Tekintve, hogy gyermekeim anyjával egy céges értekezleten ismerkedtem meg, nehéz volna a címbéli frázis mellett érvelnem. Persze, egyébként sem tenném, hiszen úgy hülyeség, ahogy van. A házasságok, párkapcsolatok jelentős hányada a közös munkahelyről startol. Kár volna ezt a kitűnő vadászmezőt elkerülni csak azért, mert valamikor egy idióta kitalált egy ostoba szállóigét, melynek nagyjából annyi értelme van, mint a fekete macskától való félelemnek, vagy a vasárnapi zárva tartásnak.

Nem véletlen, hogy oly sok románc szövődik a munkahelyeken. Emberi kapcsolatainkat életünk helyszínei döntően formálják,  pláne ahol napi 8-10 órát töltünk. Az összezártság egyenes következménye, hogy a kollégáknak alkalmuk nyílik egymás alapos megismerésére. Nem egy éjszakai bár vodkagőzös félhomálya adja a kezdőlökést, mely lehet akármilyen fejbevágóan mámoros, másnap reggel elölről kell kezdeni az építkezést - már ha a felek úgy érzik. A munkahelyi szerelmek semmihez sem fogható előnye, hogy az első néhány tapogatózó randit simán meg lehet spórolni. Az érintettek már látták egymást napfénynél, józanon, belélegezhették egymás illatát, megtapasztalhatták a másik idegesítő szokásait, hülye grimaszait, béna beszólásait, búját és derűjét. A direkt párkeresés egyik módja sem szolgál ilyen széles körű előzetes adatbázissal; sem a spontán ismerkedések, sem a rapid randik, de még a jelöltek százféle paraméterét bemutató internetes társvadász oldalak sem. 

Oké, oké, már szinte hallom a másik oldalt, a számtalan bonyodalmat, amely a munkahelyi izzás velejárója. Való igaz, tartson akármilyen hosszan a kollégák közti románc, annak minden periódusa kitermeli a maga problémáit. A rózsaszín szakaszban mindent felfal a szenvedély. Ez a fázis professzionális hozzáállást igényel mindenkitől. A munkaadótól is, aki optimális esetben csupán azzal törődik, hogy a projektfeladatok elvárható minőségben elvégzésre kerüljenek. A szerelmesektől is, akik nem zárhatják magukra naponta háromszor a szerverszoba vagy a teakonyha ajtaját, s persze az sem árt, ha a munkájukat azért rendesen elvégzik. A lecsendesült időszakban már jellemzően nem a szerelem veszélyezteti a munkavégzést, hanem éppen fordítva. Jómagam például el sem tudnám képzelni, hogy gyermekeim anyjával reggeltől estig minden percet együtt töltsek, s hitem szerint ez kölcsönös; valószínűleg ő bolondulna meg először. De erre sincs általános recept; ismertem olyanokat, akik 60 esztendőt töltöttek boldog házasságban, ebből 35 évig közös munkahelyen. A leginkább problémás pont nyilvánvalóan a szakítás, illetve az azt követő periódus. Ha odahaza viharok tombolnak, úgy az irodában is feszültséggel telik meg a levegő. A lapátra tett félnek piszok nehéz lesz érzelmileg semleges szakmai együttműködést produkálnia, s pókerarccal kerülgetnie a másikat, és valójában a másiknak is könnyebb lenne, ha nem kéne végignéznie exe kálváriáját. Ám ezzel együtt is érdemes meglátni az ebben rejlő, kivételes fejlődési lehetőséget. A tudatosság, a professzionális érzelemmenedzsment csúcsa az, amikor a belső erő, az önfegyelem képes megteremteni e külső békét. (Érezzük mindannyian, hogy ez fényévekre van attól az attitűdtől, mint amikor L. Tibor több késszúrással vesz elégtételt K. Arankán, csak mert az kiadta az útját.) Látható tehát, hogy a munkahelyi viszony a legkevésbé sem kockázatmentes, pedig még bele sem mentünk az olyan finomságokba, mint az alá-fölé rendeltség pikantériája. Világos, hogy aki rosszul viseli az effajta kockázatokat, az jobb, ha kerüli az ilyesmit. Nekem mindenesetre meggyőződésem, hogy a szerelem az élet nélkülözhetetlen fűszere, így a hátrányok messze eltörpülnek az előnyök mellett. Csupán egyetlen esetet tudok elképzelni, amikor csak azért mondanék nemet egy romantikus kalandra, mert egy helyen dolgozunk. Ez akkor történne, ha az adott társaság menedzsmentjébe, vagy tulajdonosi körébe tartoznék s a kiszemelt préda kiváló és pótolhatatlan munkaerő volna, szándékaim pedig a legkevésbé sem hosszú távúak. Egy ilyen esetben a szakmai értéket egyszerűen többre tartom, mint a kapcsolati potenciált. Ronda, hűvös, józan matek. 

Meggyőződésem, hogy egy normális, felnőtt világban fel sem merülne a házinyúl problematika. Nem csupán azért, mert az egyes ember elég érett volna ahhoz, hogy profi módon menedzselje a szakmai és az érzelmi életét, de attól sem kéne tartani, hogy a társadalmi rettegők ilyen-olyan csoportjai a közösségre szabadítják beteg világlátásukat. A nőket féltők egy része minden munkahelyi közeledésben zaklatást lát, s minden zaklatást azonnal erőszaknak minősít. A rosszmájúak szerint csupán azért kampányolnak a kollégák közötti intim sztorik ellen, mert őrájuk senki sem feni a fogát, ám ezt aligha vallanák be. A másik szélen, a férfiak jogaiért hangjukat hallató, radikális antifeministák között akadnak szégyentelenebbek is. Egy részük nyiltan közli: rosszul van a koedukált munkahelyektől. Egyfelől azért, mert folyamatosan retteg, hogy ki fogja hanyatt dönteni irodai adminisztrátorként ténykedő nejét; másfelől azért, mert a fedetlen combok és a tekintélyes dekoltázsok elvonják a figyelmét a munkáról, miközben esélye sincs, hogy ezek közelébe keveredjen... Azt kéne észrevenni, hogy az egyéni fóbiákat, szorongásokat, kishitűségeket és rettegéseket nem érdemes társadalmi szintű szervezőelvvé tenni. Abból nem épül jó világ, ha a sikereseknek - a sikertelenekkel szembeni tapintatból - szégyenkezniük kell diadalaik miatt, és csak suttyomban, titokban, fű alatt élvezhetik erőfeszítéseik gyümölcsét. Szabályosan ki voltam akadva, amikor általános iskolai osztályfőnököm - még a nyolcvanas években - arra kérte a tehetősebb szülőket, hogy ne csomagoljanak gyereküknek banánt tízóraira, mert a többieknek fáj a szívük, hogy ők nem kaphatnak. Mélyen felháborított ez a világlátás, még úgy is, hogy az egyik legcsóróbb srácnak számítottam.

Ahogy fent már kitértünk rá, valóban létezhetnek olyan esetek, amikor a "házinyúlra nem lövünk" elv megfontolásra érdemes. Ám annak, hogy általános, kőbevésett szabályként a világra erőltessük, nem sok értelmét látom. Az igazság az, hogy szép számmal léteznek olyan katonalelkűek, akik biztonságosan és jól érzik magukat a merev szabályrendszereken belül, s irigykedő gyanakvással tekintenek mindenkire, aki le mer térni a térképen jelölt főútról. Ha az ősembernek lett volna hűtőszekrénye, mágnese, és tudott volna írni-olvasni, valószínűleg számos frigón díszelgett volna a piros betűs, figyelmeztető felirat: "ha gombát eszel, az életeddel játszol." És valóban: amíg az ember nem tudta üzembiztosan megkülönböztetni az ehető és a mérgező fajokat, ténylegesen bölcsnek számított a teljes tiltás. Intelligenciánk ugyanakkor arra való, hogy a világot minél alaposabban megismerjük, s idővel képessé váljunk önállóan eldönteni, hogy mi az, ami épít, s mi az, ami elpusztít bennünket. Semmi baj azzal, ha valaki ismeri a korlátait, ezért önmagával szemben a teljes tiltást alkalmazza. Csak nem kéne sanda szemmel tekinteni azokra, akik egy komplexebb élet reményében élnek a szabadság luxusával.