Ami azt illeti, kifejezetten szerencsésnek mondhatom magam. Szép családom van. Nincsenek filléres gondjaim. Tele vagyok barátokkal, hobbikkal és a teraszom felett mindig süt a nap. Valamiért mégis minden második gondolatom Fortuna körül forog.

Muszáj látni, hogy a szerencse dolga nem egydimenziós probléma. Minimum három szinten érdemes üstökön ragadnunk.

• KŐBE VÉSETT MÁZLIFAKTOROK - Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy léteznek megváltoztathatatlan adottságok, melyekre semmiféle ráhatásunk sincsen. Tipikusan ilyen például a testmagasság. Alacsony férfinek lenni totál szívás. A vicc az, hogy az életünket markánsan meghatározó szerencseelemek - egészség, intelligencia, fizikai vonzerő - jórészt ebbe a kosárba tartoznak, mégis elfogadjuk ezeket, hiszen legfeljebb a Teremtővel perlekedhetnénk. Még a legelborultabb neomarxisták sem szállnak síkra olyan célokért, hogy legyen mindenki ugyanolyan magas, vagy intelligens.
• FELÜLÍRHATÓ ELEMEK - Létezik ugyanakkor egy csomó olyan induló adottság, amelyeket tekintve elég hatalmat kaptunk ahhoz, hogy formáljuk magunkat, illetve a sorsunkat. Ezek kapcsán hangoztatjuk oly gyakran, hogy "mindenki a maga szerencséjének a kovácsa". Való igaz: pénzt, diplomát, karriert, izomzatot, barátságos, szerethető személyiséget, pozitív hozzáállást bárki képes teremteni, felépíteni. Érdekes, hogy a világforradalmárok pont ezeket kívánják központi, adminisztratív eszközökkel szabályozni, miközben egyébként is ezekre van a legnagyobb ráhatásunk. Akibe szorult némi tisztesség és tényleges jobbító szándék, az beéri azzal, hogy tanít, nevel, tanácsot ad, de nem kényszerít senkit semmire.
• VARIÁBILIS TÉTELEK - Amikor arról beszélünk, hogy "a szerencse forgandó", már a harmadik kosárnál járunk, s olyan jelenségeket vizsgálunk, amelyek egyáltalán nem kőbe vésettek, de nem is irányíthatóak. Ezek létezésünk azon összetevői, melyek kapcsán a tudomány embere a nagy számok törvényéről beszél, és azzal nyugtatja környezetét, hogy hosszú távon mindenki azonos mértékű áldásban részesül. Ezzel szemben a hétköznapi tapasztalatunk az, hogy e téren is ordító különbségeket látni ember és ember között. Az egyiknek kipörgetik a számát, a másik elveszíti az összes zsetonját. A kőbe vésett elemek kapcsán mindent elmond a genetika. A formálható összetevőkről rengeteget tud a személyiségpszichológia. Ám az ezeken túl megjelenő vakszerencse olyan misztérium, melyről szinte semmit sem tudunk, még a valószínűségszámítás is csupán a felszínt kapargatja.

"Puszta szerencsére támaszkodni vakmerőség" - így szól a következő mondás, mellyel tökéletesen egyetértek, ennek megfelelően is cselekszem, mégsem megyek vele semmire. Immáron 17 esztendeje a pókert tekintem fő tevékenységemnek, s igyekszem úgy játszani, hogy abban a józan matek vigye a prímet, Fortuna istenasszony pedig lehetőség szerint maradjon a háttérvokálban. Nem igazán működik a dolog. Bár a mérlegem jócskán pozitív, a bevételeim nagyon messze elmaradnak a matematikailag várhatótól - lassan egy McDonald's dolgozó is kiröhögi az órabéremet. 17 év tapasztalatai egyértelműen azt mutatják, hogy Fortuna indokolatlanul túljutalmazza az őrült kockázatvállalást és bünteti a józanságot. Nem szeretnék meghalni úgy, hogy nem értem, hogy nem látom át, miért e tendencia - az élet minden más területe pont ellentétesen működik. A hétköznapi létezés során a tragédiák többnyire elkerülhetők. Ha barátságosan viselkedünk, jellemzően ugyanezt fogjuk visszakapni. Ha odafigyelünk az étkezésre és a sportra, sosem fogunk elhízni. Ha rendszeresen használjuk a fogkefénket, illetve kerüljük a dohányzást és a drogokat, azzal ápolt mosolyunkat is megőrizhetjük. A pókerben közel sincs ilyen kiszámíthatóság; bármikor beüthet a ménkű.

Érdemes egy percre elmerülni a kétféle játékostípus lélektanában. A magamfajta mindig tervez, mindig felkészült, mindig elvégzi a házi feladatot. És természetesen többnyire arányos rizikót vállal. Ami a pókert illeti: legalább 20.000 órát játszottam már; minden létező könyvet végigolvastam, egyet még magam is írtam a téma kapcsán. Egyáltalán nem játszom görcsösen, vagy túl feszesen; egy bubi-tízzel gátlás nélkül all in megyek, ha a zsetonkészletem azt kívánja. Az igazán szerencsések azonban nem így működnek. Őket untatja a rend és a higgadt józanság. Ők spontánok, bohémek, fegyelmezetlenek. És elképesztő módon hisznek a szerencséjükben. Szó sincs arról, hogy idióták lennének - számolni ők is tudnak. Amikor egy brutális tétet megadnak egy lyuksorral - ahol a közel ötven lapból mindössze négy segít nekik - pontosan ismerik az esélyeiket. Csakhogy az ő elméjük másként van huzalozva. Ők ahhoz szoktak, hogy szerencsések. Egy közönséges földi halandó 12 ilyen esetből egyszer nyer. Ők csaknem mindig. Én meg nem is emlékszem olyanra, hogy ekkora hátrányt valaha is megfordítottam volna. A dolog számomra attól különösen izgalmas, hogy a bevezetőben felsorakoztatott kategóriák közül a harmadikban járunk. Ha valaki csórónak született, de kőkeményen elhatározza, hogy milliárdos lesz, talán nincs is az az erő, ami megállíthatná ebben. Ha hisz magában, ha hisz a tehetségében, a szorgalmában, a vállalkozásaiban, úgy adott az alapja e nagyívű tervnek. De hinni egy kártyalapban??? Ez a csodavárás számomra tökéletesen felfoghatatlan.

Megszállottan kutatom tehát a nagy titkot: miért segíti a vakszerencse az egyiket, s hagyja cserben a másikat? A népi bölcsesség szerint "minél nagyobb a bolond, annál szerencsésebb". Magyarázatnak ez azért kevés, ám az mindenesetre beszédes, hogy milyen sok közmondást ismerünk a téma kapcsán - e posztban immár az ötödiket idézem. Úgy tűnik, nem én vagyok az első, aki ilyen dilemmákon töri a fejét... S hogy mire jutottam?

• Alapvető pókerigazság, hogy aki gyakrabban hoz rossz döntést, azt gyakrabban segíti a szerencse. Ha Feszes Feri minden alkalommal jobb lapot mutat, mint Laza Lajcsi, úgy az előbbi természetesnek veszi majd a győzelmeit, míg utóbbi Fortuna kegyeltjének látja magát, ha sikerül lejavulnia ellenfele kártyáit. Tegyük fel, hogy Feri ászpárt mutat, Lajcsi pedig egy 6-ost és egy 7-est. Az elemi matek szerint tíz alkalomból nyolcszor az ászpár lesz a nyertes. Ha ez hosszútávon érvényesülne, úgy e poszt sosem született volna meg. A valóság az, hogy magas párjainkat sokkal gyakrabban verik tönkre a legkülönbözőbb lapkombinációk, még úgy is, ha flop előtt minden zseton bekerül. Elképesztően gyakran veszítünk csaknem verhetetlen kezekkel. Számtalanszor előfordul, hogy 90% feletti győzelmi eséllyel építek brutális kasszákat, s jó, ha két ilyen esetből egyet megnyerek. Nincs az a matek, nincs az a hosszútáv, amely ezt megnyugtatóan megmagyarázná.
• "Sok lúd disznót győz" - e mondás a pókerben különösen igaz. Ha az ászokat birtokló Feszes Feri olyan szerény mértékűt emel, hogy azzal három ellenfelét is játékban tartja, úgy aligha hibáztathatja a rossz szerencséjét, ha végül veszít. Függetlenül attól, hogy ellenfelei milyen lapokkal indulnak csatába, győzelmi esélyei máris 50% alattiak. Én nem így játszom. Én igyekszem akkorát emelni, hogy pontosan egyetlen játékostársam tartsa a tétet, akivel szemben toronymagas esélyes vagyok. Természetesen el fogom veszíteni a partit, de szakmai hibáról ez esetben nem beszélhetünk. (Nem mintha ez vigasztalna.)
• Pókeres barátaim egy része azt javasolja: néha érdemes volna kimozdulni a komfortzónámból, s ez alkalmakkor meg kéne próbálni teljesen agyatlanul játszanom. Ha ezt túlzásnak is érzem, természetesen én sem mindig a tankönyvi pókert tolom - jó párszor vállalok magam is nagyobb kockázatot az indokoltnál. Jelzem: soha nem működik. Egyetlen olyan esetre sem emlékszem a 17 év során, amikor matematikailag rossz döntést hoztam, s a kártya mégis megjutalmazott volna. Amit másoknál nap mint nap látok, az nálam totálisan működésképtelen.

Az egyik legemlékezetesebb vesszőfutásom egy versenyen történt. All in megyek egy ász-tíz indulókézzel, s egy teljesen fogalmatlan öregasszony fogadja a hívást hatos-hetes lapokkal. Az osztó az asztal közepére helyezi a flopot: ász- tíz-bubi. Ellenfelem e ponton - két páromat, s a saját, reménytelen lapjait látva - veszi a kabátját és kisétál a teremből. A turn nyolcas, a rivert pedig kitalálja az értő Olvasó: természetesen kilences. Ekkor már hiába kiabálnak az öregasszony után, hogy jöjjön vissza, nyert, sora van... ő már messze jár. A zsetonjait kitolják a boxába, s a következő hatvan percen keresztül halott pénznek minősül; kötelező vaktétjeit - melyet értelemszerűen nem tud megvédeni - szabadon rabolgatja boldog-boldogtalan. Egy óra elteltével új játékos érkezik az asztalhoz, aki puszta kíváncsiságból megkérdi: kié az egyre apadó, gazdátlan zsetonkupac? Elmeséljük a sztorit, erre a fejéhez kap: ez a feleségem lesz... Telefonál, s egy újabb óra elteltével az öregasszony visszatér. Addigra már alig marad pár árva zsetonja, így minden leosztásban vakon all in megy. Ezt tízszer játssza el - minden alkalommal nyer. A tizedik áldozat jómagam vagyok. Megkapom aznapi első (és utolsó) ászpáromat a dáma-kettő indulókezével szemben... Ebben az egyetlen hülye sztoriban több csoda történt, mint Fatimában és Medjugorjében összesen; mintha az érintettnek egyszerre ítélték volna oda a szépségkirálynő koronáját és a közgazdasági Nobel-díjat. (Pedig külön-külön sem lett volna sansza egyikre sem.) Hetente átélek hasonlókat, de sohasem a kedvezményezett szerepében.

A józanok azt mondják: nincs itt semmi látnivaló, ez bőven belefér Fortuna matekjába. Hosszútávon minden kiegyenlítődik, elég, ha csak kétszáz éven át játszom... A pszichologizálók szerint "bevonzom" a rossz lapokat. A lélekvándorlást hirdetők szerint az előző életemben nagyon is jól ment a játék, s most ezért vezekelek. Az Ószövetséget tanulmányozók szerint Jób könyvét játszom újra, akit Jahve - a Sátánnal kötött fogadás kedvéért - szándékosan tett próbára, s szívatott agyba-főbe... A fene se tudja, kinél az igazság, én már bármit el tudok képzelni. De talán van még annyi időm hátra, hogy végül akár ki is nyomozzam a szerencse örök misztériumát...

BUDDHA BARÁTOM EMLÉKÉNEK. PÁR NAPJA MÉG EGYÜTT JÁTSZOTTUNK - Ő MÁR NEM NYOMOZ TOVÁBB. AMÍG KÖZTÜNK VOLT, FORTUNA A TENYERÉN HORDOZTA, HOGY AZTÁN HIRTELEN MINDENT ELVEGYEN. TALÁN ODAÁT MAJD PÓKEREZÜNK ÚJRA - ÍGÉREM, NEM FOGOM BÁNNI, HA OTT IS MINDIG Ő NYER...

Szappanos százados mélyen a szemembe nézett, s együttérző komolysággal tájékoztatott a döntésről. Tette ezt olyan arckifejezéssel, mintha egy közeli hozzátartozóm halálhírét közölné: "László, önt alkalmatlannak találtuk a sorkatonai szolgálatra..." Legszívesebben felugrottam volna a levegőbe bokszolva: "Igen, igen, igen!!!" De nem így cselekedtem. Magam is rém szomorú képet vágtam, s elcsukló hangon közöltem: tudomásul vettem. Lassú-lomha mozgással, megtört testtartással hagytam el az épületet, hogy aztán odakint szabadjára engedjem az ünneplést...

Így megy ez. A százados is tökéletesen tisztában volt vele: mindent elkövettem, hogy megússzam ezt a hónapokon át tartó, teljesen felesleges és értelmetlen szopást. Ő volt az, akinek fél órával korábban - a sorozóbizottság előtt állva - a kezébe adtam orvosi leleteimet tartalmazó borítékjaimat. (Legalább ennyi haszna legyen a pollenallergiámnak...) Ennek ellenére eljátszotta a kötelező szerepet, ahogyan jómagam is.

Ha szeretnénk egyszerűnek látni a világot, azt mondhatjuk: valójában kétféle módon kapcsolódhatunk embertársainkkal. Az egyik az effajta színészkedés, a másik pedig a totális őszinteség, amikor teljes egészében, minden gátlástól mentesen önmagunkat adhatjuk. Hitem szerint az egészséges földlakók kivétel nélkül arra vágynak, hogy életükben az utóbbi legyen a meghatározó. Ami engem illet: az utóbbi húsz-harminc évben csak elvétve akadt olyan pillanat, amikor képmutató módon szerepet kellett volna játszanom. Ez a pszichikai jólét alapja. A kérdés ezek után már csak az: miért hozunk létre olyan világot akár a saját mikroszféránkban, akár a tágabb, társadalmi környezetünkben, amelyben effajta szerepjátszásokra kényszerülünk? A sorozás szertartása jól bemutatja, milyen az, amikor a józan állampolgár életében megjelenik a hatalmi kényszer, melynek nem kíván engedelmeskedni. Minden érintett elbábozza a maga szerepét, de mennyivel egyszerűbb volna, ha nem kéne erre a rossz színházra fecsérelni az energiáinkat! Manapság, amikor a katonai szolgálat önkéntes, ilyen jelenet elképzelhetetlen. Aki egyenruhát ölt, az szabad akaratából teszi. Sokan vannak, akiktől nem idegen ez a létforma. A Magyar Honvédség vonatkozó oldala például konkrétan megadta magát pár nappal ezelőtt, amikor elstartolt a jelentkezés a gyerekeknek szóló nyári táborokba. Megy ez önkéntes alapon is, teljesen felesleges a kényszer. Így kéne berendeznünk életünk minden területét.

"Hazudni tanít, aki tiltással nevel." Itt kezdődik minden. Mi két kamasz gyereket nevelünk; a fiam 17, a lányom 15 lesz idén. A legtöbb család életében ez nehéz időszaknak számít - nálunk a legkevésbé sem az. Nagyon meg volnék lepődve, ha kiderülne, hogy leszármazottaink valaha is hazudtak volna nekünk. Sohasem tiltottunk nekik szinte semmit. Sohasem kaptak büntetést. Még véletlenül sem emeltünk kezet rájuk sohasem. Nincs mitől tartaniuk. Könnyedén és lazán lehetnek őszinték bármiben. Szomorú látni azt, amikor egy gyerek már az anyatejjel is a kamuzást, az állandó színészkedést szívja magába, mert ez a túlélésének egyetlen receptje. Az is katasztrófa, ha a házasfelek kényszerítik egymást gyermeteg játszmázásra. "Nem drágám, nem ittam semmit" - darálja gépiesen oly sok hazatérő férj, vöröslő fejjel, olyan lehelettel, hogy sokan már attól berúgnánk. A közös kassza is rém felesleges és ostoba béklyó, amely csak arra jó, hogy folyamatosan a másik kijátszására ösztökéljen. Mi szükség ezekre? De az is rém elkeserítő, ha a tágabb famíliában játszunk ostoba szerepeket; a visszafogottat, a konfliktuskerülőt; az önfeladót - csak nehogy após vagy anyós megsértődjön...

Ugyanez a helyzet az üzleti életben is. "Hogyne, minden a terv szerint halad, az előirányzott fejlesztések 90%-a elkészült, a cég honlapján mindez csak azért nem érzékelhető, mert egyszerre élesítjük az egész új rendszert..." Tudja megrendelő is, hogy kamu az egész, még hozzá se fogtak. Tudja a vállalkozó is, hogy a megrendelő sejti ezt. De azért megy a kamuzás... Minek? Nem volna egyszerűbb őszintének lenni? Létezik olyan e Földön, aki szívesebben dolgozik együtt kényszeres hazudozókkal, mintsem olyanokkal, akik felelősséget vállalnak a hibáikért és hiányosságaikért? Ahogyan az intim magánéletnek, úgy az üzleti életnek is a legelemibb kelléke az őszinteség és az arra épülő bizalom. Az állandó színészkedés lélekölő, fárasztó, rengeteg energiát elvisz, amelyet sokkal hatékonyabban is fel lehetne használni.

Most képzeljük el mindezt nagyban, egy ország szintjén, ahol valamiféle tekintélyelvű, diktatórikus berendezkedés folytán mindig mindenki színészkedni kényszerül! Mennyire egészséges és mennyire hatékony egy ilyen világ? A hatalom az erőforrásai meghatározó részét arra fordítja, hogy a polgárokat ellenőrizze, megfigyelje, lehallgassa, cenzúrázza. Az egyén energiáinak nagy része arra megy el, hogy a felszínen elszínészkedje a törvénytisztelő alattvalót, miközben azon dolgozik, hogy kijátssza az ostoba és értelmetlen szabályokat. Sajnálatos módon még a demokratikus jogállamok is tele vannak olyan elvárásokkal és előírásokkal, amelyek betartása teljesen értelmetlen, merő képmutatás. Tekintsünk egy átlagos vállalkozót, aki mindig tisztességesen jár el; minden munkájáról számlát készít; minden rá kirótt adót korrektül megfizet. Ha kap egy NAV-ellenőrzést, minden vizsgált ügylete mellé szerződést, teljesítésigazolást kell mellékelnie. Ezekre talán semmi szüksége nincs: bízik üzleti partnereiben, akik annak rendje s módja szerint ki is egyenlítik számláikat. Minek a további adminisztráció ezen túl? A totál felesleges papírmunka kizárólag az adóhatóság kielégítését szolgálja. Egy normális világ nem így működik. Alacsony adók, alacsony adminisztrációs elvárás, ritka ellenőrzés - így mindenki abban lesz érdekelt, hogy tiszta lapokkal játsszon. Elég egy pillantást vetni Svájcra, amely a világ második legszabadabb gazdasága. Példaértékű, ahogyan berendezik országukat.

Lépjünk még egyet: a vallások többsége nem is szól másról, mint a tömény képmutatásról. Az ötletgazdák kiagyalnak egy csomó ostoba dogmát, melyeknek egyetlen célja, hogy megkeserítsék a hívek életét. Azok persze többféle megküzdési stratégiával is operálhatnak. A klasszikus keresztény reakció a szorongás. Ha mindannyian menthetetlenül gyarlók és bűnösök vagyunk, miközben célunk az életszentség - ezt aligha lehet komolyan venni permanens frusztráció nélkül. Az ószövetségi zsidó vallás követői sokkal inkább a törvények kijátszásában utaznak. Meg sem fordul a fejükben, hogy megreformálják és a jenkorhoz igazítsák ősi hitrendszerüket, inkább azon agyalnak, miként lehet alaposan átverni a teremtőt. Az ortodox zsidók szombaton nem léphetnek az utcára, de ha egy magasban kifeszített drótkötél - az ún. eruv - összeköt egy városrészt, úgy már szabad a séta. Olvasószemüveget és könyvet így már vihet magával a bigott, de trükkös hívő, esernyőt és íróeszközt azonban továbbra sem... Kávét főzni is tilos szombaton, de simán készíthet bárki instant kávét, azt szabad, az nem főzés... A lámpát sem szabad felkapcsolni, de ha már eleve ég, akkor ki-be takargatva a fényt ez a gond is kipipálva... Vajon mire tanítják a gyerekeiket, a diákjaikat, vagy akár az egész népüket azok, akik alapszocializációjuk szerint még a saját istenüket is folyton becsapják? Az sem véletlen, hogy Izraelt mindig szombaton éri támadás, legutóbb tegnap.

Ha igazi, pusztító világot kívánunk építeni, ahhoz nem is kell más, csak egy ostoba vallás, vagy egyéb ideológia, és emeljük azt állami szintre! Kommunizmus, nácizmus, iszlám - mind erről szól. Igaz, hogy ezek önmagukban is mérgező, beteges eszmerendszerek, ám amíg megmaradnak szűk csoportok perverz ábrándjaiként, addig nem történik katasztrófa. Igaz, hogy ezek mind erőszakos tanok, ám a fizikai agresszió minden esetben rendőrségi ügy - tök mindegy, hogy valakit ideológiai alapon vágnak fejbe, vagy csupán a hecc kedvéért. Hasonló lehetne a helyzet korunk maistream vallásával, a wokeizmussal is. Senkit sem zavarna, ha néhány idióta bölcsész a feketék felsőbbrendűségéről posztolna, vagy arról, hogy befogadott egy afgán családot és most milyen jó neki. Ugyanúgy mosolyognánk rajtuk, mint ahogy az ortodox zsidókon, akik a hülye vallási szabályaikkal csakis a saját életüket nehezítik meg, másnak közvetlenül nem ártanak. Ám sajnos nem ez a helyzet. A wokeizmus ma már igen közel van ahhoz, hogy az USÁ-ban és az EU-ban államvallásnak mondhassuk. Az Európai Parlament a héten elfogadta az új migrációs paktumot, ami minden elemében a bevándorlást támogatja, s a migránsokat be nem fogadó országokat bünteti. Világos, hogy ez a jelenlegi összetételű EP utolsó, szánalmasan izzadtságszagú próbálkozása, mielőtt többségüket szélnek eresztik júniusban, hogy soha többé a politika közelébe se merészkedjenek. Világos, hogy az Európai Tanácsnak is jóvá kellene hagynia a döntést ahhoz, hogy az életbe lépjen. És beszédes az is, hogy ez a velejéig romlott, neobolsevik EP-banda is csupán 52% igent tudott összehozni - szerencsére még messze van a kontinens attól, hogy egyhangúan fel akarnánk számolni önmagunkat. Ám az, hogy itt tartunk, hogy az elmúlt 10 esztendő minden katasztrofális tapasztalata után a vékony többség még mindig a migrációt élteti, ez minden vallásos fanatizmusnál pusztítóbb. És ne tévedjünk: nem mindenki elmebeteg. A többség csupán képmutató, csupán eljátssza a konfliktuskerülő szerepet, hogy megússza a vezérideológusok rosszallását. Ez a farizeusság viszi sírba Európát.

Minden józan ember arra vágyik, hogy őszinte életet élhessen. A magánéletünkben minden rajtunk múlik: barátainkat, szerelmeinket, üzletfeleinket, munkaadóinkat és munkavállalóinkat mi magunk választjuk. Akivel nem lehet egyenesen kommunikálni, arra kár is időt vesztegetnünk. A politika szintjén a különböző ideológiák azok, amelyek szerepjátszásra kényszerítik az érintetteket - már ha nem fanatikus hívők, vagy nyílt ellenállók. Amikor annak idején beléptünk a NATO-ba, egy pragmatikus, védelmi szövetségnek lettünk tagjai, nem egy ideológiai akolnak. Amikor annak idején beléptünk az EU-ba, független nemzetállamok gazdasági együttműködésére mondtunk igent, nem egy ideológiai olvasztótégelyre. De ugyanitt említhető az ENSZ is, amelynek elsősorban a békét kéne elősegítenie, nem a konfliktusokat dagasztania, ugyancsak ideológiai megfontolások alapján. Az a minimum, hogy megköveteljük: sem a nemzetállam, sem az országokat összefogó szövetségek, szervezetek nem válhatnak foglyává egyetlen ostoba ideológiának sem, vagy ha ez megtörtént, érdemes kiszabadítani azok fojtogató öleléséből. Bőven elég nekünk a szabadság és a béke - már ha őszintén akarunk élni.

Őszintén bevallom, hogy egy hete még én is azt gondoltam: Magyar Péter sorsa pont ugyanaz lesz, mint az eddigi ellenzéki messiás-jelölteknek, Jakab Péternek, vagy épp MZP-nek: rövid tündöklés, majd gyors zuhanás a semmibe, hogy soha többé meg se említsük őket, mint komolyan vehető politikai alternatívákat. A szombati, Kossuth téri nagygyűlés után már másképp látom. 2010 óta először érzem azt, hogy a Fidesznek nagyon fel kell kötnie a nadrágot.

Múlt héten még erősen vigyorogtam Nagy Ervin szavain, aki arról beszélt: olyan érzése van, mintha 56-ban járnánk... Ez persze továbbra is megmosolyogtató túlzás, hiszen 1956-ban aligha mondhatta volna el ezt egy tévéstúdióban. Aligha szervezhettek volna tömegmegmozdulást az ország főterére, annak biztos tudtában, hogy a hajuk szála sem görbülhet. Már a "ne féljetek!" szlogen is hamisan cseng, hiszen ebben az országban az elmúlt 14 év során aligha kellett félnie bárkinek, aki a kormányhoz képest másként látta a világot, és a tapasztalatunk is az, hogy ők voltak a leghangosabbak mindenféle létező fórumon. Ettől függetlenül politikai marketing szempontjából működőképes az üzenet. És ugyanígy Nagy Ervinnek is van némi igazsága. Még akkor is, ha ez nem objektív igazság (hiszen az Orbán-rendszer semmiben sem hasonlít Rákosiék világához), hanem színtiszta szubjektív benyomás. Az ellenzéki érzelműek ugyanis először élhetik át ugyanazt az élményt, amit mi, kormánypártiak már tucatnyi alkalommal megtapasztalhattunk: együtt lenni sokan, lelkesen, kitapintható módon érezni a tömeg energiáit. Ez egy nagyszerű és felemelő impulzus; ilyet egy MSZP-, vagy Momentum-rendezvényen aligha élhetett át bárki. 

Magyar Péter beszéde során többször utalt az összegyűlt tömeg méretére. Több százezer emberről beszélt. Azt állította, hogy többen vannak, mint a legutóbbi békemeneten. Ezek nyilvánvaló túlzások. A Mandiner számítása szerint legfeljebb 44-45 ezren lehettek. Az igazság az, hogy ez is rengeteg ember. Teljesen felesleges belemenni a szokásos számháborúba és azt boncolgatni, mennyire volt tele a Kossuth tér, voltak-e szellős területek. Nincs jelentősége. Az érzés, a hangulat a lényeg, s az érzékelhetően megvolt. A másik, amivel a kormányoldal nyugtatni próbálja magát, hogy ez a tömeg nem kiábrándult Fidesz-szavazókból képződik, hanem csaknem kizárólag olyanokból, akik eddig is az ellenzéket támogatták. A Pesti Srácok részéről Varga Ádám faggatta a nagygyűlésre érkezőket: "Mi volt az az indok, ami miatt 2022-ben a Fideszt támogattad?" Természetesen minden megkérdezett úgy nyilatkozott, hogy ő soha nem szavazott a kormányoldalra... A helyzet az, hogy ennek sincs sok jelentősége. Ez a tömeg már nem a DK fanatikus nyugdíjas-kommandója. Figyeltem a közvetítést. Azután metróra szálltam, egy születésnapi mulatságra igyekezve, s láttam a hazafelé tartókat: jó arcú emberek amerre csak néztem. Akár egy Fidesz-rendezvényről is érkezhettek volna. 

Amikor Magyar Péter pár hete feltűnt a semmiből, meglehetősen sokan fújták azt a sípot, hogy ez a nyegle fickó valójában a kormánypárt embere, akit ravasz elterelő hadműveletként dobtak be a köztudatba. Nos, ez is egy olyan téveszme, melyről bizonyosan kiderült, hogy teljesen alaptalan. Bár vitathatatlan, hogy Orbán egy géniusz, de ekkora kész átverés show-t még ő sem tud rendezni. (Vagy ha mégis, úgy meg is érdemli, hogy 2040-ig ő vezesse az országot.)

Valójában 14 esztendeje másról sem beszélek, csak Magyar Péterről. Ezerszer leírtam: az ellenzéknek elég lenne találnia egy átlagos fickót, akire rá lehet adni egy jobb zakót; aki képes megszólalni és végigmondani három mondatot anélkül, hogy valami ordító baromságot bele ne szőne. A fura csak az, hogy erre ennyit kellett várni. Persze, eddig is akadt pár szánalmas jelölt. Fekete-Győr András egy helyes srác, de pár interjúja után már azt kérdezte mindenki: hogyan tudott ez a fiú egyáltalán leérettségizni? Jakab Péterről is hamar kiderült, hogy nem több, mint parlamenti bohóc. Azután jött MZP, akinek ostoba elszólásait órákon át idéztük annak idején. Most tisztán látszik, hogy Magyar Péter hozzájuk képest is pozicionálja magát. "A Talpra Magyarok közösségében nem számít, hogy valaki konzervatív, polgári demokrata, nemzeti liberális, vagy éppen szociáldemokrata." - hangzott el a szombati beszédben. Emlékszünk még Márki-Zay hasonló mondatára? "A liberálisokat, a kommunistákat, a konzervatívokat és a fasisztákat, ezt mi a szövetségben külön-külön képviseljük." Az új messiás már kínosan odafigyel rá, hogy szavaival ne nyisson támadási felületet; ő úgy kíván néppártot építeni, hogy a vállalhatatlan szélsőségek számára még véletlenül sem küld meghívót. Ennyi tehát, ami Magyar Péter mellett szól: üzembiztosan végig tud mondani egy okosan felépített beszédet. Továbbra sincs benne semmi karizmatikusság, semmi szenvedélyesség. Olyan, mint egy gép. És ha jobban meggondoljuk, ő az archetípusa annak a fideszes, nyakkendős yuppie-rétegnek, akik miatt oly sokan gyűlölik a NER-t. Állami funkciók, láblógató felügyelőbizottsági státuszok, nagy lóvék, nagy arc - ha megkérdeztük volna a Kossuth téren összegyűlt tízezreket, egybehangzóan állították volna, hogy az ilyenek miatt kell kormányt váltani...

Magyar Péter persze nem csupán elődeihez, a korábbi messiás-jelöltekhez képest igyekszik pozicionálni magát, hanem a miniszterelnökhöz képest is. Amit szombaton előadott, az valójában egy Orbán 2.0-ás szimuláció. "2024. április 6. Jól jegyezzétek meg ezt a dátumot! Mostantól semmi sem lesz ugyanúgy, ahogy eddig volt." - kezdte beszédét. "Ezért az országért küzdöttek és adták vérüket minden magyar család ősei. Csak akkor lehetünk méltóak Szent István, Károly Róbert, Hunyadi János, a 48-as szabadságharcosok és az 56-osok emlékéhez, ha ma összekapaszkodunk, és ismét kiállunk a szabad, demokratikus Magyarországért." Szinte minden mondat úgy cseng, mintha már hallottam volna valamikor. "Nem azért vagyok itt, hogy elmondjam, mi a közös történetünk vége. Azért jöttem, hogy elmondjam, hogy kezdődik." Végig azon kattogott az agyam, hogy ezek leszerződtették Orbán korábbi szövegíróit? Vagy csak betáplálták egy gépbe a kormányfő szónoklatatait az elmúlt 30 esztendőből, s az MI végül ezt dobta ki? "Mi magyarok a történelem során leráztuk magunkról a 150 éves török megszállást; a 45 éves kommunista elnyomást, és igen, most is győzni fogunk. (...) A magyar egy szabadságszerető nép. És igen, mifelénk a szabadságért időről időre meg kell küzdeni. Sohasem adták ingyen." Esküszöm, érdemes volna visszakeresni Viktor egykori beszédeit. Szerintem néhány mondatot egy az egyben megtalálnánk...

"Olyat tettünk pár hét alatt, ami példa nélküli a rendszerváltás óta. Egymás hitét összefogva, mindenféle támogatás és pénzügyi forrás nélkül, egy kis garázsból indulva megrengettük a húszéves politikai status quót." Ez talán a legnagyobb hazugság. Egészen nyilvánvaló, hogy komoly stáb, komoly pénz és komoly előkészítettség áll e projekt mögött. Gyakorlatilag a lengyel modellt látjuk: ha a magyar ember nem volt vevő a neomarxista hülyeségekre, úgy a nemzeti jelleg megtartása mellett próbálnak kormányt buktatni. Magyar zászlókkal, kokárdával, hazafias verssel, a történelmi ősök felemlegetésével. Ez az egész szombati demonstráció kísértetiesen hasonlított az elmúlt harminc év bármelyik Fidesz-rendezvényére. Ügyes stratégiaváltás.

A fene se tudja, mi lesz ennek a vége. Ha csak annyi, hogy kicserélődik a magyar ellenzék; ha kihullanak a közéletből a jelentéktelen baloldali pártocskák; ha véget ér a woke-imádat; ha a pályán lévő minden jelentős politikai erő számára egyértelmű lesz, hogy nem veszünk részt semmiféle háborúban; hogy nemet mondunk a korlátlan bevándorlásra; hogy elkötelezettek vagyunk a nemzeti szuverenitás mellett; hogy az EU-s források hazahozataláért harcolunk, s nem azért, hogy azokat visszatartsák - már megérte. Ha 2026-ban Orbán Viktor és Magyar Péter között dől el, hogy ki vezeti tovább az országot, hát legyen! Állhatnánk sokkal rosszabb választás előtt is...

Pár napja parázs vitát folytattam egyik jóbarátommal. Amit tudni kell róla: közgazdász diplomával és kifejezetten magas intelligenciahányadossal bír, továbbá nagyon nem rajong a Fideszért. A téma a jobboldal politikai kommunikációja volt, amely számára kifejezetten ellenszenves. Példaként a sok évvel ezelőtt bedobott "Orbán vagy turbán?" szlogent hozta, amely sokkal inkább a nép ajkán keletkezett, mintsem a kormánypárt hivatalos boszorkánykonyhájában. Közel egy órán keresztül próbáltuk kideríteni, mi a problémája ezzel az ártatlan szójátékkal, illetve az ehhez hasonlókkal. Becsületére legyen mondva: végigvettünk minden lehetőséget.

VALÓSÁG

Az első kérdés természetesen mindig az, hogy hasonlóan látjuk-e a problémát. Jómagam veszélyesnek tartom a korlátlan migrációt, s különösen a muszlim tömegek bevándorlását. Lehet boncolgatni a kulturális és vallási különbözőségeket, ám mindez csak a háttér. A lényeg a felszínen zajlik: drasztikusan romló közbiztonság Nyugat-Európa nagyvárosaiban, miközben az adott országok irgalmatlan pénzeket költenek a bevándorlók elszállásolására, élelmezésére, segélyezésére. Pont azok adófizetése finanszírozza mindezt, akik lányaikat sötétedés után manapság már nem merik kiengedni az utcára. Jóbarátom - bár utálja Orbánt - tökéletesen egyetért velem az alapproblémát illetően.

POLITIKAI ALTERNATÍVA

A második, ami felmerült, az a politikai alternatíva kérdése. A bugyuta szlogen arra utal, hogy Magyarországon egyedül a Fidesz az a kormányképes politikai erő, amely elkötelezett a migrácó megfékezése mellett. Ha ne adj Isten Dobrev Klárának, vagy Karácsony Gergelynek hívnák a miniszterelnököt, rövid időn belül Budapest is úgy festene, mint London, Párizs, vagy épp Brüsszel, legalábbis ami a harmadik világból érkező bevándorlók tömeges megjelenését illeti. Jómagam hajlok afelé, hogy ez a realitás. Nem én vagyok az egyetlen, aki számtalanszor megfogalmazta már: az ellenzéknek a legnagyobb lépés az volna a választási győzelemhez, ha ők is bevándorlásellenes álláspontot kezdenének hirdetni. (Igaz, ezt a szponzoraik aligha engednék.) Jóbarátom - bár utálja Orbánt - tökéletesen egyetért velem abban, hogy a jelenlegi ellenzéket tekintve igaz a vizsgált frázis.

TAPINTAT

A civilizált, pacifista európaiakra nézve valós veszélyt jelent minden olyan barbár népcsoport, amely számára a fizikai erőszak természetes, normális, a hétköznapok része. Aki erre felhívja a figyelmet, az nem gyűlöletbeszédet folytat, hanem óvatosságra int. Pont úgy, mint amikor elhelyezünk egy "omlásveszély" feliratú táblát ott, ahol ez indokolt. Beszélgetőtársamnak e hasonlat már nem tetszett, igyekeztünk kinyomozni, miért. Felmerült bennem: talán az lehet a gond, hogy ezúttal mégiscsak hús-vér emberekről van szó, akiket nem illendő egy élettelen, sziklás hegyoldalhoz hasonlítani? De jóbarátom megnyugtatott: a veszély az veszély, s a veszélyeztetett szempontjából tökéletesen mindegy, hogy miféle külső fenyegetettséggel kell szembenéznie. Bár utálja Orbánt, azért a politikailag korrekt beszédmódot sem tartja helyesnek és követendőnek.

 STÍLUS

A jobboldal politikai üzeneteiről egyetértően megállapítottuk, hogy akár a primitívségig egyszerűek, mindenki számára érthetőek, s többnyire felkeltenek valamiféle érzelmet. Brüsszel, Soros, dollárbaloldal - sokszor elég egyetlen árva szó, s az elme automatikusan társít hozzá mindent, amire kondicionálták. Ha maradunk az "omlásveszély" példájánál, ahol a feliratot elhelyező hatóság részéről a távolságtartó tárgyilagosság alapkövetelmény, ennek mintájára körülbelül így nézne ki a korlátlan migráció kockázataira figyelmeztető tábla: "Tisztelt Választópolgár! Felhívjuk szíves figyelmét arra, hogy a bevándorlók jelentős része más kultúrájú, más vallású országokból érkezik. Nem mindegyikük ismeri az európai törvényeket, ebből konfliktusok adódhatnak. Kérjük, tartsa ezt szem előtt, legyen óvatos - már a szavazófülkében is!" Ez a fajta hűvös közömbösség aligha kifizetődő a politikai marketing terén. Jóbarátom - bár utálja Orbánt - tökéletesen egyetért velem abban, hogy a Fidesz kommunikációja (amit nagyon nem szívlel) professzionális és eredményes.

ELLENOLDAL

Felmerült az is: talán azért zavaró ennyire, hogy a Fidesz goebbelsi kottából játszik, mert a másik oldal végtelenül cizellált és elegáns, ezért erős a kontraszt a kettő közt... Ezen aligha kell sokat filózni. Elég, ha az "Isten, haza pedofília" szlogenre gondolunk, csak hogy ne kelljen komoly időutazást tennünk.  Nem mintha a balos propaganda valaha is kifinomult és úri lett volna, s bármikor is visszarettent volna bármiféle aljasságtól. Jóbarátom - bár utálja Orbánt - tökéletesen egyetért velem abban, hogy az ellenzék politikai kommunikációja sem tetszetősebb.

***

Közel egy órán át rágtuk a témát, de nem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Hazaértem és elmeséltem az asszonynak a beszélgetést. Míg ő a konyhában tüsténkedett, előadtam minden vizsgált tételt, majd tanácstalanul bámultam rá: "Akkor hát végül is mi lehet a gondja?" Abban bíztam, hátha lesz olyan szempontja, amire jómagam eleddig nem gondoltam. "Mindössze annyi, hogy utálja Orbánt!" - vágta rá könnyedén, miközben kivette a húst a sütőből. Szinte bizonyos, hogy igaza van. Már megint én gondoltam túl a dolgot. Már megint elhittem, hogy aki értelmiségi, az feltétlenül a racionalitás talaján áll. 

Ha vigyázó szemünket 2024 tavaszának új ellenzéki reménysugarára, Magyar Péterre vetjük, pont ugyanezt játékot vihetjük végig. Szimpatikus, karizmatikus az új messiás-jelölt? Egy fenét, nincs semmi kisugárzása, ami magával ragadná az embert. Kifejezetten sótlan. Van a kezében bármiféle adu ász, ami - ígérete szerint - véget vetne a Fidesz egyeduralmának? Láthattuk, hallhattuk: nincs ilyen. Megbíznánk egy olyan fickóban, aki titokban hangfelvételt készít egy családi beszélgetésről? Nyilván nem; soha nem barátkoznánk ilyennel. Áll mögötte komoly politikai erő, amely a kormánypárt helyére léphetne? Nem, nincs ilyen. El tudjuk képzelni, hogy egy szó sem igaz Varga Judit szavaiból, melyek szerint pokollá tette az életét? Nem, senki nem gondolja, hogy ez a narcisztikus nyikhaj példás és szerető férj lett volna. De mindez nem számít. O1G. Ha Orbán bukna, akár a patás ördög is beköltözhetne a Karmelitába. Így működik a belpesti értelmiség: 100% indulat, nulla racionalitás.

Fekete László tavaly a rá jellemző módon ünnepelte 65. születésnapját: fiával grillcsirkeevő versenyt rendeztek. Ami engem illet: ha nagyon éhes vagyok, egy felet biztosan le tudnék gyűrni. Nos, a szülinapos meg sem állt ötig, s Miki fia is befalt vagy négyet. Az utolsó falatokat már egyikük sem kívánta igazán...

Így megy ez. Kevés alapvetőbb igazság létezik, mint a csökkenő határhaszon elve. (Aki tanult közgazdaságtant, pontosan tudja: ez olyan törvényszerűség, amely rendszerint már a legelső előadáson elhangzik, hiszen valójában ebből következik minden.) Az első falat piszkosul jólesik. A másodikat is élvezzük. Aztán ahogy kezdünk megtelni, egyre kisebb az örömérzet. Egy idő után már inkább teher a lakmározás, mintsem élvezet. Számos filmremeket ismerünk, amely ilyen-olyan módon feldolgozza a témát. A legkönnyedebb a Különben dühbe jövünk sör-virsli versenye; a két lezser jómadárnak természetesen meg sem kottyan a brutális mennyiségű ital-étel. Az 1967-ben forgatott Bilincs és mosoly ennél azért komolyabban veszi a kérdést: a Paul Newman által alakított főhősnek - fogadásból - ötven főtt tojást kell elpusztítania. Itt már nem mosolygós a vége... A legdurvább persze A nagy zabálás című mozi, melyről Kornis Mihály azt írta: "Ez a film nagyon jó, de nem lehet szeretni. Hibátlan műalkotás, csak épp irtózatot kelt bennem."

A csökkenő határhaszon elvéből számos érdekes dolog következik. Amikor például a francia nőket kérdik karcsúságuk titkát faggatva (és tényleg: Párizsban járva négy nap alatt mindössze egyetlen kövér lányt láttam), rendszerint elmondják, hogy ők is igent mondanak minden finomságra, ám szigorúan egyetlen apró kóstoló erejéig. Ez egy tökéletes stratégia, hiszen tudjuk: minden egyes falat pont ugyanakkora kalóriabevitelt jelent, akár jólesik, akár nem. Na most ők pont azt az egyetlen falatkát nyelik le, amelyik a legnagyobb élvezetet nyújtja. Ez a mértékletesség háttérmatekja. No de hagyjuk is az evést - valójában minden tevékenység kapcsán igaz, hogy a csúcson - még jóval a csömör előtt - érdemes abbahagyni. Vegyünk például egy randit bimbózó szerelem idején! Hány fiatal követi el azt a hibát, hogy túl sok időt töltenek együtt? Ha bármelyikük azt érzi, érzékeli, hogy jó volt a találkozás, de már kezd laposodni a beszélgetés; hogy fél szemmel már az órát lesi; hogy lenne más dolga és menne már; úgy a legjobb azonnal felállni és elköszönni - már így is kicsit késő. Ugyanez a helyzet az érzelmekkel, a bókokkal és a figyelmességgel: még véletlenül sem szabad elárasztanunk a másikat. Ha valaki képes úgy adagolni mindezt, hogy a szeretője egy kicsit mindig éhes maradjon, az igazán profi módon menedzseli párkapcsolatát. Vagy gondolhatunk egy kiöregedő rockzenekarra, amelyik idestova a huszadik búcsúkoncertjét rendezi. Van ennél szánalmasabb? Persze hogy van: ha egyre kevesebben érkeznek ezekre a bulikra...

A csökkenő határhaszon elve nem csupán a fogyasztást határozza meg, de ezen keresztül a termelést is. Ha minden sarkon felállítanánk egy grillcsirkesütő lakókocsit, sokszorosát termelve annak, amit a lakosság - beleértve a jó étvágyú Fekete családot is - elfogyasztani szeretne, úgy a túlkínálat kezdetben árcsökkenést, később sokak számára eladhatatlan csirkéket és csődöt jelentene. S hogy mi az a húsmennyiség, amely az optimális nyereségszintet biztosítja a teljes szektor számára? Ember legyen a talpán, aki megmondja... Ez azért is nehéz kérdés, mert már a társadalom összetétele sem statikus. Ám ha a demográfiai helyzet hosszú időn át állandó volna; ha mindenki kizárólag belső piacra termelne és megszűnne minden export-import tevékenység, még akkor is számos tényező befolyásolná a fogyasztás szintjét: alternatív termékek, divatok, ideológiák stb. Nincs az a mérnök, aki íróasztal mellett precízen kiszámolhatná, hány grillcsirke, pamutzokni, sícipő, vagy elektromos autó legyártása volna optimális. Pedig megpróbálták; a tervgazdaság erről szólt, s valójában ezt a borzalmas, csapnivaló hatékonyságú világot sírja vissza mindenki, aki a szabad piac kritikusa, tegye ezt zöld-, vagy bármiféle ideológiai megfontolásból. A kommunista-lelkű ilyenkor persze felszisszen: jó-jó, de ha az állam legkitűnőbb koponyái sem tudják üzembiztosan megoldani e matekfeladatot, úgy a piac szereplői vajon hogyan tudják majd? A válasz az, hogy sehogy. És nem is kell nekik. Volt is ebből baj a kapitalizmus korai, éretlen szakaszában - a túltermelési válságról mindannyian hallottunk, amikor tonnaszámra szórták a tengerbe a kávét, vagy azzal fűtötték a gőzmozdonyokat. Manapság a profitérdekelt cégek rengeteget számolnak, terveznek, kalkulálnak, ám náluk ezzel együtt is belefér az, hogy akár tévedhetnek is. Ez egyrészt azért nem jelent tragédiát, mert szükség esetén képesek gyorsan reagálni és korrigálni - erre az állam képtelen. Másrészt azért, mert sokan vannak, és e sok apró tévedés akár ki is egyenlítheti egymást - az állami tervgazdaság esetén nem létezhet ilyen kompenzáció. Harmadrészt - és főként - azért, mert tévedéseik következményeit maguk viselik, nem az adófizető polgár. 

Ami engem illet: még a legjobban teljesítő kormányzat sem tud meggyőzni arról, hogy az állam jó gazda. És a végrehajtó hatalomnak nem csupán a termelésbe nem szabad beleszólnia, de természetesen az árképzésbe sem. (Legfeljebb úgy, ha adót csökkent.) Már a covid és a szankciós infláció idején is elleneztem az ársapkákat, most kifejezetten értetlenül állok a Kulturális és Innovációs Minisztérium múlt heti törvényjavaslata előtt, amely az újonnan megjelenő könyvek kapcsán korlátozza az adható kedvezmény mértékét... Értem én, hogy ez sem magyar ötlet, hanem uniós kezdeményezés, ám attól még tökéletesen ostoba adminisztratív korlát. Az államnak az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy ki mit és mennyit gyárt; hogy azt mennyiért, vagy milyen kedvezménnyel értékesíti. Minden ilyen apró lépés a tervgazdaság felé terel bennünket, ezeket érdemes határozottan elutasítani.

A legtöbb közmondásnak megvan a maga ellentétpárja. (Már ez önmagában is igazolja, hogy a nagy életbölcsességek jó része tökéletes ostobaság, abszolút téveszme.) Ami engem illet: "a jóból sosem elég" helyett a "jóból is megárt a sok" mellé teszem le a voksom. A mértékletesség nem valami elvont, homályos erény, amely a szent könyvek szerint belépőt biztosít a mennyországba; sokkal inkább józan matek, amely segít kimaxolni az életet és mindennemű nyereséget. Ha valaki megérti a csökkenő határhaszon elvét - és ugyan ki ne értené? -, annak onnantól kezdve beszélhet bárki tervgazdaságról, szocializmusról, a kapitalizmus csődjéről - csupán egy legyintés és egy félmosoly lesz a válasza.

Ha lenne három kívánságom (na jó, legyen hat), az egyik az lenne, hogy ideig-óráig beköltözhessek mások fejébe. Egy kis ízelítőt kapni, mi zajlik ott legbelül. No nem mindenkiébe. A józanok belső mozija nem ígér sok izgalmat. A tapasztalat ugyanakkor azt mutatja: épp elég őrült szaladgál közöttünk, akikből válogatni lehetne.

Az igazi eszelősek kapcsán nincs miről beszélni. Akik már teljesen elveszítették a kapcsolatot a valósággal, azok elméjében bármi megtörténhet. Képzelhetik magukat Ferenc Józsefnek, Elvis Presleynek, esetleg magának a Messiásnak. Fantáziálhatnak ufókról, jelenésekről, vagy akár az ukránok harctéri győzelméről. Ez az a szint, amelyen lehetetlen bármiféle párbeszédet folytatni. Ahol a ráció teljesen köddé vált, ahol semmi sem következik semmiből, illetve bármiből formálódhat bármi, ott azonnal elvész a megértés lehetősége és intellektuális izgalma. A legszomorúbb az, amikor idős rokonainkon látjuk a leépülés visszafordíthatatlan folyamatát. Ez tragikus úgy is, ha egy héttel korábban még lebilincselő párbeszédet folytattunk; és úgy is, ha ez soha nem történt meg, csak vágytunk e katarzisra egy életen át, hogy e ponton végleg búcsút intsünk minden ilyen reménynek.

Az igazi kihívást azok jelentik, akik tökéletesen észlelik az őket körülvevő világot, ugyanakkor nem restek egyéni narratívát társítani a nagy közös mozihoz, így siklatva ki a filmet. Szinte mindegy is, hogy az elméjüket fogva tartó ideológiák világmegváltó, össztársadalmi víziók, vallási meggyőződések, avagy speciális, egyéni hóbortok csupán, a végeredmény mindig ugyanaz: pont az ellenkezőjét érik el annak, amit megálmodtak. A kedvenceim a marxisták. Számos művelt, értelmes figurát ismerünk, akik különböző egyetemi katedrákról osztják az észt; a többségük még rossz szándékkal sem vádolható. Ismerik a történelmet. Tisztában vannak az alapvető közgazdaságtani összefüggésekkel. Mégis: van valamiféle becsípődésük, amely minden tapasztalatuk ellenére is a kommunizmus irányába tereli ábrándos jövőképüket. A széles társadalom jóléte lebeg küldetéstudattól csillogó szemeik előtt, eszméjük mégis mindenütt nyomort és szegénységet hagy maga után.

"Minden társadalmi szervezetnek legbensőbb lényege az, hogy az egyén lemond személyes véleményéről és érdekeiről és azokat a köz érdekében áldozza fel. Csakhogy ezzel a társadalom keretén belül, kerülő úton juthat maga is jogos illetménye birtokába. Mint az emberi társadalom tagja például nem dolgozik többé közvetlenül önmaga számára, hanem tevékenységével bekapcsolódik a közösség keretébe, nemcsak saját haszna, hanem a közösség haszna érdekében is. Eme lelkület legszebb magyarázatát a munka szó adja, amely nem a megélhetésért folytatott tevékenységet jelenti, hanem egy olyan tevékenységet, amely a közösség érdekeivel nem áll ellentétben. A más irányú emberi tevékenységet, amely embertársaink javára való tekintet nélkül kizárólag saját létének fenntartását szolgálja, lopásnak, rablásnak és zsarolásnak hívják." - Ezek már Adolf Hitler mondatai és úgy hülyeség az egész, ahogy van, miközben a világ összes kollektivista gondolkodója pontosan ugyanezt vallja. Ez a látásmód az emberi társadalom teljes félreértésén nyugszik, és nem válik igazzá attól, hogy Gyurcsány Ferenc, Karácsony Gergely és Orbán Viktor is ugyanezt kommunikálják. Nincs és nem is lehet semmiféle magyarázat arra, hogy az egyénnek miért is kéne lemondania bármiféle békés vágyáról; hogy miért kéne kerülő úton jutnia jogos illetményéhez; s hogy miért bűn az, ha az ember kizárólag az önérdekét tekinti. Ezek üres frázisok csupán. Az igazán tragikomikus az, hogy a nácizmus atyja tökéletesen tisztán látja a száz évvel ezelőtti valóságot, annak jelenségeit, problémáit. Csupán a megoldási javaslatai perverzek - nem csinál titkot abból, hogy eszelősen vonzódik az erőszakhoz. Hitler érzékelhetően világjobbító küldetéstudattal bír; folyamatosan a másokért hozott áldozatról papol, miközben csaknem nyolcmilliárdan valljuk, hogy boldogabb hely lenne e bolygó, ha soha meg sem született volna. Az eredmény itt is ellentétes a szándékkal. Arról már nem is beszélve, mi történt a német nemzettel. A Führer a világ legbüszkébb és legerősebb népévé kívánta formálni az övéit, s lám, mi maradt utána: permanens szégyen és bűntudat. Látunk ma még büszke német polgárt egyáltalán?

Meg is érkeztünk a keresztény tanítás központi elemeihez: bűn és a bűnbánat. E dogmavilág sűrű vétket vizionál mindenhová. Áteredő bűnről beszél, mely szerint már az újszülöttek is gyarlók, miközben ennél értelmetlenebb és pusztítóbb gondolat kevés létezik. Hét főbűnről beszél, miközben elismeri, hogy valójában ezek egyike sem vétek (legfeljebb jellemhiba). Liturgiája szerint "gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással" is vétkezhetünk, miközben tudjuk, hogy gondolattal lehetetlen, továbbá szóval és mulasztással is csak nagyon szélsőséges esetekben. E téveszme kialakulásának, mely szerint az ember eredendően és alapvetően rossz, kétféle motivációja lehet. Ha jó szándékot feltételezünk, úgy az állandó önreflexió elősegítésére gondolhatunk. Csakhogy a permanens bűntudat sokkal inkább szorongást okoz, mintsem tudatosságot. Ha pedig az egyház célja az, hogy kellően szorongó híveit magához láncolja, úgy ebben is kudarcra ítéltetett - a szabad világ tudatos polgára előbb int búcsút egy lélekmérgező vallásnak, mint a saját pszichikai jólétének.

Persze a naiv verzió is téves, mely szerint az ember alapvetően jó. Aki látta Milos Forman Tűz van babám című kultikus filmjét, sosem feledi a szívbemarkoló jelenetet: A tűzoltóbált rövid áramszünet zavarja meg, amelynek ideje alatt a vendégek alaposan lerabolják a tombolaasztalt - az ajándékok fele eltűnik. A műsorvezető igyekszik a jelenlévők jóérzésére hatni, s bejelenti: két percre újfent lekapcsolják a világítást, és a sötétség leple alatt mindenki visszaviheti az eltulajdonított tárgyakat. Amikor újra felgyúlnak a fények, az asztal már totálisan üres, csupán egy toporgó kisembert látunk, aki a felesége unszolására próbálja visszacsempészni az előző körben elcsent csülköt... A filmet 1967-ben forgatták, ami különösen izgalmas, mert nincs ennél hatásosabb kritikája a kollektivista világrendnek. (1968-ban annak rendje és módja szerint be is tiltották.) A szatíra kitűnően láttatja, hogy az átlagember kizárólag a saját pecsenyéjét sütögeti, mi több, az az egyetlen, aki nem így tesz, sokszorosan megbűnhődik. A becsületes lúzer nem csupán nincstelen marad, de még közröhej tárgyává is válik. Így megy ez: az emberi jóságra sem épülhet világrend, tökéletesen függetlenül attól, hogy ezt a naivitást vallási, avagy politikai ideológiák éltetik.

Mint minden egészséges ember, magam is szeretem a szépet. Nem csupán a nőkben, de a művészetekben, az öltözködésben, az autókban, a kapásgólokban is, és különösen a lakberendezés terén. Épp ezért mindig megdöbbent, amikor rendetlen lakásba tévedek. Egy alkalommal az egyik szomszédom megkért, hogy külföldi útjának ideje alatt locsoljuk növényeit. Az illető egyetemi professzor, aki feleségével kettesben egy háromszobás kecóban élt, a lehető legnagyobb káosz közepette. Amikor először beléptem, teljesen ledöbbentem: könyvek és jegyzetek szanaszét minden létező helyiségben, hetven négyzetméteren. Persze mindannyian ismerjük a bohém értelmiségi archetípusát, aki mindig könyvespolc előtt fotóztatja magát, ugyanakkor a polcokon mindig rémes felfordulás uralkodik. Számomra borzasztó idegen az ilyen, s azonnal bizsergő késztetést érzek, hogy rendet tegyek, ám el kell ismerni: ezek a fickók tökéletesen önazonosak, s abszolút otthonosan érzik magukat a legnagyobb kuplerájban is. Az igazi baj akkor van, ha valaki úgy teremt káoszt, hogy közben a szeme előtt a rend eszményképe lebeg. Ismertem ilyen embert is. Szinte vallásos buzgalommal gyűjtött, rendszerezett, adminisztrált és feliratozott minden létező tárgyat, míg végül az egész a fejére nőtt és elborította. Mániákus gyűjtögetőből persze sok van; a legtöbben rendeltünk már konténert, amikor nagyszüleinket eltemetve azok sufniját, fészerét kellett felszámolni. Ilyenkor meg sem lepődünk a szeméthegyeken. De amikor valaki a legmagasabb ideológia szintjére emeli a rendet, s mindent precízen könyvel és katalogizál, mégis minden ellene fordul, az minimum tragikomikus. 

Pazar kaland volna beköltözni mások fejébe, és meglátni az érintettek elméjében lakó, egyénre szabott Mórickákat, akiknek mindig mindenről ugyanaz jut eszébe, akik minden jelenséget a saját kényszerképzeteik szerint narrálnak. A mentális egészség első lépcsője az lehetne, ha képesek lennének megszabadulni ezektől az elméjüket fogva tartó betolakodóktól. Nem minden a kommunizmusról, az erőszakról, a bűnről, vagy épp a rendről szól. Hiszem és vallom, hogy nem létezik semmiféle előremutató ideológia. A rögeszméink csupán béklyók, a kérdés csak az, milyen körben és mértékben bénítanak. Ha valaki kőbevésett elvekről, dogmákról, kötelességekről és kényszerpályákról kezd beszélni, az a legkevesebb, hogy legyintünk és odébbállunk. A szabadság tiszteletén túl ugyanis aligha kutathatunk pozitív eszme után. Önként vállalt terheinken kívül nincs olyan, amit kötelességnek nevezhetnénk. Kényszerpályákról meg pláne nem beszélnék; mindig van választás. Az ideologikus becsípődések nem csupán bénítóak és károsak, de a legtöbbször még az eredeti célt tekintve is kontraproduktívak. Kukába minddel!

Nem három a magyar igazság, hiszen a Mi Hazánk Mozgalom is elindítja főpolgármester-jelöltjét Dr. Grundtner András személyében, azonban Toroczkaiék is pontosan tudják, hogy esélytelenek a győzelemre, csupán a tisztes helytállás a céljuk. (Nem is értem a motivációt; minden jóérzésű jobboldali le szeretné váltani Karácsonyt. Még a párt legelkötelezettebb hívei sem fognak a saját emberükre szavazni. De ők tudják.) És akkor Brenner Kolomanról, a Jobbik közismert és hatalmas eséllyel ringbe szálló üdvöskéjéről még nem is beszéltünk... Ami viszont sokkal lényegesebb: múlt héten eldőlt, hogy Vitézy Dávid vállalja a megmérettetést, így három komoly jelölttel is számolhatunk. Számomra ez rém izgalmas, hiszen akár egy szoros befutó is kialakulhat - mindhárman ismertek, tapasztaltak, s rendelkeznek olyan plusszal, amely esélyessé teheti őket a győzelemre. Jómagam így március vége felé biztosan nem mernék fogadást kötni egyikükre sem, hiszen halvány fogalmam sincs, mi lesz a választási matek vége. Amit meg tudunk vizsgálni, az legfeljebb annyi, hogy mi szól egyikük, avagy másikuk mellett. Majd júniusban a szavazóurnáknál eldől, hogy ezek milyen súllyal esnek latba.

ALKALMASSÁG

Nem hiszem, hogy bárki számára kérdéses volna: messze Vitézy Dávid a legalkalmasabb a jelöltek között. Mindent tud a közlekedésről, ugyanakkor a városfejlesztés és -üzemeltetés terén is határozott elképzelésekkel, adekvát programmal bír. Ha kizárólag a rátermettség és a felkészültség alapján döntene a józan szavazópolgár, már most oda is adhatnánk az első helyet. Szentkirályi Alexandra hosszú éveken főpolgármester-helyettesként tevékenykedett, továbbá megválasztása esetén biztosan számíthat egykori főnöke, Tarlós István segítségére. Ha Vitézyt szakmailag kitűnőre értékeljük, úgy a Fidesz jelöltjére is azt mondhatjuk: minimum megfelelő. Semmi kétség afelől, hogy Karácsony áll e lista utolsó helyén; öt év alatt számtalanszor bizonyította tökéletes alkalmatlanságát. A kezdet kezdetén még sokat bántották azért, hogy városvezetés helyett kizárólag Facebook-posztok gyártásával foglalkozik, de ma már tisztán látjuk: még ezek voltak a legjobb pillanatai. Gyakorlatilag nincs olyan projektje, amire büszke lehetne. A Lánchíd renoválása hosszú évek óta a főváros legnagyobb korrupciós botrányát szülte. A Blaha Lujza tér felújítása olyan, mintha félbemaradt volna. Ha valaki átsétál azon a húgyszagú aluljárón, biztosan nem az lesz az első gondolata, hogy a közel négymilliárdos költségvetésből valami hatalmas csodát tettek. A biciklisávok felfestése az autóforgalom kárára - ez pedig nem több, mint a fővárosiak szívatása újabb és újabb dugókat okozva.

PÁRTLOGIKA

Vitézy Dávidot a néhány százalékos LMP támogatja - ez önmagában kevés a mennybemenetelhez. Nem árt figyelembe venni ugyanakkor azt a tényt, hogy az országot kifejezetten az ellenzékváltó hangulat jellemzi, miközben a kormány népszerűsége is csökkent valamelyest. Egy ilyen politikai környezetben nagyon is van keresnivalója egy olyan jelöltnek, aki a pártlogika szerint a másik kettő közé pozicionálható. Ha figyelembe vesszük, hogy a februári, influenszerek által szervezett tüntetésen tízezrek vettek részt, ezzel szemben az egy héttel később tartott ellenzéki megmozduláson csupán alig pár százan, az egyértelműen azt jelzi, hogy komoly igény mutatkozik a változásra. (Magyar Péter eleddig nem foglalt állást, de ha megtenné, úgy csakis Vitézy neve merülhet fel, mint támogatandó.) Szentkirályi Alexandra természetesen számíthat a Fidesz elkötelezett híveire, ahogyan Karácsony is a baloldal fanatikusaira. A jelenlegi főpolgármester szakmai alkalmatlanságát már öt éve is sejtette mindenki, és akkor sem zavarta Budapest népét; most, hogy a teljes ciklusával visszaigazolta e várakozást, a DK nyugdíjas-kommandóját ezúttal sem fogja elrettenteni. Az, hogy a főváros egy ellenzéki kifizetőhellyé zülledt; hogy a Tarlós által hátrahagyott megtakarításokat villámgyorsan eltapsolták; hogy hosszú idő óta először emelkedtek a jegyárak, csak hogy forrást teremtsenek az önkormányzati cégvezérek prémiumkifizetésére - ezek egy hithű balost aligha tántorítanak el attól, hogy 2024-ben is Karigeri neve mellé húzza be az ikszet.

KOMMUNIKÁCIÓ, MEGJELENÉS, NEMI SZTEREOTÍPIÁK

"Vitézy agresszíven hadar, Karácsony jajveszékel, Szentkirályi jól kommunikál" - állítja Tarlós István a jelölteket méltatva. Jómagam e téren nem érzek ekkora differenciát. Karácsony valóban egy rinyagép, de ettől még nincs olyan érzésünk, hogy ne tudna nyilatkozni. Vitézy hadarása sem különösebben bántó. Szentkirályi Alexandra nyilvánvalóan profi e téren, s ha engem kérdeznek, külső megjelenés alapján is őt választanám... Ha minden igaz, májusban megrendezésre kerül a nagy főpolgármester-jelölti vita, kíváncsi leszek, mit produkálnak majd hárman éles helyzetben. Alig hiszem, hogy Karácsony jól tudna kijönni ebből - még ha ő lenne a legnagyobb dumás, akkor sem lenne könnyű megvédenie az elmúlt öt év teljesítményét. Felkészülnie azért lesz miből: a volt kormányszóvivő "kamumétert" indít a be nem tartott ígéretekből - az első videó már el is készült. Ami izgalmas még: a volt kormányszóvivő személyében a Fidesz egy újabb nőt küld a ringbe, ennek választói megítélése korántsem egyértelmű.

• ÁLTALÁBAN azt lehet mondani, hogy férfiként szeretjük a szépet, s Alexandra igazán helyes csajszi. A pókerteremben például, ahol a játékosok 90%-a férfi, a pincérek mindegyike lány, s egytől egyig kifejezetten szívdöglesztők. Sanszos, hogy meredeken visszaesne a forgalom, ha rossz arcú fiúk szervíroznák a söröket, kávékat és üdítőket. A választópolgárok nemi megoszlása közel 50-50%, így itt ez a hatás nem érvényesül ennyire markánsan. Az is kérdés, hogy a női szavazók esetén a nemi alapú szolidaritás az erősebb, avagy a zsigeri rosszindulat, amely egyeseknél a náluknál csinosabbak megjelenésekor azonnal felüti a fejét.
• POLITIKAI értelemben azért izgalmas a kérdés, mert a baloldal mindig fennhangon követeli a női kvótákat, majd ezt rögtön el is felejtik, ha az ellentábor női jelöltet indít. Most is ez a helyzet, Karigeri nem mutat túl nagy tiszteletet riválisa felé: "A Fideszben pontosan lehet tudni, a nőket azért rakják a táblára, hogy aztán le is lehessen venni őket. Szerintem a kormányszóvivő asszony jövője is nagyjából így néz ki."
• A FŐPOLGÁRMESTERSÉG olyan terület, amely elsősorban a városüzemeltetésről szól, ebből fakadóan sokan úgy látják: ide egy műszaki vénájú férfiember kell. Ez nem növeli Szentkirályi esélyét, igaz, a szociológus végzettségű Karácsonyét sem, akit - Orbán találóan fogalmazta meg annak idején - biztosan nem hívnánk át, ha egy IKEA bútort kéne összeszerelni... Hitem szerint az elváráscsomag ezen eleme kissé túl van misztifikálva. Egy főpolgármesternek elsősorban jó vezetőnek kell lennie, a műszaki kérdések terén számos szakember alkalmazható, nem muszáj mindenhez egy személyben érteni.

***

A Republikon Intézet felmérése szerint Karácsony támogatottsága jelenleg 50% feletti, Vitézy 22 százalékot, Szentkirályi 17 százalékot szerezne, ha ma lenne a főpolgármester-választás. Addig még sok minden történhet, Karigeri szerint a volt kormányszóvivő visszalépésére lehet számítani. Ez sem kizárható forgatókönyv, várjuk ki a végét!

"Egyszer egy repülőúton beszédbe elegyedtem egy szakszervezet igazgatójával. Elkezdett szitkozódni a gépesítés katasztrófája miatt, állítva, hogy egyre több dolgozó veszíti el tartósan a munkáját az új gépek miatt, és hogy ezzel valamit kezdeni kell. Azt válaszoltam, hogy ez egy mítosz, ami már számtalanszor meg lett cáfolva. Hogy az új gépek bevezetése minden esetben azt eredményezte, hogy nőtt a munka utáni kereslet, és emelkedett az átlagos életszínvonal. Hogy ez elméletileg bizonyítható és történelmileg is megfigyelhető. Hozzáfűztem, hogy a gépesítés megnövelte a szakképzett munka iránti keresletet a szakképzetlenhez képest, és hogy kétségkívül sok dolgozónak kell új készségeket tanulnia. De - kérdezte felháborodva - mi lesz azokkal a dolgozókkal, akik nem akarnak új készségeket tanulni? Miért kell az olyanoknak hátrányba kerülni?"

A fenti idézet Nathaniel Branden A stagnálás istenadta joga című, 1963-ban megjelent esszéjéből való, és tökéletesen bemutatja a klasszikus baloldaliság lényegét. Miért válik vesztessé az, aki lemond a fejlődésről? - teszi fel a költői kérdést minden balos gondolkodó, mintha a modernizáció, vagy épp a kapitalizmus szándékosan büntetni kívánná a lustákat és szellemileg renyhéket. Pedig szó nincs ilyenről: az evolúció nem bánt senkit, csupán elrobog a léhűtők mellett. A természet alaptörvénye, hogy azok nyernek, akik ügyesebben alkalmazkodnak a környezethez. "Szárazság idején az állatok elpusztulnak - az ember öntözőcsatornát épít. Árvíz idején az állatok elpusztulnak - az ember gátat épít. Amikor egy ragadozó, fosztogató falka támad, az állatok elpusztulnak - az ember megírja az Egyesült Államok alkotmányát." - így fogalmaz Ayn Rand 1961-ben. A homo sapiens evolúciós sikere nem véletlen - mi vagyunk az a faj, amely a legtöbbet teszi saját magáért. Én csupán a baloldali attitűdöt nem értem. Miért vonzóbb a kiszolgáltatott állatvilág primitív, suta alkalmazkodása az emberi kreativitásnál? Ha Ábel öntözőcsatornát és gátat épít, amíg Káin csak a fenekét vakarja (hiszen ő nem kíván új készségeket tanulni), úgy miért Ábelnek kell szégyenkeznie Káin kudarca miatt??

Ha már repülés: időről időre felmerül a túlsúlyosak klasszikus problémája: nem férnek el egyetlen ülésen. A többségnek megvan a maga sztorija, milyen volt órákon át összepréselődnie egy olyan utastárssal, aki minden létező dimenzióban kitöltötte a rendelkezésre álló teret... Túl a személyes élményeken: érdekes az, hogy a különböző légitársaságok, illetve államok miként állnak a kérdéshez - egységes szabályozás ugyanis nem létezik. Előfordul olyan, hogy az erősen elhízott utassal két jegyet vetetnek, tekintve, hogy két helyet is foglal. A baloldali véleményvezérek minden ilyen esetnél epét hánynak, mondván: egyenlőség mindenek felett, "egy személy, egy viteldíj!" Ez az alapelv Kanadában - hol máshol? - állami szinten érvényesül; a belföldi járatokon tilos többletdíjat felszámítani a kövéreknek. Filozófiát is találtak hozzá: a túlsúlyosságot fogyatékosságként tartják számon. Mintha az érintettek nem is tehetnének róla, nem is tehetnének ellene... Oké, legyünk empatikusak: vannak, akik ténylegesen betegek, s reményük sincs a fogyásra. Legyünk még megértőbbek: akik önhibájukból vaskosak, azoknak is rém kínos már maga a létezés is, nemhogy a repülés, pláne a dupla jegyár. De a kérdés mégiscsak az, hogy ki fizesse meg a testi renyheség árát. Amikor egy baloldali kormányzat az egalitarizmusra hivatkozva durván beleszól egy piaci cég működésébe és árképzésébe, azzal a többi, normál testalkatú utasnak teszi kényelmetlenebbé, avagy drágábbá az utazását. (Ha az elhízottnak két helyre van szüksége, de csak egyet fizet, úgy a plusz ülés árát végső soron a többiek dobják össze.) Ez nem csupán azért visszatetsző, mert a legtöbb légitársaságnál már egy aprócska bőrönd is brutális többletdíjat jelent - és itt hiába hivatkoznék arra, hogy gyermekeim szuperszexi édesanyjának legalább ötféle cipőre szüksége lesz egy háromnapos kiruccanás során... De sokkal inkább azért, amit a bevezetőben a szakszervezeti vezető megfogalmaz: mentőövet jelent azoknak, akik egyáltalán nem kívánnak fejlődni. Valójában ez a baloldaliság lényege: konzerválni a bajt, s megsimogatni a lustákat. Még véletlenül sem változásra, előrelépésre ösztökélni.

Érdekes módon azt tapasztalom, hogy a valódi fogyatékossággal élők jellemzően nem rinyálnak, nem pályáznak az áldozati pozícióra, hanem kifejezetten azon dolgoznak, hogy a lehető legteljesebb életet élhessék. Két barátom is van, akik gyengénlátók - mindketten csupán az egyik szemükre számíthatnak, arra is csak néhány százalék erejéig. Egyikük pókerjátékos. A saját lapjait még meg tudja nézni egy speciális nagyítású, brutál vastag, távcsőszerű szemüveggel, de már az asztalra kerülő - tőle negyven centire lévő - közös lapokat fel kell olvasni számára. Fejben kell tartania, hogy kilenc játékostársa mikor mit tesz, hogyan licitál, szokott-e blöffölni, hajlandó-e dobni, ha megijesztik. Ráadásul úgy, hogy az egyes pozíciókhoz csupán hangokat társíthat, arcokat nemigen. Ez a srác valódi példaképem. Nem elsősorban azért, mert jó pókeres. Sokkal inkább a hozzáállása miatt. Én képes vagyok egész este hisztizni a vacak lapok miatt - nála még sosem láttam ilyet. Én 17 év után, 2000 élő versenyt és közel 20 ezer órányi játékidőt követően is képes vagyok kiborulni a szerencsétlenül alakuló partik miatt - ő barátságosan mosolyog és gratulál a győztesnek. Minden oka meglenne az elkeseredettségre, mégis belőle merítek erőt. Minden oka meglenne a mérhetetlen dühre, hiszen egy éjszakai szórakozóhely a felelős azért, hogy elveszítette látását - metil-alkohollal szolgálták ki; gyakorlatilag megmérgezték. Ő mégis higgadt és derűs. A másik barátom - hasonló adottságokkal - még nehezebb fába vágta fejszéjét: sakkozik. Nem is akármilyen szinten; a magyar látássérült válogatott tagja. Minden tiszteletem az övé és a hozzá hasonlóké - én még látóként is borzalmasan sakkozom. Ha fejben kéne tartanom, miként fest a tábla lépésről lépésre... lehetetlen küldetésnek tűnne. És persze ő sem az a panaszkodós fajta - kiválóan gondoskodik magáról és családjáról. Még sosem láttam depressziósnak, pedig húsz éve ismerem.

"A folyamatos fejlődés az ember pszichológiai szükséglete. A mentális jólétének egyik feltétele. A mentális jólétéhez szükség van arra, hogy az irányítás biztos érzetével rendelkezzen a valóság és a saját létezése felett - a meggyőződéssel, hogy alkalmas az életre. És ehhez nem mindentudónak vagy mindenhatónak kell lenni, hanem tudni kell, hogy a módszerei, amiken keresztül megbirkózik a valósággal - az elvek, melyek alapján működik -, helyesek. A tétlenség összeegyeztethetetlen ezzel az állapottal." - Nathanial Branden helyesen látja: az önbecsülés elsősorban azon múlik, hogy teszünk-e magunkért, készek vagyunk-e a fejlődésre. Lehetünk betanított munkások, akiket mellőzötté tesz az automatizáció; lehetünk túlsúlyosak, akiknek dupla jegyet kell vásárolniuk, ha repülni szeretnének; lehetünk valódi fogyatékossággal élők; és lehetünk átlagos, hétköznapi polgárok is - a legtöbben nap mint nap szembesülünk azzal a frusztráló érzéssel, hogy nem születtünk sem Szoboszlai Dominiknek, sem pedig Azahriahnak. Minden jellemvonásunk közül az minősít bennünket legjobban, hogy e mérhetetlen csalódásunkat miként leszünk képesek feldolgozni. A legtöbben sportszerűen küzdünk, birkózunk a sorssal, igyekezve lépésről lépésre előrejutni. Ennyi nagyjából elég is a lelki egészséghez. A gondot egyedül a világforradalmárok okozzák, akik képtelenek elfogadni a mellőzöttséget, a háttérszerepet, s főként azt a tényt, hogy kudarcukért legfőképp önmagukat okolhatják. Ők a valódi baloldaliak. Ők azok, akik felperzselik a Földet. Ők minden idők Lenin-fiúi.

"Kun Béla repülőgépen menekült az országból." Tudjuk mindannyian, akik olvastuk Kosztolányi Édes Anna című regényét. Nincs persze különösebb jelentősége, hogy ez a bestiális bűnöző végül miként lépett olajra, de ha már ennyiszer előjött a repülés... Annál fontosabb, hogy március 21-ét írunk, ami a magyar történelem egyik legsötétebb dátuma. Nem vitás, hogy a proletárdiktatúra bevezetése minden formájában és minden időben szégyenteljes, ám szovjet tankoktól támogatva (a második világháború után) kivédhetetlen; közvetlen külső segítség nélkül azonban (1919-ben) egyenesen felfoghatatlan. Igaz ugyan, hogy a Tanácsköztársaságot nem széles népakarat, hanem egy szűk csoport puccsa juttatta hatalomra; hogy viharvert időkben történt, s hogy nem is tartott 133 napnál tovább, mégis érthetetlen, hogy ez százöt esztendeje megtörténhetett. Talán akkortájt még elhitték, hogy a kommunizmus jólétet teremthet. Fura, hogy még ma is van olyan, aki szerint a baloldaliság a gondoskodásról és az együttérzésről szól.

Tudom, már a cím is álságos. A baloldaltól soha senki nem várja el, hogy következetes legyen. Még a saját szavazóik sem. Mindenki rég tudomásul vette, hogy a többi valláshoz és ideológiához hasonlóan a balos világlátás dogmái is erősen önellentmondásosak. Hogy mást ne mondjunk: a szabadság és a vagyoni egyenlőség eszméi bizonyosan nem férnek meg egy csónakban. A különböző áldozati csoportok is ütik egymást - képletesen és szó szerint egyaránt. Nyilvánvaló, hogy nem lehet egyszerre képviselni a melegeket és a muszlim hitűeket; vagy épp a sport terén a nőket és a transznemű nőket. Ám ezek még szinte megmosolyogtató problémák. A nagyobb gond az, hogy minden, ami az utóbbi 80 esztendőben a baloldaliság jegyében hangot kapott, valójában a nácizmus ellenében került megfogalmazásra. A nyugati szociáldemokrácia egyértelműen elutasította a rasszizmust, az antiszemitizmust és a háború imádatát. Ezekkel mélyen egyet lehet érteni. Ám mit látunk az utóbbi pár évben? A fejlett világ balos hangadói mára harsányan rasszistává, antiszemitákká és a háború legnagyobb követelőivé váltak. Érti ezt valaki?

RASSZIZMUS

Martin Luther King világraszóló beszéde óta tudjuk: a rasszizmus egyetlen ellenszere a színvakság. Ez persze sosem jelenthet afféle álszent színjátékot, mint amikor Michael Jordannel beszélgetve benyögöd: észre sem vettem, hogy fekete vagy... Erre az ostoba képmutatásra semmi szükség. Cigány származású barátaim többsége sem rejtheti el vérvonalát, pedig elképesztő különbségeket mutatnak. Ottó - a legnagyobb dumás - pont úgy fest, mint egy török szultán. Piszkálom is, amikor nagy ritkán megborotválkozik, mert nála a szakáll a perfekt imidzshez elengedhetetlen. Gyuszit is imádom. Őt csak Don Julionak szólítjuk, mert egy az egyben úgy fest, mint egy mexikói maffiózó. Aztán ott van Tibi, akiről Gárdonyi regényalakja, Sárközi ugrik be azonnal... Ám ellenpéldaként megemlíthetem Gombos Laci barátomat, aki pár éve itt hagyott bennünket. Hosszú esztendőkön át pókereztünk együtt, rengeteget beszélgetve; csupán két apróság maradt titok előttem: énekesi tehetsége és származása. Halála után rákerestem zenei produkcióira, s csak akkor esett le a tantusz... Nyilván persze nem ez a lényeg, amikor színvakságról beszélünk. Egy valami fontos csupán: mindenki ugyanazt a bánásmódot érdemli, akár kiabál róla a vérvonala, akár nem. Ez volna a középutas, liberális, erkölcsös álláspont, amely egy rövid ideig jellemezte is a civilizált világot. Aztán jött a baloldal és mint mindig, minden téren, itt is sikerült túltolniuk a biciklit. Jött a feketéket helyzetbe hozó kvóta az amerikai felsőoktatásban. Jött az Oscar-díj faji kvótakövetelménye. Jött a "próbálj kevésbé fehér lenni" kampány a Coke részéről. Majd jött a BLM a "nem lesz egyenlő a fehér ember, hanem a mi rabszolgánk lesz!" jövőképpel. Ta-Nehisi Coates amerikai író már első könyvében nyíltan megfogalmazza, milyen megvetéssel tekint a fehér emberekre: "Úgy gondoltam, hogy mocskosnak tűnnek, és ez rasszistává és büszkévé tett." Addig idegenkedtek Hitler gyalázatos gondolkodásmódjától, míg egészen magukévá nem tették.

ANTISZEMITIZMUS

Sokan már évekkel ezelőtt felkapták a fejüket, hogy mi lesz ebből. A baloldali gondolkodást ez idő tájt már áthatotta a mély és zsigeri rasszizmus, de akkoriban még csak az volt egyértelmű, hogy a (gonosz, elnyomó, rabszolgatartó) fehér ember kerül a legalsó polcra, a piramis csúcsán pedig a (legtöbbet szenvedett) feketék állnak. Az indiánok áldozati státusza szintén nem lehetett megkérdőjelezhető, így viszont a velük egy nagyrasszba tartozó távol-keletiek is jó pozíciót nyertek, még úgy is, hogy semmilyen tekintetben nem tekinthetők sem vesztesnek, sem elnyomottnak, sem pedig áldozatnak. No de mi lesz a többiekkel? Az első ijesztő jelet egy amerikai egyetem baloldali diákcsoportjának röplapja szolgáltatta, a következő felirattal: "A zsidó vajon fehérnek számít?" A fene se tudja, hogy e teoretikus felvetést sikerült-e megválaszolni azóta, egy biztos: a gázai konfliktus megmutatta, mit gondol az echte baloldali. Az amerikai egyetemi diákság Palesztina mellett tüntet. Claudine Gay, a Harvard Egyetem afroamerikai elnöke az intézményében megjelenő nyílt antiszemitizmust mentegeti. Nagy-Britanniában 2023-ban minden eddigi rekordot megdönt a zsidók elleni támadások száma. Párizsban Dávid-csillagokat festenek a házak falára - októberben három hét alatt 850 antiszemita esetet jelentenek a francia rendőrségen. Világos, hogy nem vált mindenki egy csapásra zsidógyűlölővé, ám ami eddig a legfőbb bűnnek számított, azzal szemben kifejezetten elnézővé és megengedővé vált a világ - nem kis részben a baloldal iszlámsimogatásából fakadóan. Addig idegenkedtek Hitler gyalázatos gondolkodásmódjától, míg egészen magukévá nem tették.

A HÁBORÚ IMÁDATA

1945 után meglehetősen egységes közhangulat uralta a világot: soha többé háborút! Az Európai Unió (és elődei) létrehozásában is jelentős motivációt jelentett a békevágy. Mindenki érezte, hogy az első világháború lezárásakor valamit nagyon elrontottak. Mindenki úgy gondolta, hogy amennyiben közös akolba kerül Németország, Franciaország, Olaszország és Nagy-Britannia, onnantól többé nincs miről beszélni. A hidegháború időszakában voltak ugyan ingerült pillanatok - rendszerint a kubai rakétaválságot szoktuk emlegetni a feszültség csúcspontjaként -, ám 1962 és 2022 között már csupán lokális konfliktusokat láttunk, s nem volt gyakori téma az atomháború réme. Az utóbbi két évben azonban mintha megveszett volna a világ. "1848 márciusában Európa lángokban állt. Vér folyt a fővárosok utcáin. Bécsben barikádokon harcoltak. Mit csináltak a magyarok? Verset írtunk. Tizenkét pontot szerkesztettünk. Átsétáltunk Pestről Budára. Az volt az első békemenetünk... Puskalövés nélkül kiszabadítottuk a politikai foglyokat. Színházba mentünk, nemzeti darabot néztünk, a szünetben nemzeti dalt énekeltünk, és estére győztünk. Napra pontosan kilenc hónapra rá megszületett Petőfi Zoltán..." - így kezdte ünnepi beszédét Orbán Viktor március 15-én, megerősítve azon önképünket, hogy alapvetően békés nemzet volnánk. S ha nagy költőnknek a forradalom első estéjén még be kellett érnie a szenvedély levezetésének köznapi módjával, azért pontosan tudjuk, milyen erős harci szellem munkált benne. "Sehonnai bitang ember, Ki most ha kell, halni nem mer" - alighanem ez az attitűd jellemezte inkább az adott kort. Ma már ez nem 176 esztendőre, de fényévnyi távolságra van tőlünk. Nincs miért fegyvert fognunk, és természetesen európai polgártársainknak sincs sok oka rá. De kedvük sincs hozzá; ha megkérdeznénk száz spanyolt, vagy száz svédet, aligha találnánk köztük olyat, aki önként és dalolva az ukrán frontot választaná. A háborús hergelés a szűk politikai elit felelőtlenkedése csupán. Ha az agytrösztre, az Egyesült Államokra tekintünk, azt fogjuk látni, hogy erősen fordult a kocka; míg korábban a jobboldal volt harciasabb, ma egyértelműen a demokraták tüzelik a háborút. Természetesen mindkét oldal elkötelezett a hadiipar mellett - ennek a lobbiérdekeken túl az alapvető közgazdaságtani okait is ismerjük -, ám amíg a republikánusok beérik azzal, ha eladják termékeiket, a demokraták szemlátomást használni is akarják azokat. "Szeretkezz, ne háborúzz!" - hallottuk oly sokszor a pacifista baloldaltól. Ma a konzervatív Orbántól halljuk ugyanezt, míg a globalisták nap mint nap azt hirdetik: vége a béke korszakának. Ugyanazok, akik tegnap még a hópihéket védték, nehogy felzaklassák magukat egy durvább történelmi fotón; akik a nők elleni támadásként kezelték az útburkoló munkások elismerő füttyét; akik a politikai korrektség jegyében létrehozták az újbeszélt, hogy elkerüljék a legártatlanabb verbális sértést is - ma simán a vágóhídra terelnék a világot. Addig idegenkedtek Hitler gyalázatos gondolkodásmódjától, míg egészen magukévá nem tették.

***

Ami engem illet: sosem leszek baloldali. Sosem tudnám vallani értékeiket és sosem tudnám elnézni következetlenségeiket. De ezzel együtt is követelem vissza azt a hagyományos baloldalt, amelyet még szociáldemokratának lehetett nevezni. Amelyik kiállt szegények mellett. Amelyik egyenlőséget hirdetett. Amelyik elvetette az erőszakot és a háború minden formáját. Amelyikben még volt némi szeretni való.

"Tudtam, hogy ez az elhatározás egy életre szól. Számomra a vissza ismeretlen fogalom. És az elhatározás nem átmeneti szórakozást, hanem véres komolyságot jelentett. Már akkor is ösztönszerűleg idegenkedtem az olyan emberektől, akik mindent elkezdenek anélkül, hogy keresztül is vigyék, amit elkezdtek. Ezeket a mindenütt jelenlevőket már akkor is gyűlöltem, működésüket veszedelmesebbnek tartottam a semmittevésnél." - Vajon kitalálná-e a kedves Olvasó, hogy kitől származik ez az idézet? Segítek: ezek egy valódi fanatikus mondatai. Egy igazi pszichopata mondatai. Adolf Hitlerről van szó, s személye kapcsán aligha lepődünk meg, hogy elvi kérdést csinált abból is, ami tisztán pragmatikus. Ugyanakkor be is árazta a címbéli frázist.

Nyilvánvaló, hogy nem kell minden úton végigmennünk, melyre valaha ráléptünk. Ha egyértelművé válik, hogy rossz felé indultunk, onnantól minden további lépés indokolatlan. Ha belátjuk, hogy reménytelenül messze a cél, felesleges a további erőlködés. A gondolkodásra és önreflexióra képes ember életét nem merev dogmák, hanem a tiszta matek irányítja, akármilyen hűvösen is hat e kijelentés. És lám, milyen szép is a nyelv; amikor az mondjuk: BEFEJEZNI, érthetjük rajta azt is, hogy VÉGIGCSINÁLNI, de annak szöges ellentét is: ABBAHAGYNI. Mindkettő lehet legitim választás, a lényeg, hogy saját, kiérlelt döntésünk legyen.

PSZICHIKAI SZÁL

A magamfajta őskövületek hagyományos határidőnaplót használnak, melybe tollal írják az adott napokra kiporciózott teendőket. Minden egyes befejezett projekt egy áthúzott, kisatírozott sort jelent és kéjes örömöt okoz. A modernek a laptopjukon, vagy a telefonjukban rögzítik elvégzendő feladataikat, az önmagukat zseniknek képzelők pedig igyekeznek mindent fejben tartani... a gondok ott kezdődnek, amikor több tucatnyi elintéznivaló sűrűsödik össze, folyamatosan robbanás közeli állapotban tartva az elmét. Persze, akármilyen módját is választjuk az adatrögzítésnek, a lezárt akták minden esetben a kielégülés forrásai, míg a lezáratlanok a frusztrációé.

Érdemes különbséget tennünk feladat lajstrom és bakancslista között. Míg az előbbit valamiféle kényszerítő szükség hizlalja, az utóbbi csupán lehetőségeket tartogat. Ami engem illet: telefonomban több száz film- és könyvcím szerepel; ismerősök, barátok, olvasók, vagy épp közszereplők ajánlásai alapján. E listák hossza sosem csökken - ahogy lekerül egy megnézett/elolvasott tétel, rögtön jön helyette másik kettő. Valószínűleg halálom napján lesznek a leghosszabbak, de a fene se bánja.

KIS PROJEKTEK - RUTINMŰVELETEK

Az ember hazaér a bevásárlásból, s hatalmas szatyrait a konyha közepére helyezi. Vége a tengerparti nyaralásnak, s kipakolunk a kocsi csomagtartójából; a nappali táskákkal, bőröndökkel teli. E helyzetek kezelése terén kétféle iskolát ismerünk. Ez egyik a Pató Pál eljárás, amely első blikkre kényelmesnek tűnik ugyan, azonban hosszasan kerülgetni a csomagokat idővel fárasztóvá válik. Jómagam a hagyományos módszert részesítem előnyben: "amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!" Az ősi mondás a kis projektek világában abszolút helytálló; tényleg jobb pár perc alatt túl lenni az egészen. Elkezdtük, befejezzük - minek dagasztani a káoszt?

Léteznek mindenesetre igazi csodabogarak is. Apámat egy hónapja temettük. Halála után szemrevételeztük hagyatékát - lakásában számos tároló dobozban önmagának címzett instrukciókat találtunk: átnézni, megvizsgálni, meghallgatni, ellenőrizni stb. Minden egyes feliratnál az volt az érzésem: egyszerűbb lett volna elvégezni a folyamatot, mint dokumentálni a teendőt... Talán így gyártott magának jövőbeli elfoglaltságot, hogy érezze: nyugdíjas éveiben is van még fontos teendője. Talán a lelke mélyén azt is érezte, hogy ezek oroszlánrészét sosem fogja elvégezni. Valójában nincs baj ezzel; van, aki szükségét érzi az effajta ártatlan önbecsapásoknak. Ám ha játszmamentes személyiségre vágyunk, úgy érdemes elfogadnunk, hogy az apró teendőket illetően érvényes a mondás: amit elkezdtünk, érdemes villámgyorsan be is fejeznünk. (És nem kell aggódni, holnapra is jut feladat bőven.)

NAGY PROJEKTEK

A kisebb rutinfeladatok esetén azért érezzük, hogy érdemes gyorsan túl is lenni rajtuk, mert így gazdálkodunk a leghatékonyabban az időnkkel, az energiánkkal, a figyelmünkkel. Nem érdemes terjedelmes emlékeztetőket készíteni, hogy hol is tartottunk; nem kell újra felvenni az esetleg elveszített fonalat; hiszen egyetlen lendülettel is meglovagolhatjuk a problémát. A nagy projektek esetén ez nem lehetséges, ezért ezeknél pont fordított a helyzet: érdemes időnként megállni, és kiértékelni, hol tartunk, mennyit haladtunk és milyen irányban. Egy házasság esetén az nem lehet szempont, hogy egyszer valamikor belekezdtünk, ebből fakadóan muszáj is végigcsinálnunk... Vagy képzeljük el azt, hogy felvételt nyerünk az orvosi egyetemre, de már az első félévben világosan látjuk, hogy soha a büdös életben nem fogunk az egészségügyben dolgozni. Vajon hány előadásra ülünk be e felismerést követően? És ott van a vallás is. A legtöbben beleszületünk egy hitrendszerbe, majd múlnak a gyermekévek, s azt találjuk, hogy semmi közünk az egészhez. Miért kéne a családi tradíció miatt a lelkünktől idegen ösvényeken, apáink útján járnunk?

Amíg a dogmatikus makacsság az egyén esetén hiba, addig a politikai vezetők részéről egyenesen bűn. Ha egy kormányzat a lenini úton vezet egy országot, s azt tapasztalja, hogy egyre kilátástalanabb a sötétség (márpedig ez minden marxista kísérlet alakalmával így alakult a történelem folyamán), úgy nem a tempót kell fokozni, hanem érdemes inkább visszafordulni. Sajnálatos módon a jelenkorban sem látunk egyebet, mint ideologikus őrületet. Elég, ha csak az orosz-ukrán háborút tekintjük. Két éve tart az értelmetlen vérontás, ám Orbánon kívül nem sok mindenkitől halljuk, hogy álljunk meg egy szóra, s nézzük meg, mire mentünk az eddigi EU-s politikával. A szankciók semmit nem érnek, de azért fenntartjuk azokat. Az Ukrajnának juttatott milliárdok elfolynak mindenfelé, de azért küldünk még. Azt már firtatni sem meri senki, mi lesz a sorsa a fegyverszállítmányoknak... Ha már elkezdtük, végig is csináljuk, ha beledöglik is mindenki! És tökéletesen mindegy, hogy a világmegváltó, dogmatikus téboly, a korrupt lobbiérdek, vagy épp az önreflexióra képtelen politikusi gőg irányít, a lényeg ugyanaz: masírozunk tovább rendületlenül, ködös ideológiákra hivatkozva.

VEGYES PROJEKTEK

A legérdekesebbek azok a projektjeink, melyekben keverednek a kisebb-nagyobb, könnyebb és nehezebb feladatok. Matek érettségi, felvételi... számomra ezek már igen régi emlékek, viszont azóta is volt részem hasonlóban. A mai napig nagy barátja vagyok a logikai rejtvényeknek, s volt szerencsém hat világbajnokságon, számos 24 órás versenyen, s megszámlálhatatlanul sok kisebb próbatételen részt vennem. Ezeken az egyik legnagyobb kihívást - az iskolai dolgozatokhoz, zárthelyikhez, vizsgákhoz hasonlóan - az jelenti, hogy mely feladatokba érdemes egyáltalán belekezdenünk, s ha már időt áldoztunk rájuk, szabad-e kifarolnunk azokból. A logikai versenyeken a részmegoldásokért nem jár pont, így az idővel való gazdálkodás kiemelt jelentőséggel bír. Semmi sem olyan frusztráló, mint amikor egy húszpercesnek gondolt rejtvénnyel már negyedórája vacakolunk, s még mindig nem látszik az alagút vége. Ráadásul fogalmunk sem lehet róla, hogy három, avagy harminc percnyire vagyunk a megoldástól. Ha az előbbi az igaz, végzetes hibát követünk el, ha lemondunk róla. Ha az utóbbi áll közelebb a valósághoz, olyankor a kitartás jelent borzalmas döntést. (Seth Godin üzleti filozófus szerint kétféle feladás létezik. Az egyik a reaktív, amikor elfáradunk, elmegy a kedvünk az egésztől. Ez romboló. Az átgondolt, tudatos, ún. stratégiai feladás ezzel szemben kifejezetten hasznos lehet.) A lényeg: ezek a vegyes projektek szemléltetik a legjobban, hogy a címbéli, meglehetősen dogmatikus mondás mekkora téveszme. A jó döntés mögött mindig a józan matek áll.

MÉRTÉKLETESSÉG

Az élet persze nem csupán a feladatokról szól. Az élvezetek terén sem tűnik nagy okosságnak a "befizettük, végigesszük" alapelv alkalmazása. Ha a Trófeában ebédelünk, nyilván megkóstolunk két-három levest és a desszert sem maradhat el, ám ezek közé aligha tudunk kettőnél több fogást bepréselni, mégis a legtöbben megpróbálják... Világos, hogy a második világháború nélkülözésében edződött nagyszüleinktől még azt tanultuk, hogy mindent szépen meg kell enni, a jólét időszakaiban azonban a mértékletesség sokkal használhatóbb iránytűt jelent. Ugyanez a helyzet a vagyonszerzéssel is. Sokan vannak, akik soha nem tudnak leállni. Már régen megvan mindenük ahhoz, hogy még a dédunokáik is kipárnázott kényelemben élhessenek, de azért csak pörgetik tovább a mókuskereket. Megértem mindazokat, akiknek a biznisz az életük, a hobbijuk, a legfőbb szenvedélyük. De akiknek főként stresszt jelent az üzlet és a karrier, ráadásul ezerféle, sokkal élvezetesebb tevékenységgel is tartalmassá tehetnék az életüket, azok bizonyosan rossz döntést hoznak, amikor tűzzel-vassal végigcsinálják, amibe belekezdtek. (Sokak számára megmagyarázhatatlan Jürgen Klopp távozása a Liverpooltól. Én sem vagyok boldog tőle, mindenesetre érteni vélem döntését.)

***

"Amit elkezdtél, fejezd is be!" Való igaz: nem tesz jót az önbecsülésnek, ha az ember soha semmit nem fejez be, s minden projektje megfeneklik félúton. Számos sikerrecept és bölcs instrukció létezik ennek elkerülésére, ám mind közül talán a legfontosabb, hogy jól válasszuk meg, mibe fogunk bele egyáltalán. Tévedni persze emberi dolog, előfordul, hogy rossz lóra teszünk. Egészen biztosan nem attól leszünk jellemesek, gerincesek, erkölcsileg kikezdhetetlenek, ha kitartunk a hülyeség mellett.