"Jézus feltámadása a kereszténység hitének olyan tartóoszlopa, melyet, ha megingatunk, az egész felépítmény dőlne össze." - írja Zsengellér József református teológus a Test és lélek című írásában. Valóban így van, a kereszténység mindent egy lapra, a húsvéti ünnepkörre tett fel. Jómagam nem merném kijelenteni, hogy Jézus nem támadt fel, mert - akárcsak Isten létezését illetően - sem ez, sem ennek ellenkezője nem bizonyítható. Még csak azt sem állítom, hogy a feltámadástörténet nem vált jó marketingelemmé, hiszen milyen eszelős vállalt volna mártírhalált a hitéért a feltámadás ígérete nélkül? (Más kérdés, hogy még ezzel együtt sem tűnik túl intelligens döntésnek.) Abban viszont egészen bizonyos vagyok, hogy Jézus áldozati bárány szerepe kifejezetten elhomályosítja a lényegi fejezeteket, magát a tanítását. Az sem kérdés, hogy amíg Krisztus feltámadásának elfogadása jelenti a keresztény hit alapját, addig sok millió racionálisan gondolkodó, tanult ember eleve kívül reked ezen a körön.
A katolikus hitvédelem mindig is nagy energiákat fektetett abba a lehetetlen küldetésbe, hogy Jézus feltámadását megcáfolhatatlan érvekkel bizonyítsa. Ez hasonlóan megmosolyogtató, mint Aquinói Szent Tamás igyekezete Isten létének igazolására: a projekt valójában már az induláskor elbukott. Krisztus halálból való visszatérésének bizonyítási eljárása többnyire azon a logikai elven nyugszik, hogy a hitvédők megkísérelnek minden egyéb lehetőséget felvázolni, s azokat tételesen megcáfolni. Ily módon az elmúlt kétezer év során számtalan figyelemreméltó érvet sikerült összegyűjteni az ájulás- az összeesküvés- a hallucináció- és a mítoszelmélet cáfolataként, ám ezek azért még mindig elég karcsúak ahhoz, hogy a tudomány történelmi tényként fogadja el a jézusi visszatérést. Az a körülmény, hogy a négy evangélista négy különböző módon meséli el a feltámadás történetét, megítélésem szerint meglehetősen homályos hallucinációkra utal. Az evangélisták mindegyike egészen szűkkörű találkozásokról számol be, e sztorikban csupán a közvetlen tanítványok léptek kapcsolatba a halálból visszatérő Megváltóval. Az igazi mítoszgyártás Pál apostol ténykedéséhez köthető.
A kereszténység hit- és egyházi intézményrendszere elsősorban Pálnak köszönhetően az, ami. Életútja a legtöbbek számára közismert: rabbinak készült, vagyis ő maga is az ószövetségi törvényvalláson nevelkedett. Rabbinus vizsgálóbiztosként eszelősen üldözte Jézus első követőit, mígnem a damaszkuszi úton - súlyos epilepsziás rohamának, illetve az azt kísérő látomásnak köszönhetően - megtért, vagyis átállt a túloldalra. Innentől kezdve - a temporális epilepsziában szenvedőkre jellemző grafomániából fakadóan - megszállottan ontotta magából csapongó, széteső, unalmas és terjedelmes leveleit, amelyekből tizenhárom az Újszövetség szerves részévé vált. E levelek nem csupán irodalmi tekintetben hagynak számos kívánnivalót maguk után, de Jézus stílusával, szóhasználatával és legfőképpen szellemiségével sem mutatnak túl sok rokonságot. Jézus egész pályafutása során morált hirdet, Pál ezzel szemben a kereszthalált, az áldozatot helyezi előtérbe. Sajnálatos módon azonban a páli leveleknek sikerült tökéletesen háttérbe szorítaniuk a valamivel később íródott evangéliumokat. Elég, ha csak Aquinói Szent Tamás alapművét, a Summa Theologiae-t, vagy a modernizációt meghirdető (!) II. vatikáni zsinat dokumentumgyűjteményét említjük. Mindkét, a keresztény vallás irányát jelentősen meghatározó szövegben több hivatkozást találunk a páli levelekre, mint az Újszövetség bármely más részére. Pál egyébiránt sohasem találkozott Jézussal. A korintusiakhoz írt levelében említést tesz róla, hogy neki is megjelent a már feltámadt Krisztus, ám hogy ezt mennyire kell komolyan venni egy rendszeres rohamokkal küzdő epilepsziástól, azt ki-ki maga döntse el. Ugyanebben a levélben kezdi el felépíteni a nagy legendát: "megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek." Hát persze. Ahogyan látták Elvist is és a medjugorjei szűzanyát is, csak utóbbiakról legalább többen is beszámoltak. Pál apostol működése mindenesetre jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a kereszténység egy meddő mellékvágányra terelje önmagát. A tökéletesen lényegtelen, dogmatikus kérdések kiütéssel győztek a morál felett; az egyház kétezer éven keresztül Jézusnak csupán a nevét, az arcát és a keresztjét használta, a tanításait pedig simán hagyta a polcon porosodni.
Joggal merül fel a kérdés: miért választották ezt az utat a kereszténység vezetői? Miért a páli vonalat követték, a szenvedéstörténetet és feltámadást állítva a fókuszba, s nem pedig a végtelenül humánus jézusi etikát? Erre legalább három magyarázattal is szolgálhatunk.
1. GAZDASÁGI, POLITIKAI, HATALMI ÉRDEKEK - Ha Krisztus keresztáldozata pozitív és követendő példa, úgy az elnyomott rétegek mindennapi áldozata, adója, meghunyászkodása és alávetettségének birkamód tűrése is erkölcsileg helyes. Ha Jézus feltámadt, úgy van reménye a nép egyszerű fiának is a halál utáni, a földinél sokkal fényűzőbb életre. Azt a pár évtizedet pedig simán végig lehet járni lehajtott fejjel, meggörnyedt háttal is.
2. BULVÁR - Ahogy a magyar politika is lassan kezd ráébredni, hogy semmi szükség pártprogramokra, ideológiákra, jövőképre, vagy morális emelkedettségre, úgy a vallási vezetők már évezredek óta tudják, hogy a népet nem az intellektusánál kell megragadni, hiszen az reménytelen kísérlet. Az olyan nagyívű gondolatok, mint hogy "ne ítélkezzetek", "legyetek tökéletesek", avagy "bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak", érthetetlenek és befogadhatatlanok egy átlagember számára még a 21. században is, nemhogy az ókor, vagy a középkor tudati szintjén. A szenvedéstörténet azonban kellően kegyetlen, véres és fájdalmas ahhoz, hogy még a legridegebb lelkűek is beleborzongjanak. (Különösen, ha olyan naturálisan tálalják, mint ahogy Mel Gibson tette a Passió című filmjében.) A brutális kivégzést követő feltámadás pedig egy olyan parádés fantasy-elem, amely nem csupán léleksimogató hepiendet jelent, de azt a csodákra szomjazó tömegigényt is maximálisan kielégíti, amelyet szürke hétköznapokon népmesékkel, sci-fi filmekkel, vagy illuzionista előadásokkal lehet csak jóllakatni.
3. SZEMÉLYES DEFEKTUSOK - Mózes, Mohamed, Pál apostol, Luther, Kálvin - mindegyikük életét rohamszerű, misztikus látomások kísérik, amelyek - az agykutatás legújabb felismeréseit figyelembe véve - valamennyi esetben temporális epilepsziáról árulkodnak. Tekintve, hogy ugyanez az ősi agyterület felel a vallásos hit mellett a szexualitásért és az agresszióért is, az epilepsziára hajlamos karakter sajátosságai között a jóvá, szentté és halhatatlanná válás igénye mellett megjelenik többféle szexuális deviancia és az erőszakosság is. A keresztes háborúk, az inkvizíció intézménye és az iszlám kegyetlensége is elsősorban a sérült elméjű vallásalapítók és egyházi vezetők szadista perverzitásából eredeztethetők. A szenvedés, a kín sokkal izgalmasabb, vonzóbb és testhezállóbb téma számukra, mint az alapvetően pacifista jézusi tanítás bármely eleme.
Játsszunk el egy pillanatra azzal a gondolattal, hogy egy izraeli régészcsoport a jövő héten megtalálja Jézus csontvázát, melynek valódiságát harmincféle különböző kutatócsoport igazolja hitelt érdemlően, a legmodernebb technikák igénybevételével. Mi történne? Kiderülne, hogy a feltámadástörténet páli hallucináció csupán, s nyilván jelentősen megrogyna a keresztény egyház egyébként sem eget verő tekintélye. De ennyi. A lényeg az égvilágon semmit sem változna: Jézus tanítása ugyanolyan élő és igaz maradna. Morálfilozófiája kikezdhetetlen, a lélektani megállapításait a pszichológiai kutatások minden esetben visszaigazolták. Arról pedig a legkevésbé sem tehet, hogy a csodákra és látványelemekre éhes néplélek örömmel kajálta halálból való visszatérésének fantasy-történetét. A keresztény vallás legnagyobb téveszméje, hogy a húsvéti ünnepkörben, a passióban és a feltámadásban látja Jézus küldetésének lényegét.
