téveszmék

"Kettőn áll a vásár"

2018. augusztus 01. - G. Nagy László

ketton_all.jpg

 

"Az a néző, aki erőfeszítés nélkül akar igazi élményhez jutni, becsapja önmagát, elszalasztja azt a lehetőséget, amit a jó előadás kínál." - írja Novák János, a Kolibri színház igazgatója. Gondolatával nincs egyedül, kismilliószor hallottuk már, hogy a befogadónak hasonlóképpen meg kell dolgoznia a varázslatért, ahogy a művésznek, alkotónak. Meggyőződésem, hogy ez is csupán üres téveszme, mely elsősorban az előadói felelősségtől való szabadulást célozza. A "kettőn áll a vásár" hétköznapi igazsága sohasem érvényesülhet egyirányú kommunikáció esetén.

 

Tiszta sor, hogy emeli az élmény minőségét, ha passzív félként is a lehető legteljesebb mértékben odatesszük magunkat. Jobban élvezzük azt a koncertet, ahol ismerősek a felcsendülő számok, s nagyobb lelkesedéssel lépünk be a képtárba, ha már tudunk egyet s mást a festőről. Ám mindez nem jelenti azt, hogy befogadóként izzadságos erőfeszítéssel tartoznánk, illetve hogy bármiféle felelősségünk volna katarzis dolgában. Egy színházi előadásnak, egy filmnek, egy irodalmi, zenei, képzőművészeti műnek, továbbá egy tudományos előadásnak, tanórának, prédikációnak, politikai szónoklatnak önmagában, minden külső körülménytől függetlenül kell figyelemfelkeltőnek, izgalmasnak, lebilincselőnek lennie. Sohasem az olvasó, a néző, a hallgató a hibás, ha leteszi a könyvet, kisétál a moziból, vagy cédét vált. Arról nem is beszélve, hogy a történelem előrehaladtával hihetetlen mértékben terebélyesedik az emberi kultúra. Ami kétszáz éve még komoly tudományos műveltségnek számított, az manapság egy átlagos tinédzser szintje. Amit ötven esztendeje popkultúrának neveztek, az a mainak csupán aprócska töredéke. A 21. században elképesztően sok művészeti alkotás, tudományos ismeret, filozófiai gondolat, vallás, eszme és egyéb mém tülekedik a kultúra piacán, egymással harcolva a néző/hallgató/olvasó figyelméért. Ilyen bőség idején különösen értelmetlen dolog azt várni a fogyasztótól, hogy ő maga is küzdjön meg az élményért. Őszintén hiszem, hogy a legmesszemenőbb módon ki kell szolgálni a befogadó igényeit, tökéletesen függetlenül attól, hogy magaskultúráról, vagy igénytelen bóvliról beszélünk. Ami a kutyának sem kell - legyen bármilyen tökéletesen kimunkált alkotás - az annyit is ér.

 

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a művészeti alkotások világát, úgy alapvetően háromféle minőségi kategóriáról beszélhetünk. Az első a mainstream alsó szegmensében keresendő, a legiskolázatlanabb rétegeket célzó kultúrgagyi: szirupos Romana és Júlia magazinok, tucatfilmek, Dáridó Lajcsival. Az elitizmus katonái tűzzel-vassal irtanák az ilyesmit, megítélésem szerint helytelenül. Igaz ugyan, hogy az igénytelen alkotások nem sokat tesznek hozzá az ember felemelkedéséhez, ugyanakkor valós piaci igényeket elégítenek ki és az égvilágon senkinek sem ártanak ezzel. Amíg lesz kereslet a bóvlira, mindaddig kínálat is lesz. A másik végpontot a magaskultúra jelenti, Wagnerrel, Bartókkal, a közönséges földi halandók számára érthetetlen irodalmi művekkel, posztmodern, absztrakt festményekkel. Önmagában ezzel a világgal sincs semmi gond, az ínyencek szükséglete legalább olyan szent, mint bárki másé. Amivel problémám van, az egyrészt a bevezetőben már taglalt szemlélet: a magaskultúra minden esetben energiabefektetést vár el a befogadótól. Másrészt - és ez a súlyosabb gond - a különböző kormányzatok többnyire feladatuknak tekintik a népművelést, így az általuk kiemelkedőnek ítélt művek, előadások finanszírozását is. Az eredmény: nézhetetlen filmek, olvashatatlan irodalmi alkotások - sűrű adóforintokból. (Számos olyan költségvetési kiadás létezik, amelyet szívünk szerint nullára redukálnánk, ám valószínűleg a legtöbben a kulturális ráfordításokkal kezdenénk a sort. Egész egyszerűen azért, mert a fogyasztó sokkal pontosabban ismeri a saját szükségleteit, mint az állam, így a zsebében hagyott pénzt is olyan könyvekre, koncertekre és színházi előadásokra fordíthatja, amelyeket maga is preferál, szemben a központilag erőltetett kulturális produktumokkal.) A harmadik minőségi kategória - megítélésem szerint emberi fogyasztásra elsősorban ez alkalmas - a mainstream felső rétege; az a szűk szegmens, ahol a közönségsiker és a szakmai elismerés találkozik. Dire Straits, Guns 'N Roses, Quimby; Guy Ritchie és Martin McDonagh filmjei; a Beugró című előadássorozat; Sebestyén Balázsék rádióműsora és persze sorolhatnánk napestig. Éppen ezek az alkotók és produktumaik szemléltetik a legfényesebben, hogy semmi szükség a kultúra állami finanszírozására, az igazi értékek külső támogatás nélkül is megszületnek; továbbá igazolják azt is, hogy a befogadónak az égvilágon semmi dolga sincsen, csak hátradőlni és élvezni az előadást.

 

Ahogy már fent is említésre került: a befogadót felelőssé tevő hamis attitűd nem csupán a művészeti produktumoknál jelentkezik. Az oktatás terén ugyanez a helyzet. Ha egy tanár nem képes arra, hogy diákjai figyelmét megragadja és lekösse, úgy tökéletesen alkalmatlan a pedagógusi pályára. (Mondani sem kell, hogy az erősen központosított állami oktatás a legkevésbé sem kedvez a tanári állomány minőségi javulásának.) A különböző eszmei áramlatok, filozófiák és vallások is hasonló cipőben járnak. A demokráciákban, ahol nem létezhet sem állampárt, sem államvallás, csakis azok az irányzatok maradhatnak élők és népszerűek, amelyek a széles néptömegek számára befogadhatóak és lelkesítőek. Ha az az általános vélekedés, hogy "nehéz jó kereszténynek lenni", az ezúttal sem annak a jele, hogy az igét befogadó hívekkel van a baj, sokkal inkább annak, hogy maga a hirdetett ige sántít valahol. (Nyilván már kitalálta az értő Olvasó, hogy a magam részéről az egyházak állami finanszírozását is megszüntetném.) Túl a közösségi kommunikáción, a magánélet frontján sem látunk egyebet. Ha nem tudunk a másik számára itt és most értéket nyújtani; ha azt várjuk, hogy ő maga is váljon elkötelezetté és tegyen hozzánk hasonló erőfeszítéseket a kapcsolatépítés során, úgy végzetes tévedésben vagyunk, s kudarcunk borítékolható. Ha Ádám az első randira hatalmas virágcsokorral érkezik, ám Éva ezt egyáltalán nem értékeli, úgy a hiba a legkevésbé sem a befogadó oldalán keresendő. Nem mondhatjuk azt, hogy milyen rendes fiú, igazán megérdemelne egy második esélyt. Ha az egyre zsémbesebb nagymama már nem bizonyul szórakoztató társaságnak, úgy kár az unokákat felelőssé tenni, ha idővel elmaradnak. Ha közösségi élményre és figyelemre vágyunk, az a minimum, hogy szerethető és izgalmas személyiséget alakítunk ki, enélkül még soha, senkinek sem sikerült.

 

Immáron jó pár esztendeje annak, hogy Nagy Bandó Andrást csúnyán megtréfálták egy Kész Átverés Show keretében. A közönség - mely előtt fellépni készült - teljes egészében be volt avatva, azzal a határozott instrukcióval, hogy tilos nevetni, vagy bármilyen módon tetszést nyilvánítani az előadáson. Nagy Bandó hamar kiszúrta, hogy itt valami nem stimmel. Nem volt nehéz, hisz olyan még sosem történt vele, hogy percek óta beszél és sehol egy apró mosoly. Kilépve a szerepéből, barátságosan meg is szólította a nézőket: "Mi van magukkal? Fáradtak?" Mire egy borízű hang: "Várjuk a poénokat!" Rövidesen persze véget ért a rémálom és előkerült a pezsgő, ám azt a néhány percet a színpadon senkinek sem kívánom. Ha létezik igazi kín, igazi szégyen, igazi kiszolgáltatottság, úgy egy rideg, faarcú közönség előtt szerepelni feltétlenül ilyen. Léteznek persze olyanok, akik egy egész életet leélnek így, azzal az apró különbséggel, hogy közönségük mentes minden előzetes instrukciótól. Tanárok, évtizedeken át ásítóan unalmas órákat tartva. Prédikátorok, egyre idősebb, fásultabb és hézagosabb hallgatósággal. Anyakönyvvezetők, a legelcsépeltebb frázisgyűjteményeket ismételgetve. Politikusok, mindenfajta karizma nélkül. Meg nem értett művészek, akik nevét sosem ismeri meg a nagyvilág. Talán mind őszintén hiszik, hogy "kettőn áll a vásár", s hogy nem csupán az ő felelősségük, ha szavaik süket fülekre találnak. Pokoli tévúton járnak.

A bejegyzés trackback címe:

https://teveszmek.blog.hu/api/trackback/id/tr9814151421

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.