Érdekes korban élünk. Derékig járunk a digitális forradalomban, amikor minden az automatizációról, a smart technológiákról és a mesterséges indelligenciáról szól, miközben reneszánszát éli az egyik legősibb művészeti ág, a testfestés. Napjainkban minden ötödik amerikai visel valamiféle tetoválást, de Európában is hasonló a helyzet, különösen ami a fiatalokat illeti: a 30 év alatti felnőttek negyede varrat magára valamit. Ez is egy olyan szegmense a kultúránknak, melyet lépten-nyomon ostoba téveszmék kísérnek.
A leginkább megmosolyogtató attitűd ezúttal is a bigott vallásosságból eredő tiltás. A hivatkozási alapot a Mózes harmadik könyvében szereplő szakasz adja: "jeleket ne írjatok magatokra". Az elvi háttér pedig: testünk nem a sajátunk, csupán kölcsön kaptuk földi létezésünk idejére, így nincs jogunk ahhoz, hogy átformáljuk. Szerintem ez egészen borzasztóan hangzik. Ha van valami, ami a legszemélyesebb kincsünk, s minden józan etika szerint korlátlanul birtokoljuk, az elsősorban a testünk. Ha már ez sem a miénk, úgy végleg elveszettek vagyunk, s bármit meg lehet tenni velünk. Arról nem is beszélve, hogy a lakásunkat, a munkahelyi irodánkat is igyekszünk az egyéniségünkre formálva otthonossá tenni. Pont a saját bőrünkben kellene idegennek éreznünk magunkat? Szinte fizikai fájdalmat érzek, amikor a tetoválások kapcsán ehhez hasonló a keresztény útmutatásokat olvasok: "Fontos igei elv olyan témákról, amikről a Biblia konkrétan nem rendelkezik, az, hogy ha kétséges valamiről, hogy tetszik-e Istennek, akkor a legjobb nem csinálni." Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, hol tartana ma az emberiség, ha minden kreatív mozzanat előtt behúztuk volna a vészféket, azon rágódva, hogy a Teremtő ráncolja-e a homlokát újításunk láttán... Szintén bibliai elvként szokták emlegetni a szerénységet, a feltűnés kerülését: "Ugyanúgy az asszonyok is tisztességes öltözetben, szemérmesen, mértékletesen ékesítsék magukat" - így a páli intelem a timóteusokhoz címezve. Ha van valami, amiért Nietzsche ki nem állhatta a katolikus vallást, az pont ez a fajta életellenesség. Az öltözködés, az ékszerek, a tetkók és általában a megjelenés arról szól, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. A világban való érvényesülés alapmozzanata. Semmi okunk a szerénységre.
Azért nem minden keresztény gondolkodik bigott módon. Nadia Bolz-Weber, az egyik denveri evangélikus templom lelkésze például számos, elsősorban vallási témájú tetoválást visel. Így nem csupán a hangját, de a bőrét is igehirdetésre tudja használni. Feltűnő megjelenése miatt nap mint nap megállítják az utcán, s ilyenkor is van alkalma a tetkók jelentése kapcsán Jézus tanítását közvetíteni. (Nadia egyébiránt irtózik a fundamentalista kereszténységtől, prédikációit a közvetlenség, a sallangmentesség jellemzi, megítélésem szerint példaértékű módon.) Abban mindenesetre biztosak lehetünk, hogy a tetoválás nem több és nem kevesebb, mint egy önkifejezési mód, egy művészi megnyilvánulás, s mint ilyen, semmiféle morális töltettel nem bír. Nem csupán a bigott vallásosság tiltó attitűdje alaptalan, de nyilvánvalóan a címbéli iban közmondás is az.
A tetoválások kapcsán örök kérdés, hogy az érintetteket valójában mi motiválja erre a fájdalmas és egyáltalán nem pénztárcakímélő aktusra. A különböző pszichológiai kutatások nyolc jellemző motivációt tártak fel. S bár hitem szerint valamennyi békés emberi szükséglet szent, azért a késztetések egyike-másika erősen megmosolyogtató. Az egyik leggyermetegebb motiváció a beilleszkedés, a másoknak való megfelelés, a csoporthoz való tartozás kihangsúlyozása. Nem véletlen, hogy ez a szempont elsősorban az alacsony iskolázottságúak körében jellemző. Jómagam már az iskolai köpenyt sem viseltem annak idején, annyira idegenkedem az egyenruhától, a tömegbe való beleszürküléstől. Egyetlen tetoválásom sincs, de ez lenne az utolsó ok, amiért magamra varratnék bármit. Hasonlóan értelmetlen az a fajta függőség, amely azokat jellemzi, akik egyszerűen nem bírnak leállni. A harmadik-negyedik tetkó után lendületbe jönnek, s innentől már nincs megállás... Sokan egy-egy személyes élményt, eseményt - leggyakrabban gyermekük születését - örökítik meg, mások pedig terápiás céllal tetováltatnak. Az egyik vizsgálatban a teljes minta 42%-a számolt be valamiféle élethelyzeti krízisről, mely végül valamelyik tetováló szalonba terelte; több kutatás is alátámasztja, hogy ez egészen jó hatásfokkal működő megküzdési stratégia. Ezek már valamivel elfogadhatóbb motivációk, még akkor is, ha meggyőződésem szerint léteznek sokkal egyszerűbb és nem kevésbé hatékony módok is szeretetünk kifejezésére, vagy egy traumából való gyógyulásra. Nem valószínű, hogy valaha is tetoválásom lesz, ám ha így döntenék, csupán három szempontot vennék figyelembe:
- az egyéniség kihangsúlyozása,
- esztétikai, művészi megfontolások,
- a szexuális vonzerő növelése.
Határozottan azt gondolom, hogy ha már változtatunk magunkon, akkor tegyük úgy, hogy azzal építjük, gazdagítjuk magunkat. Kifejezetten ostoba dolog, amikor pénzt, időt és energiát áldozunk valamire, amitől sokkal értéktelenebbé válunk. A nők különösen veszélyeztetettek, ráadásul a tetováló szalonok forgalmának kétharmadát ők adják. Léteznek olyan férfiak, akiknek az élettől is elmegy a kedvük, nemhogy a szexuális közeledéstől, ha egy lányon bármiféle tetoválást látnak, igaz, ők azért meglehetősen szűk réteget képviselnek. A kifejezetten otromba, igénytelen tetoválás azonban a legtöbbünket tökéletesen lehangolja. Léteznek olyan női testrészek, ahol elképesztően szexi lehet egy-egy kisebb méretű, jól sikerült tetkó, ilyen a boka, a csukló, az ágyék. Azonban egyes testtájak televarratása esztétikai szempontból több mint kockázatos. A dekoltázs például tipikusan ilyen, s az agyontetovált alkar sem igazán fokozza a nőiességet. Lehet, hogy túlságosan vén és régimódi vagyok, de nem láttam még olyan menyasszonyi ruhát, amely igazán harmonizált volna a tokától bokig varrt arával.
Tekintve tehát, hogy a tetoválás kultúrája elsősorban a szépségről, az esztétikáról szól, magától értetődőnek kéne lennie, hogy az érintettek megfelelően előkészítsék testüket egy-egy művészi igényű alkotáshoz. Mint ahogy egy Munkácsyt sem akasztunk a lepukkant fészerbe, az volna a minimum, hogy a különböző tetkók igényes, súlyfeleslegtől mentes, napbarnított testeket díszítsenek. Mindig döbbenten nézem a strandok kövér, fogatlan, ápolatlan fürdőközönségét, s különösen azokat, akik szemmel láthatóan méregdrága tetoválásokat viselnek. Talán jobban is gazdálkodhatnának erőforrásaikkal. Vagy legalábbis betarthatnák az optimális sorrendet.