téveszmék

"Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek"

2018. augusztus 24. - G. Nagy László

  

jupiter.jpg

 

Kettős mérce. Itt kezdődik minden. Ádám és Éva. Gyümölcslopás. Hihetetlenül fontos, hogy a Biblia is gyakorlatilag ezzel indít, felállítva egy olyan világ kereteit, mely mára már - minden nosztalgikus sirám ellenére - jórészt érvényét vesztette. Az Ószövetség még nyíltan kiáll a tekintélyelvűség mellett. Felfesti egy olyan Isten képét, mely ugyan szerető és gondoskodó, ám mindeközben haragvó, féltékeny és büntető is egyben. Egy olyan Istenét, aki bár - papíron - az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, ezzel együtt a legkevésbé sem kezeli egyenrangú félnek. Megmutatja a jó és rossz tudásának fáját, majd minden magyarázat nélkül egyszerűen tiltottnak minősíti. Nekünk, szánalmas alattvalóknak, nincs is más dolgunk, mint hogy kérdőjelek nélkül elfogadjuk e korlátot. Ez volna az alapmodell. A vicc az, hogy akármilyen megmosolyogtató is ez az Isten-ember viszony egy 21. századi tudattal, mégis a mai napig erre építjük a világunkat. Az apa-fia kapcsolatot ugyanúgy, mint az állam-polgár viszonyt. Ebből a kettős mércéből eredeztethető csaknem minden emberi frusztráció, gyűlölködés, konfliktus és agresszió, amit valaha látott a bolygó.

 

"Ábrahám Istenét úgy lehet szeretni vagy félni, mint egy apát: hol a jóindulata, hol meg a haragja a nagyobb. Minthogy Isten az apa, én vagyok a gyerek. Még nem nőttem ki teljesen a mindentudás és mindenhatóság ábrándjából. Még nem vagyok képes tárgyilagosan számba venni az ember voltomból eredő korlátokat, a tudatlanságomat, a gyámoltalanságomat. Még igényt tartok rá, mint a gyerek, hogy legyen egy apa, aki megszabadít, aki szemmel tart, aki megbüntet, egy apa, aki kedvel, mikor engedelmes vagyok, akinek hízeleg a magasztalásom, és akit felbőszít az engedetlenségem. Nem kétséges, hogy az emberek többsége a személyes fejlődésében nem haladta meg ezt a gyermeteg fokozatot." - így ír Erich Fromm A szeretet művészete című klasszikus művében. Az igazi gondot nem elsősorban az jelenti, hogy még mindig itt tart a világ, sokkal inkább az, hogy generációról generációra ugyanezt az attitűdöt örökítjük át utódainknak is. Ha létezik egyetlen olyan kérdés, amelyben konzervatívok, liberálisok és baloldaliak is nagy egyetértést mutatnak, úgy az a gyermeknevelés kérdése. A tekintélyelvűség a legtöbb családban evidencia: apa/anya megmondta, punktum. Hiába állítja minden kutatás, hogy az életképes, együttműködő és kiegyensúlyozott utódokhoz az empatikus és szeretetteljes nevelés vezet. Egy közelmúltbeli felmérés szerint az amerikai szülők kétharmada fontosabbnak tartja, hogy gyermekeikből jó állampolgárok váljanak, mint hogy boldogok legyenek. Ez azért sok mindent elárul... Ha valaki arról beszél - ahogy én is teszem -, hogy érdemes az utódokat egyenrangú félként kezelni, megadva számukra a kellő tiszteletet, a legtöbbször csak legyintés, vagy flegma, torz mosoly a válasz. A magam részéről mindig ragaszkodom hozzá, hogy amennyiben közlök egy szabályt, annak igyekszem megvilágítani az értelmét is. Ez az egyetlen útja ugyanis annak, hogy leszármazottaim elfogadják és bensőségesítsék az adott előírást. Ezzel ki is fogtam a szelet az intellektuális lázadás vitorlájából; a kérdéses szabály be nem tartása innentől kezdve következhet lustaságból, vagy feledékenységből, de semmiképpen sem morálisan megsüvegelendő, világfelfedező kíváncsiságból.

 

A keresztény teológia szerint a bűn a szabad akarat következménye, vagyis teljes egészében emberi felelősség. Ez az elgondolás legalább három ponton téves. Egyrészt: a Teremtő alkothatott volna olyan világot is, amelyben elvi lehetőség sincs a bűnre, miközben a szabad akarat szárnyalhat, ezernyi tisztábbnál tisztább örömforrás közt válogatva. Nem így történt. Másrészt: amennyiben az ember Isten teremtménye, úgy érdeklődő, kíváncsi, mindent megtapasztalni kívánó természete is az. Kár ezért minket okolni. Harmadrészt: ha már az ember megkapta azt a jogot, hogy dönthet saját sorsának ezernyi, kisebb-nagyobb kérdése felől, úgy a Teremtő megtehette volna, hogy - akár egy jó szülő - már a kezdetektől felkészít bennünket a helyes életvezetésre, bepillantást engedve a világ működésébe. Képzeljük csak el, hogy mi magunk miként járnánk el hasonló esetben! Birtoklunk egy hatalmas kertet, csupa pazar gyümölcsfával, melyek közül egyetlen egynek mérgező a termése. Amíg pici a gyerkőc, nyilván a közelébe sem engedjük. Ahogy cseperedik, időről időre mesélünk neki a halált hozó gyümölcsről, durva videókat vetítve azokról az eltorzult arcú, fájdalmasan összecsukló szerencsétlenekről, akik megkóstolták. S mire felserdül, s  elég nagy lesz ahhoz, hogy egyedül bóklásszon, addigra szellemileg is felvértezetté válik, pontosan ismerve a rá leselkedő veszélyeket. Nos, a Teremtés könyvében szó sincs ilyesmiről. Nem az önálló életre való felkészítés zajlik, hanem szimpla próbatétel. Mint amikor bekötjük szeretőnk szemét, azt súgva a fülébe, hogy bízzon bennünk, nem fogja megbánni... Ez erotikus játéknak elmegy, de világot nem építenénk erre a megközelítésre. Egy érett embernek nem csupán joga, de felelőssége is, hogy megismerje az őt körülölelő világot, s hogy mindig mindent megkérdőjelezzen. Az ószövetségi szellemiség csak akkor nyerő, ha magunkban eldöntöttük: soha nem is kívánunk felnőtté válni.

 

Oké, pontosan tudjuk, hogy a bűnbeesés sztorija nem több jelképes történetnél. A valóságban az erkölcs - leszámítva azt a mélyen kódolt parancsot, hogy ne okozzunk fájdalmat a másiknak - teljes egészében az emberi kultúra terméke. Mindig értetlenül állok azon jelenség előtt, amikor egy morális parancsot bárki is attól érez  erősnek, mert Istennek tulajdonítja, s nem azért, mert széles körű emberi egyetértésben elfogadjuk. Gondoljunk csak bele: szülőként melyik a szívderítőbb állapot, amikor nekünk kell rendet vágnunk veszekedő gyermekeink közt, vagy ha ők maguk önállóan megállapodnak a játékszabályokról?  A szülői tekintélyelvűség - akármennyire káros is a gyerek egészséges személyiségfejlődését illetően - legalább a felmenők kényelmét, gőgjét, hatalomvágyát kielégíti. Az isteni tekintélyelvűségnek még csak ennyi értelme sincsen. Amikor a 21. században még mindig egy szigorú, atyai istenképet ápolunk, abból egészen extrém dolgok következnek. A vidámabb fejezetet azok a gyerekcsínyek jelentik, amelyekkel a hívők megpróbálják kijátszani a tökéletesen értelmetlen, de meg nem kérdőjelezhető parancsolatokat. Az ortodox zsidók például a világ több száz metropoliszában egy magasan húzódó dróttal - az eruvval - kerítik körbe a központi városrészeket, csak hogy szombaton is kimehessenek az utcára. Ez a huzal ugyanis szimbolikusan összekapcsolja a területet egyetlen nagy otthonná, amelyre így már nem igazak a szombatra vonatkozó tiltások. Érezzük mindannyian, hogy ebben nem csak az a vicces, hogy vagyonokat költenek az eruv folyamatos karbantartására, s még csak nem is az, hogy olvasószemüveget és könyvet így már vihet magával a hívő, ám tollat és esernyőt továbbra sem. (Hogy ezeket hogy találják ki...) Az igazán érthetetlen az, hogy vagy látom értelmét egy szabálynak, vagy nem. Ha nem látom, s ennél fogva nem is kívánom betartani, úgy miért e gyermeteg trükközés? Tényleg olyan rövidlátó volna a Mindenható, hogy nem veszi észre a csalást? Léteznek persze szomorúbb fejezetei is a tekintélyelvű vallások előírásainak, elég ha csak a Koránra gondolunk, amely 109 helyen szólítja fel a muszlimokat, hogy hárorút folytassanak a hitetlenekkel szemben.

 

"Olyan erkölcsösségre van szükségünk, amely az élet szeretetén, a növekedés és a valódi sikerek örömén, nem pedig elnyomáson és tilalmakon alapul."- írja Goethe, tökéletesen megfogalmazva a lényeget. Az autoriter szemlélet, a parancsok kérdőjelek nélküli végrehajtásának igénye a katonai szervezetekben abszolút helyénvaló. Az élet azonban nem háború, s az emberek - különösen a gyerekek - egyáltalán nem katonák. Nincs az a korkülönbség, sem társadalmi státuszbeli eltérés, mely felülírná a kölcsönös tisztelet alapkövetelményét. Ahogy a bevezetőben már utaltunk rá: az Ószövetség minden lapját átjárja a nyílt tekintélyelvűség. A jézusi megközelítés ezzel szemben 180 fokos fordulatot vesz, elég csak a tékozló fiúról szóló példázat apa-figurájára gondolnunk. A minta kétezer éve hever az orrunk előtt - s mi észre sem vesszük. Legyen tanár az ember, vagy akár csak szimpla szülő, akkor végzi helyesen és eredményesen a nevelés/oktatás kiemelten fontos feladatát, ha úgy kezeli a fiatalkorúakat, mintha azok tökéletesen egyenrangú partnerek volnának. Ha apáink útját járjuk, apáink nyomorát örökítjük tovább. A holnap elsősorban azon múlik, miként bánunk ma a gyermekeinkkel.

  

A bejegyzés trackback címe:

https://teveszmek.blog.hu/api/trackback/id/tr10014191283

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.