téveszmék

"Ilyen vagyok és kész"

2018. június 07. - G. Nagy László

ilyen_vagyok.jpg

 

A kálvinizmus egyik legpusztítóbb tana a predesztináció, az eleve elrendelés elve. Hogy ez pontosan mit takar, azt többnyire maguk a hithű reformátusok sem értik, annyit bizonyosan, hogy a cselekedeteinknek nem lesz számottevő súlya a végső elszámoláskor. Ezt persze még valahogy el tudnám viselni, tekintve, hogy meglehetősen szkeptikus vagyok az utolsó ítéletet illetően. Az indiai kasztrendszer még durvább és legalább ennyire értelmetlen; ott a földi létezés keretei azok, amelyek előre adottak és megváltoztathatatlanok. A fene se érti, miért hisz ezekben bárki, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy életünk minőségét elsősorban az önmagunkért vállalt felelősség mértéke, valamint az ebből eredő tetteink alakítják. Ezért vallom, hogy semmi sem olyan mérgező, mint azt gondolni: sorsunkat illetően bármi is eleve elrendeltetett. Semmi sem olyan reménytelen, mint úgy nyilatkozni: "ilyen vagyok és kész". Müller Péter nem tartozik a kedvenceim közé, de van egy mondása, amit nagyon bírok: "Ilyen ember vagyok - mert ilyenné tettem magam. Ha másmilyen ember akarok lenni - olyanná kell tennem magam." A nagy beletörődések elsősorban hamis ideológiákból, kishitűségből, fantáziátlanságból és lustaságból erednek. Akármilyen viccesek is az elérhetetlen célokért folytatott szélmalomharcaink, százszor inkább megbocsáthatóak annál, mintha elfogadnánk egy komor és jellegtelen, ám nagyon is megváltoztatható sorsot.

 

Amikor végre felemeljük a fenekünket a fotelból és rászánjuk magunkat a cselekvésre, a változásra, esetenként abban sincs köszönet; néha egészen téves utakra lépünk. Az alapvető motiváció csaknem mindenkinél azonos: elismerésre és szeretetre vágyunk. Viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ezt milyen módon kívánjuk elérni. Amikor a személyiségfejlődés elsősorban a másoknak való megfelelést, a másokhoz való alkalmazkodást célozza, abból a legritkább esetben terem jóízű gyümölcs. Férfiak, akik elárasztják szerelmükkel a nőt, s folyton a kívánságukat lesik; asszonyok, akik alárendelik magukat a férjüknek, s eltűrnek minden agressziót; anyák, akik fojtogató szeretettel kötnék gúzsba kamasz gyermekeiket - ezek olyan egyértelmű zsákutcák, hogy a jelzőtáblák szinte kiverik az ember szemét. S hogy mégis oly sokan behajtanak, azért elsősorban kulturális téveszméink tehetők felelőssé. A legtöbb esküvőn a paptól valami hasonló bölcsességre számíthatunk: "Ha azért jöttetetek ide, mert a boldogságot keresitek, úgy rossz helyen jártok. Viszont ha az a célotok, hogy a párotokat boldoggá tegyétek, úgy örömmel összeadlak benneteket..." A mai napig elfogadjuk az önzetlenségről szóló frázisok érvényességét, miközben azt látjuk, hogy a legbetegebb társfüggőségnek ágyazunk meg ezekkel. Az alkalmazkodás messze legdurvább példáját a "Mielőtt befejezi röptét a denevér" című filmben láttam. A tizenéves fiát egyedül nevelő anya új pasija (a már 1989-ben is parádésat alakító Máté Gábor) rámozdul a kissrácra, mi több, világossá teszi az asszony számára, hogy a játék neve dupla vagy semmi. A nő olyan szinten kapaszkodik az új kapcsolatba, hogy egyszülött fiát is odadobná érte; konkrétan könyörög a gyereknek, hogy tegye meg érte... Valamiért azt gondolom, hogy nem ez a helyes módja az építkezésnek.

 

Mindannyian ismerünk olyanokat, akik már eljutottak a megvilágosodás azon fokára, hogy átlátják: a másiknak való görcsös megfelelni vágyás nem jó mozgatórugó, ezért inkább - a helyes helyzetfelismerésre helytelen válaszreakciót adva - nemet mondanak minden válzozásra. Nők, akik szerencsétlenül járt sorstársaikat látva azt mondják: ők aztán egyetlen férfiért sem hajlandók áldozatot hozni. Fiúk, akik felismerték a magabiztosság és a dominancia fontosságát, s már a legkisebb figyelmességet is papucsságként könyvelnek el. Ők azok, akik totál átesnek a ló túloldalára, csak mert nem tudják megkülönböztetni az objektív értékeket a szubjektív vágyaktól. Pedig ez azért nem túlságosan bonyolult: a jólápoltság mindig előrevalóbb az igénytelenségnél; a sportos karcsúság vonzóbb a túlsúlynál; az egyenes gerinc jobban mutat a görnyedt hátnál; a mosoly szexibb a depressziónál; a műveltség előny a tanulatlansággal szemben és persze lehetne még sorolni. Amikor alakítunk magunkon, elég azt a kérdést megválaszolnunk, hogy ténylegesen értékesebbé válunk-e a változás következtében, vagy csupán a másik egyéni szükségletét elégítjük ki ezáltal. Ha például Ádám finom utalást tesz a 170 centis, 80 kilós Évának, hogy nem ártana ledobnia 15-20 kilót, úgy Éva - függetlenül az instrukció forrásától - értéknövelő beruházásba kezd, amikor diétára és sportra szánja rá magát. Nyilván más a helyzet, ha Ádám a következő, rém kifinomult kérést fogalmazza meg: "ne fürdjé' le!" Ez sem egy bonyolult ügy, 70 feletti intelligenciahányados fölött a nő azonnal csomagol és vissza se néz. A két véglet között azért előfordulnak kérdéses megítélésű esetek is. Tegyük fel, hogy Éva fodrászhoz készül, s komoly dilemma feszíti, mert férjét, Ádámot a hosszú, hullámos haj hozza tűzbe, viszont mindenki más szerint a rövid bubifrizura a legelőnyösebb számára. (Itt hagyok egy kis időt, hogy ki-ki átgondolhassa, melyik megoldást részesítené előnyben.) Hitem szerint egy bölcs nő ilyenkor a második verziót választja, s nem csupán azért a járulékos előnyért, amit az újdonság, az egzotikum, a komfortzónából való kimozdulás önmagában is vágykeltő hatása jelent. Hanem elsősorban azért, mert a kapcsolati fejlődésnek - optimális esetben - nem az összecsiszolódás a fő csapásiránya, hanem az, ha mindkét fél külön-külön, egymástól teljesen függetlenül a tökéletességet célozza. Ha így tesznek, az összecsiszolódás automatikusan megvalósul (hiszen a kellő szociális készségek részét képezik a tökéletességnek), ráadásul nem egy primitív, vagy perverz szinten, hanem a lehető legmagasabb nívón.

 

Természetesen mindenki azt kezd a talentumaival, amit csak akar. Még ha minőségi tekintetben összehasonlíthatatlanul magasabb szintű is a komplex élet egy eltékozoltnál, morális síkon senki sem számonkérhető az igénytelenségért. Annál inkább erkölcsi kötelesség, hogy gyermekeink szociális fejlődését messzemenően támogassuk. Másfél hete egy gálaelőadáson jártam, ahol gyerekeimmel együtt az egész általános iskolájuk fellépett. A versek, táncok, drámai előadások színvonala a srácok életkorának megfelelően alakult, így nem is elsősorban a magaskultúra katarzisa ragadott magával, sokkal inkább az a jelenség, hogy egyazon korosztályon belül is micsoda elképesztő különbségeket látni gyerek és gyerek között. Az egyik végzős osztályban a tizenkét lány közül négy kifejezetten túlsúlyos volt, négy igazi szürke egérke, s csupán a maradék négy az, aki jó megjelenésének biztos tudatában viselhette a báli ruhát. A fiúknál sem volt üdítőbb a helyzet: a hetvenes éveket idéző, teljesen indokolatlan frizurák, s erőtlen, pelyhedző bajuszkák mindenütt, melyek még soha senkinek nem álltak jól a világtörténelem során. Ilyenkor mindig azon tűnődöm: vannak ezeknek a gyerekeknek szülei? Hogyhogy nem mutatnak irányt nekik? Hogyhogy nem terelgetik őket egy szerencsésebb megjelenés felé? Hogyhogy nem látják a gyerekeikben az elveszettséget? Hogy tudnak büszkén rájuk nézni, miközben sugárzik róluk, hogy vesztesek? Nyilvánvaló, hogy ahol a szülők is igénytelenek, ott nehéz elvárni, hogy leszármazottaikkal majd jobban törődnek, mint önmagukkal, ám attól ez még súlyos elhanyagolás marad, s a gyerek úgy indulhat el a felnőtté válás útján, hogy közben egy kamionra való sérülést kell magával cipelnie.

  

"Ilyen vagyok és kész" - halljuk oly sokszor, s erre csak egyetlen adekvát válasz adható: lószart mama! A testmagasságunkon kívül szinte bármit megváltoztathatunk magunkon, s magunkban. Ha létezik olyan, ami minden ember egységes küldetése, akkor az az, hogy önmagunk legjobb verzióját megteremtsük, s hogy gyermekeinket is ebbe az irányba tereljük. Hirdethetik a kálvinisták a predesztinációt, ragaszkodhatnak a hinduk a az átjárhatatlan kasztrendszerükhöz, ám ezeknek nem sok közük van sem a józan morálhoz, sem pedig a való élethez. A jézusi útmutatás egészen egyértelmű: "Legyetek tökéletesek!" A lecke mindannyiunk számára adott.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://teveszmek.blog.hu/api/trackback/id/tr8214023958

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.