Kevés hamisabb frázissal találkozni. Az igazán pusztító az, hogy a hatalom, amely évszázadokon keresztül ágyútölteléknek használta az alattvalóit, minden esetben a hazafiasság szemfényvesztő propagandájával vigasztalta az életben maradtakat. Semmi sem mutatja meg jobban, hogy ez a hazugsággyár milyen perfektül működött, hogy az üzenet milyen mélyen bevésődött, mint hogy a néplélekben e közmondás  formájában fenn is maradt. Nem vitás, sokan még a mai napig elhiszik, hogy értelmes cselekedet feláldozni az emberi életet a haza oltárán.

 

Természetesen előfordulhatnak olyan extrém esetek, amikor az önfeláldozás racionális cselekedetnek számít. Alig hiszem, hogy találnék olyan embert a nagyon tág környezetemben, aki nem adná oda az életét, ha ezzel megmenthetné a gyermekéét. Kevés ennél egyértelműbb döntés létezik, nincs is benne semmi önfeladás: önző génjeink túlélésének logikus útja. A természet ügyesen megalkotta: összehasonlíthatatlanul nagyobb fájdalmat éreznénk, ha gyermekünk haláltusáját kellene végignéznünk, mintha a sajátunkat élnénk át. Persze, nem minden döntés ilyen magától értetődő. Gondoljunk csak Maximilian Kolbe lengyel ferences szerzetesre, aki az auschwitzi haláltáborban 1941 augusztusában egy tizedelés alkalmával önként vállalta a halált egy elítélt társa, Franciszek Gajowniczek őrmester helyett, figyelembe véve, hogy az családos ember volt. Ez a humánum és a hősiesség maximuma, minden jóérzésű ember csodálattal és főhajtással emlékezik e tettre. Nyilvánvaló, hogy még véletlenül sem helyeznénk ilyen magasra az átlagember mércéjét, holott a maga nemében ez is racionális cselekedet: emberéletet mentett. A szomorú igazság az, hogy a háborúkban elesettek halála nem ilyen, hanem az esetek túlnyomó többségében tökéletesen értelmetlen. Hasonlóan értelmetlen, mint a keresztény vértanúké, vagy a muzulmán öngyilkos terroristáké. Egy eszméért odadobni az életünket - függetlenül attól, hogy nemes, avagy alávaló eszméről van szó  - sosem volt, s nem is lesz soha jó üzlet. 

 

Ami a háborúkat illeti, egészen nyilvánvaló, hogy mélyen immorális aktusról van szó. Kizárólag az önkéntes alapon történő honvédő harcot nevezhetjük erkölcsileg elfogadhatónak. 1956 hőseire legalább olyan büszkeséggel és hálával emlékezünk, mint az egri, vagy nándorfehérvári várvédőkre. De nehéz volna könnyet ejteni kalandozó őseinkért, akiket Augsburgnál végül rendesen fenékbe is rúgtak a német lovagi hadak. A legtöbb háborús áldozat semmiféle nemes célt sem szolgál. A nemzeti színbe öltöztetett koporsók, a díszsortűz, a katona tiszteletadás, a pátoszos búcsúbeszéd és a posztumusz becsületérme semmit sem enyhít a hozzátartozók fájdalmán, s legfőképp nem adja vissza az elhunyt életét. Csupán arra jók, hogy görgetik tovább a nagy hazugságot. Nyilván jobban hangzik, hogy "John Taylor tizedes hősi halált halt a nemzetéért", mint az, hogy "az olajlobbi nyomására háborút indítottunk, s szimpla gazdasági érdekből pár ezer embert a vágóhídra tereltünk..."

 

A 21. század szülötteinek már nehéz lesz eladni a régi mesét. Nem is értik majd, hogy a birka emberiség miként volt képes évszázadokon keresztül értelmetlen célokért vásárra vinni a bőrét. A magyarázat abban a morális tévútban keresendő, amelyet Ayn Rand a következőképpen fogalmaz meg: "Az etikai altruizmus volt az emberiség legáltalánosabban elfogadott erkölcsi törvénye történelme java részében. Számos válfaja és alakja volt, de lényege mindig azonos maradt. Az etikai altruizmus szerint az embernek nincs joga saját magáért élnie, hogy másoknak tett szolgálata léte egyetlen erkölcsi igazolása, és hogy az önfeláldozás az ember legnagyobb erkölcsi kötelessége, erénye és értéke." Vicces, igaz? A történelem egyik legnagyobb átverése. "Légy alázatos, kötelességtudó, önzetlen hazafi! Kitűnő golyófogó válik belőled..." A mai kor gyermekei talán túlságosan is kipárnázott kényelemben élnek, és egészen biztosan kevesebb házimunkát végeznek és többet xboxoznak a kelleténél. De velük már lehetetlen lesz elhitetni a nagyapáinknak még bőven beadható maszlagot. Ők már tudják, hogy saját magukért kell élniük, nem áldozva fel magukat másokért, sem másokat magukért. Ők már tisztában lesznek azzal, hogy az EMBER maga a cél, s még véletlenül sem eszköz. És egészen biztosan nem fogják az életüket áldozni sem a hazáért, sem egyéb más ködös eszményért.

 katona.jpg