Ismerjük a klasszikus viccet: Iván negyven év munkaszolgálat után hazatér a Gulágról. Néhány száz rubellel szabadul, ami valóságos kis vagyonnak számít. Első útja egy kaszinóba vezet, ahol mindent feltesz a pirosra. A krupié pörget, s a golyó kisvártatva a fekete 22-esen landol. Az öreg megvonja a vállát, s távozás közben a bajsza alatt így dörmög: könnyen jött, könnyen megy...
Nem csupán hamis, de pusztító is e frázis. Mintha kötelező lenne eltapsolni a lottónyereményeket. Mintha a dolgok értékét úgy általában az határozná meg, hogy személy szerint nekünk mennyire volt nehéz hozzájutnunk. A közmondás gyakorlatilag a következőt üzeni: hagyjuk, hogy a szubjektív értékítéletünk elhomályosítsa tekintetünket, s hogy felülírjon minden objektivitást! Bölcs tanács, nemde? Érthető persze: mivel azt tapasztaljuk, hogy az igazán értékes dolgokhoz ÁLTALÁBAN nehéz hozzájutni, elménk sztereotip, túláltalánosító automatizmusa különösebb vizsgálódás nélkül MINDENT értéktelennek ítél, amit könnyen kapunk. Ez a fajta szellemi restség azonban lehetetlenné teszi, hogy gyöngyöt leljünk a sárban, vagy műkincset a poros padláson.
Számtalan ember él fura, kétszintű világban. Az első szintet a jól kalkulált, takarékos és szűk hétköznapok jelentik, ahol a fix fizetés minden egyes forintjának megvan a helye. Minden más, ami ezen felüli, s mondhatni, könnyen jön - jutalom, prémium, 13. havi juttatás, játéknyeremény, kamatbevétel stb. -, az a pénztárca bohém rekeszébe kerül, s azonnal a fenekére is vernek. A vállalkozókat, befektetőket, üzletkötőket és nagy általánosságban az anyagiakkal tudatosan bánókat egészen másfajta gondolkodás jellemzi. Aki több vasat tart a tűzbe - különböző üzleti vállalkozások, diverzifikált pénzügyi befektetések - az azt fogja tapasztalni, hogy bevételei csak hosszútávon mutatnak összefüggést a munkával, illetve az egyéb ráfordításokkal. Egy-egy konkrét ügylet kapcsán hihetetlenül nagy szerepet játszik a véletlen és az időtényező is. Ugyanakkora befektetés mellett lesznek azonnal és busásan megtérülő üzletek; előfordulnak olyanok, amelyek csak lassan kezdenek pénzt termelni és lesznek olyanok is, amelyek effektív veszteséget jelentenek. Egy ilyen összetett pénzügyi csomag esetén felelőtlen és értelmetlen volna beleesni a kisember hibájába, különböző módon viszonyulva a könnyű és az izzadságos sikerekhez.
Természetesen nem kizárólag a pénzről van szó. Tegyük fel, hogy egy kitűnő álláshoz jutunk, kreatív, testhezálló feladatkörrel. Vajon másképp végezzük a munkánkat, ha egy három hónapig tartó, hétkörös interjúsorozat végén, százhetven jelölt közül választanak minket, mint akkor, ha nagybátyánk a cég vezérigazgatója és egyszerűen csak kinevez bennünket? Férfiként - azonos egyéb paraméterek mellett - többre tartjuk az a lányt, akit csak hosszú hónapok ostroma után tudunk az ágyba terelni, mint azt, aki a második randin odaadja magát? A racionális válasz természetesen a NEM. A dolgok értékét sohasem a megszerzésük körülményei határozzák meg. Egy egyéves BMW X6-os akkor is közel húszmilliót ér, ha évekig dolgozunk érte, és akkor is, ha simán megörököljük. Ugyanígy: álmaink munkahelyének és szerelmének értékét sem befolyásolja a legcsekélyebb mértékben sem, hogy milyen könnyen, vagy nehezen jutottunk hozzá, pusztán a személyes, érzelmi elkötelezettség torzítja ítélőképességünket. Eddy Murphy 1992-es filmjének, a Bumerángnak többek közt abban rejlik a varázsa, hogy bemutatja az igazán vonzó és értékes nő karakterét, akinek megítélésén fikarcnyit sem ront a korai szex. A legtöbb nőt nem azért látjuk súlytalannak, mert könnyen odaadják magukat, hanem pont fordítva: sokan azért engednek a csábításnak túlságosan is gyorsan, mert önmagukat sem értékelik túl sokra. Úgy érzik, hogy a testük az egyetlen érték, amit nyújtani tudnak, s ha sokáig kéretik magukat, a másik elunja és egyszerűen odébbáll. Egy igazán tartalmas bombanő simán megengedheti magának azt a luxust, hogy könnyen kapható legyen.
Ha a címbéli közmondást igazságként fogadnánk el, abból az következne, hogy igazi értékmérőként csakis a verejtékes munka szolgál. Ha sorrendbe állítanánk a Beatles slágereit népszerűségük szerint, s mellérendelnénk azt a ráfordított időt, amennyit Lennon és McCartney piszmogott az adott dal tökéletesre csiszolásán, vajon látnánk-e bármiféle összefüggést a két adat között? Semmi ilyesmit. A szocializmus beteg világa - dacolva az evolúcióval és a természetes szelekcióval - a mai napig igyekszik elhitetni, hogy a munka önmagában is értéket képvisel. A Kádár-érában simán lehetett árat képezni oly módon, hogy elavult technológia és siralmas termelési hatékonyság mellett az anyagköltséget egyszerűen megfejelték a ráfordított munkabérrel, lesz ami lesz. Az sem volt katasztrófa, ha a kutya sem vette meg a produktumot, a gyárigazgató simán maradhatott a helyén. Egy normális, piaci alapon működő környezetben mindez elképzelhetetlen. Minden terméknek, szolgáltatásnak, munkaerőnek és szeretőnek annyi az értéke, amennyit a világ hajlandó adni érte, tökéletesen függetlenül a beszerzés/előállítás mikéntjétől.
2017-ben Richard H Thalert, a Chicagói Egyetem viselkedési közgazdaságtan professzorát Nobel-díjjal tüntették ki. Az általa megalapozott, s a közelmúltban igen csak felkapott tudományág arra épül, hogy az emberek valójában irracionális lények, így ítéleteik, döntéseik is irracionálisak. Ennek makroökonómiai hatásai végtelenül izgalmasak, azonban a saját életünk mikroszférájában úgy tesszük helyesen, ha mi magunk azért igyekszünk a racionalitás útján járni. Könnyen jön, könnyen megy - tartja a néplélek, vagy másképpen: ebül szerzett jószág ebül vész el. Ha az érzelemvezérelt többség így is látja, mi attól még maradhatunk józanok. Ahogy a kínaiak mondják: "a szemétdombon lévő gyémánt még mindig értékes gyémánt."
