Három férfi beszélget a stúdióban, fél füllel hallgatom. Három egész értelmes fickó: Bogár, Boros, Bayer. Nem is mondanak rosszakat. Bogár László olyan imponálóan széles műveltségről tesz tanúbizonyságot, hogy csak lesek. A közgazdasági kérdéseken túl nagy magabiztossággal idéz költőket, filozófusokat, bárkit. Ha háromszáz évig élnék, akkor sem lennék képes ilyen felkészültségre szert tenni. Természetesen Boros és Bayer is méltó partnerei. Ám akármilyen nyitottan és érdeklődve figyelem őket, húsz-huszonöt perc múlva menetrendszerűen megérkezik az intellektuális hidegzuhany: "az individualista gondolkodásmód, a liberalizmus az oka minden földi bajnak" - állítják meggyőződéssel és nagy egyetértésben. Csupán az piszkálja a csőrömet, hogy még soha, egyetlen egy konkrétumot sem hallottam tőlük az individualizmus káros hatásait illetően.

Persze a kérdés nem új keletű, idestova több mint száz esztendeje terítéken hever. A 19. század végén Európa jelentős társadalomfilozófusai ütős vezércikkekben üzengettek egymásnak az individualizmust támadva vagy védve, s azóta is számtalan tanulmány és esszé született a téma mentén. Vasárnap, amíg családom életrevalóbb tagjai brutálisakat csobbantak a strand nagymedencéjében, jómagam egy nyugágyon elnyújtózva mohón vadásztam a kritikus hangvételű írásokra. A legtöbb nem bizonyult egyszerű olvasmánynak, elsősorban azért, mert a szerzőtől és a keletkezés idejétől függetlenül - Bogár Lászlóékhoz hasonlóan - jellemzően evidenciaként kezelte, hogy az individualizmus szétzilálja a társadalmat, s sokszor húsz-harminc oldalon keresztül egyáltalán nem esett szó a miértekről. Végül mindenütt találtam pár gyengécske érvet, a következőkben ezeken szaladok végig. (Meggyőződésem, hogy amennyiben kijelentjük valamiről, hogy káros, érdemes volna azzal kezdeni, hogy röviden indokoljuk is állításunkat.)

1. METAFIZIKA - Az első vádpont szerint individualista nézőpontból minden olyan gondolat, amely a világot nem a tapasztalás és a tudomány felől közelíti - Isten, halál utáni élet, lélekvándorlás, stb. - üres képzelgésnek minősül. Ez a megállapítás megítélésem szerint helyénvaló, ugyanakkor ebben az attitűdben semmi károsat nem látok, sőt. Pont az a valódi probléma, ha nem a tényekre építjük a világunkat.

2. ISTENI TÖRVÉNYEK - Mivel egy individualista társadalomban ki-ki maga dönti el, hogy milyen világnézetet vall, így az isteninek mondott törvények elveszítik általános érvényüket. Természetesen ez a vádpont is megállja a helyét. A világ legtermészetesebb dolga, hogy magunk választjuk meg hitünket, s mindazt, ami ebből következik.

3. HAGYOMÁNYOK - A individualista ember nem tiszteli a hagyományokat, csupán érdekei mentén szelektál közöttük. Nocsak. Tán nem ugyanezt teszi a Teremtő is? Oly sokszor idéztem már Darwin idevágó mondatait: "A természetes szelekció az egész világon minden nap minden órájában ellenőrzi még a legcsekélyebb változásokat is. A rosszakat elveti, a jókat megőrzi és felhalmozza." Ez a bírálat is igaz, és abszolút dicséretes, hogy az individualizmus az evolúció isteni útján jár.

4. IRÁNYMUTATÁS - Amikor a jövőért aggódók a társadalom széthullásáról beszélnek, nagy szívjósággal azokra a talajt vesztett emberekre gondolnak, akik a mai kor sokszínűségében nem találják kapaszkodóikat. Pozitív példaként említik a középkort, amikor még mindenkinek könnyű volt igazodni egy egységes világképhez. Morális tekintetben e felvetés több sebből is vérzik. Egyrészt: miért kéne az önálló gondolkodás képességével megáldott embereknek e magasabb tudati szintről visszalépniük, csak azért, hogy a gondolkodásra képtelenek biztonságban érezhessék magukat? Másfelől: Ha valaki egy sokszínű világban, számtalan vallás és filozófia közt nem talál semmi olyat, amit követhetne, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy valójában nem is keres semmit. Miért volna kötelességünk, hogy e szellemi renyheségben élőkért aggódjunk?

Vagyok olyan perverz, hogy autómban, a rádióállomások közt szörfözve néha elidőzök egy-egy vallásos csatornánál. Pár napja egy lelkész nagy lelkesedéssel idézte a bibliai időket, amikor a házasságot még nem tekintették magánügynek, hanem kifejezetten közösségi aktusnak számított. A lánykérés, az újdonsült feleség átköltöztetése férjéhez - mind nyilvánosan, a falu népe előtt zajlott. Innentől kezdve nem csupán az egybekelés vált közüggyé, hanem a házasság további szakaszai úgyszintén, s ez a lelkész szerint kifejezetten frankó, hiszen a közösség így őrködni képes tagjai erkölcsi tisztasága felett... Az csak egy dolog, hogy a magam részéről hányni tudnék az effajta erkölcscsőszködés láttán. A valóság az, hogy a vázolt pozitív iránymutatás a gyakorlatban a legkevésbé létezik. Szinte sosem látok olyat, hogy egy közösség ténylegesen felemelné elesett tagjait. A legtöbb életvezetési probléma - szociális alulvértezettség, társkapcsolati gondok, anyagi nehézségek, túlsúly, betegség - abszolút tabutémának minősül. A szerencsétlenek jó esetben kapnak egy buksisimit és marad minden a régiben. Ha pedig a közösség testületileg lép fel, az lehet felelősségre vonás, meghurcolás, ítélkezés, de kizárt, hogy tényleges segítségnyújtás, vagy pozitív iránymutatás legyen.

5. POLITIKA - Az individualisták a közélet számára is problémát jelentenek. Szemben az engedelmes birkatömeggel, egyéni elképzeléseik miatt szavazóként is nehéz megnyerni őket. Ráadásul minden meglévő intézményi berendezkedést kritikával illetnek... Skandalum. Ugye, megjegyezni is felesleges: ez lenne a normális, az elvárható attitűd minden egyes polgártól.

6. EGYÜTTMŰKÖDÉS - Az individualizmus egyes bírálói szemrebbenés nélkül kijelentik, hogy egy olyan világban, ahol mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti, s magasról tesz a közösségi érdekekre, lehetetlenné válik a társadalmi együttműködés. Ez - az eddigi felvetésekkel szemben - tökéletesen alaptalan vád. A piacgazdaság minden egyes aktusa az együttműködésről szól. Vevő és eladó, munkaadó és munkavállaló, vagy épp hitelező és adós között. Ezeket az üzleti kapcsolatokat messzemenően az egyéni érdekek mozgatják. Ahhoz azonban, hogy önös szempontjainkat sikerre vigyük, muszáj a másik fél szükségleteit is fegyelembe vennünk. Valójában - akármilyen furcsának is tűnik - éppen az individualisták a legjobb közösségépítők. Egy olyan elköteleződés ugyanis, amelyet szabad akaratunkból, saját, jól felfogott érdekünkből táplálkozik, összehasonlíthatatlanul erősebb minden egyéb, külső körülmények által alakított közösségi összetartozásnál. Személyes tapasztalatom, hogy éppen azok, akik mindennél fontosabbnak hirdetik a közösség eszményét, többnyire a legmegbízhatatlanabbak, s adott szavukra a legkevésbé sem építhetünk.

7. TÁRSADALMI REND - Sokan hajlanak arra, hogy az individualizmust összekeverjék az erkölcsi relativizmussal. Természetesen tökéletesen hamis az a bírálat is, mely szerint az individualista szemlélet kizárja, hogy a társadalom egy általánosan elfogadott morális bázisra épülve biztonságosan és rendben működjön. Éppen ellenkezőleg: pont az individualizmus szabadságeszménye biztosítja ezt az etikai alapvetést. Ne ölj, ne lopj, ne alkalmazz fizikai erőszakot és kényszert, s legyen jogod az önvédelemre! Nem egy bonyolult program, ráadásul csaknem minden vallást és filozófiát közös nevezőre hoz. Kell ennél több?

8. IDENTITÁS - Az individualizmus eltörli a társadalmi identitást - így a nyolcadik, egyben utolsó vádpont. Alig hiszem, hogy ez szükségszerűen így volna. A szabadság tisztelete, az emberi jogok, a humanizmus - ezek olyan megkérdőjelezhetetlen értékek, melyeket nyugodtan fel lehet hímezni a zászlóra. Nem is kérdés, hogy ezek jelentik társadalmi identitásom alapjait, s hogy azokkal érzek valódi testvériséget, akik ugyanezen értékeket vallják. Nem ismerek lelkesítőbb eszmét a 19. századi, klasszikus liberalizmusnál. Miért volna ez kevés valódi kovásznak?