téveszmék

"Egyenlő teher senki nyakát nem szegi"

2018. május 23. - G. Nagy László

 

falanszter.jpg

 

 

Szabadság, egyenlőség, testvériség! - így hangzott a francia forradalom híres jelmondata, melyet később számos ideológiai irányzat is magáévá tett. Nem véletlen, hogy a szabadság került az első helyre, s az sem véletlen, hogy az egyenlőség törvény előtti egyenlőséget jelentett, nem többet és nem kevesebbet. A kommunizmus, a radikális feminizmus és a genderizmus mind olyan erőszakos ideológiák, amelyek az egyenlőséget teszik az első helyre, ráadásul nem is az eredeti értelmében. Ezekben az elmebeteg filozófiákban már régen nem arról van szó, hogy kapjon mindenki azonos jogokat, ezáltal egyenlő esélyeket, s hogy senki ne szenvedjen hátrányt származása, neme, vagy szexuális orientációja miatt. Ezek az ideológiák egyenesen tagadják a különbségeket ember és ember között, sőt egyenesen megtiltanák, hogy ezeket bárki is a szájára vegye. A Trier-ben Marx szobrát avató Jean-Claude Juncker beszédében kitért rá, hogy a kommunista ideológia szülőatyja valójában csak esélyegyenlőséget hirdetett. Persze, persze...

 

Valószínűleg senki sem fog rasszizmussal vádolni, ha megjegyzem, hogy a kenyaiak a világ legjobb hosszútávfutói, s a jamaicaiak a leggyorsabb sprinterek. Nyilvánvaló, hogy nem csupán arról van szó, hogy e nációk ráfeküdtek az adott területekre és a világszínvonalú edzőmunka és utánpótlás-nevelés meghozta az eredményét. Itt a genetika is óriási szerepet játszik; e pályákon a fehér ember nemigen rúg labdába. Az átlagos intelligenciahányados hasonlóképpen komoly eltéréseket mutat országonként, s bár évente készítenek ilyen irányú felméréseket, az egyes nemzetek közötti különbségek nemigen változnak. Az első öt helyen csupa fejlett gazdasággal bíró távol-keleti ország áll, míg az utolsó öt pozíció mindig Közép-Afrikáé. Európa nemzetei jól szerepelnek, hazánk is a TOP20-ban foglal helyet. A férfiak és a nők közötti differenciák sem merülnek ki az ivarszervek, a testalkat és a hormonháztartás eltéréseiben, elménk működése is ordító különbségeket mutat. Míg egy analitikus férfiagyat a szigorú könyvtárstruktúra jellemez, addig imádott nőtársaink fejében minden mindennel összefügg, valamennyi gondolathoz érzelmek is társulnak, s mindez kibogozhatatlanul bonyolult rendszert eredményez. Eddig csupán az adottságokról beszéltünk, azonban vágyaink is hihetetlenül eltérőek. Őszintén hiszem, hogy minden emberi élet szent és értékes, de a legkevésbé sem vagyunk egyformák. Az eltérő képességek és ambíciók idővel óhatatlanul megmutatkoznak vagyoni, társadalmi, életmódbeli különbségek formájában. Mindezekkel együtt olyan a világ, mint egy közösen vacsorázó baráti társaság, köztük állástalan tanárral és dúsgazdag gyártulajdonossal. Van, aki végigeszi a teljes étlapot, s van, aki beéri egy salátával, majd egymást méregetve azon tanakodnak, hogy végül ki fogja kifizetni a számlát.

 

Amióta világ a világ, az emberiség folyamatosan azon töri a fejét, hogy mekkorák legyenek közös költségeink, s hogy azokat miként kellene szétdobni. A társadalmi szolidaritás szükségességét kevesen tagadják, ám annak mértékét illetően már korántsem gondolkodunk ugyanúgy. A természetes morálból a minimál csomag következik, melyben a szociális háló kimerül a testi-szellemi fogyatékkal élők támogatásában. A marxi ideológiát persze nem érdekli sem az erkölcs, sem a realitás, ezért válogatás nélkül mindenkinek hajszálpontosan azonos életkörülményeket biztosítana. A központi költségvetés méretén túl a bevételi oldal szerkezete is állandó viták forrása. Már az is szinte megválaszolhatatlan kérdés, hogy mit is értünk egyenlő teher alatt, mely senki nyakát nem szegi. A történelem látványosan bemutatta a végleteket. A közös teherviselés igénye még a 48-as forradalom 12 pontjában is szerepelt, tekintve, hogy egészen addig a nemesség teljes adómentességet élvezett. Egészen fura világ: az Aranybullától kezdve, vagyis több mint hatszáz éven keresztül a származás döntött, ez a gyakorlatban azt eredményezte, hogy a vagyontalanok fizettek a vagyonosok helyett. A másik véglet a kommunista utópia, ahol megszűnik a magántulajdon, így adózásról sincs értelme beszélni. Mindkét szélsőség közös abban, hogy végtelenül igazságtalan, s hogy ebből fakadóan csakis erőszakkal tartható fenn. Mindezek mellett elképesztően rossz hatékonyságú rendszerek, hiszen egyikben sincs olyan réteg, amely megfelelően motivált lenne a fejlődésben és gazdagodásban. (Csak bízni lehet abban, hogy sem a posztmodern európai baloldal, sem a középkorban rekedt, ám a kontinensünket lassan meghódító iszlám nem hoz el hasonlóan embertelen berendezkedési formákat.) A két véglet között azonban számos demokratikus lehetőség adódik.

1. ÁTALÁNYADÓ - Ez azt jelentené, hogy minden magyar állampolgár - életkortól, jövedelemtől, fogyasztástól függetlenül havonta befizet a központi költségvetés részére egy fix összeget, a jelenlegi büdzsé szerint nagyságrendileg havi 100.000 forintot. Ez jelentené abszolút értelemben az egyenlő teherviselést, azonban ennek alkalmazása - Mátyás király füstadója óta - mégsem merül fel senkiben. Filozofikusan azért nem, mert nem jelenik meg benne semmiféle társadalmi szolidaritás, s természetesen gyakorlatilag is betarthatatlan.

2. IGÉNYBEVÉTEL SZERINT - Ez azzal járna, hogy mindenki minden egyes állami szolgáltatás igénybevétele után fizetni köteles. A Gyurcsány-kormány alatt bevezetett vizitdíj egy ilyen jellegű próbálkozás volt, ám az sem futott be nagy ívet, hamar megbukott. Ezzel az elgondolással még az a legkisebb gond, hogy borzasztó népszerűtlen, de számos egyéb problémát is felvet. Jelentős adminisztrációval jár; egy sor területen - például honvédség, tűzoltóság - alkalmazhatatlan; továbbá előre vetíti azt az adekvát kérdést is, hogy az érintett szolgáltatások miért is állami feladatok egyáltalán?

3. FOGYASZTÁS ALAPJÁN - Ez egy nagyon jellemző forma, az ÁFA és a jövedéki adó magyar költségvetés bevételi oldalának közel 40%-át adja. A baloldal jellemzően nem rajong a fogyasztási típusú adókért, tekintve, hogy a kispénzűeket és a tehetőseket egyaránt sújtja.

4. JÖVEDELEM ALAPJÁN, LINEÁRISAN - Magyarországon az SZJA jelenleg egykulcsos, megítélésem szerint helyesen. A magasabb jövedelműek arányosan így is többet fizetnek az alacsonyabb bérűeknél.

5. PROGRESSZÍV JÖVEDELEMADÓ - A baloldali gondolkodás szerint az a helyes, ha a magasabb jövedelmi sávokhoz magasabb adókulcsok tartoznak. Ez egyrészt morálisan is megkérdőjelezhető, másfelől a gyakorlati hatása az, hogy befagyasztja a béreket az adott sávok felső határánál, s a munkaadók inkább más utakat keresnek a jövedelemkiegészítésre.

6. VAGYONADÓ - Ez is baloldali gondolkodásból ered, ahogy Botka László hirdette nem is oly rég: "fizessenek a gazdagok!" Egyes közgazdászok szerint ez az az adóforma, amely a legkevésbé fogja vissza a gazdasági hatékonyságot, azonban ez a gondolat sem feltétlenül igaz. Franciaországot például az elmúlt évek során épp a magas vagyonadó miatt számos nagyvállalkozó hagyta el. (A Svájcban élő 300 leggazdagabb ember közül 49 francia állampolgár.) Azt is érdemes látni, hogy a célcsoport vagyona elsősorban üzleti részesedésben, részvényekben, ingatlanokban, illetve államkötvényekben ölt testet. Ha a vagyonadó az üzleti részesedésekre, részvényekre irányul, az egy közvetlen pofont jelent a gazdaságnak. Ha a birtokolt ingatlanokra, úgy a lakásárak zuhanását hozza magával. Az államkötvények különösen szent tehenek, kevés nagyobb öngólt lehet elképzelni, mint azok számottevő megadóztatását.

 

A valódi baj az, hogy fordítva ülünk a lovon. A szocializmus évtizedei jelentősen eltorzították a világképünket. A normál történelmi fejlődés úgy fest, hogy a piac szereplői egyre magasabb jövedelmeket realizálnak, így folyamatosan növelik az állam adóbevételeit. Ebből fakadóan a kormányzat egyre nagyobb és szélesebb szociális jólétet képes megvalósítani. Bár az adók mértéke jelentős, a polgárok azért még így is elég jól mulatnak. A szocializmus ezzel szemben piaci hatékonyság nélkül kívánt Kánaánt teremteni, s elsősorban ebbe bukott bele. Az emberek ugyanakkor hozzászoktak az állami gondoskodáshoz, és már nincs meg a történelmi lehetőség a klasszikus építkezésre. Magyarország problémája éppen a túlzott egyenlőség, az igazi nagytőke hiánya. Ha megnézzük az Eurostat kimutatásait, azt látjuk, hogy a jövedelemeloszlás terén Luxemburggal és Franciaországgal állunk egy szinten, s alig találni pár olyan EU országot, ahol a különbségek szerényebbek. Ráadásul az elmúlt 28 évben alig volt olyan politikai kezdeményezés, amely a hatékonyabb rendszerek kialakítását célozta, hiszen egyértelműen választást veszít, aki jelentős átalakítást hirdet. Fel is kaptam a fejemet, amikor Orbán Viktor a beiktatási beszédében a következőt találta mondani: "nem riadunk vissza az egészségügy ésszerűsítésétől, és erős ösztönzők bevezetésétől sem." Talán tényleg elkezdődik valami...

  

A bejegyzés trackback címe:

https://teveszmek.blog.hu/api/trackback/id/tr4013730606

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.