téveszmék

"A verseny lovaknak való, nem embereknek"

2018. szeptember 03. - G. Nagy László

 

derby2.jpg

 

Ismét egy olyan kérdéskör, ahol a világ mintha nem ismerné az árnyalatokat. A tradicionalisták a teljesítményt, a kiválóságot, a győzelmet éltetik, melyhez a szigorú nevelésen, a verejtékes munkán, a kudarcok megtapasztalásán és legyűrésén, illetve az ellenfelek kíméletlen eltiprásán át vezet az út. A galamblelkű progresszívek ezzel szemben az empátiát, a békés együttműködést éltetik, és kifejezetten károsnak tartják a versengést - a címbéli, Bartók Bélától származó mondás is erre utal. Vajon hol az igazság? Ezekben a percekben indul az iskolai tanév. Vajon gyermekeinket melyik szemléletmód szerint oktatják?

 

Csíkszentmihályi Mihály világhírű művének, a Flow-nak előszavában édesapját idézi: "Ne keverj munkát mulatsággal! A kettő nem megy együtt." A szerző - aki ezen atyai intelem elhangzásakor a hetedik életévét tapossa - így folytatja: "Ez volt az első alkalom, amikor biztos voltam abban, hogy a felnőtteknek sincs mindig igazuk. A saját tapasztalatomból tudtam, hogy munka és élvezet együtt is járhat; hogy a tudás gyökereinek nem muszáj keserűnek lenni." Manapság - csaknem nyolcvan esztendővel az ominózus mondat után - még mindig az az általános szemlélet, hogy az élet alapvetően küzdelmes és nehéz, s gyermekeinket is erre kell felkészíteni. Mark Bauerlein, amerikai pedagógus egyenesen amellett érvel, hogy a középiskolai tananyag legyen kevésbé érdekes és életszerű, tekintve, hogy az egyetem is unalmas lesz, a siker záloga pedig az, hogy a diákok képesek legyenek átrágni magukat azon, ami kötelező. Alfie Kohn Az elkényeztetett gyerek legendája c. munkájában ízekre szedi a tradicionalista oktatás és nevelés alapelveit. Számos kutatási eredménnyel támasztja alá, hogy az érdemjegyek, a sztenderdizált felmérők, a házi feladat, az osztályismétlés, a katonás szigor, s a büntető-jutalmazó szemlélet a legkevésbé sem szolgálják a fiatalkorúak későbbi sikerességét - azzal együtt, hogy a jelenüket egészen biztosan pokollá teszik. Mindezek csupán egy ideológiai meggyőződés részelemei, valójában az égvilágon semmi hasznuk sincs. Alfie Kohn szerint a nyugati kultúra szentül hisz a versengés jellemfejlesztő erejében, holott a kutatásokból világosan látszik, hogy gyakran agressziót, csalást, a győztesek iránti irigységet, s a vesztesek iránti megvetést szül, vagyis összességében kifejezetten negatív hatást gyakorol.

 

A magam részéről tökéletesen egyetértek azzal - mi több, a saját gyerekeim kapcsán is azt tapasztalom -, hogy az állandó és kötelező versenyeztetés frusztráló és kontraproduktív. Ezzel együtt is meggyőződésem, hogy a verseny önmagában értéket jelent. A legélvezetesebb szabadidős tevékenységek - sport, vetélkedők, kártya- és egyéb társasjátékok - alapvetően a versengésre épülnek, s a győzelem komoly motiváció és örömforrás is egyben. Azok, akiknek a vetélkedés inkább teher, mint élvezet, megtehetik, hogy nyugisabb hobbikat választanak - horgászni, keresztrejtvényt fejteni, vagy gyufaszálakból Eiffel-tornyot építeni ellenfelek nélkül is lehet. Igen ám, csakhogy az élet számos olyan helyzetet produkál, ahol a csendes, visszahúzódó alkatúak sem úszhatják meg a versenyt. Az üzleti szférában, a karrier-építésben és a párválasztásban is rendszerint számos potenciális jelölt közül kell a legjobbnak mutatkoznunk, ha sikerre vágyunk. Aki itt sem hajlandó ringbe szállni, annak be kell érnie azzal, amit a többiek maradékként meghagynak.

 

A progresszív nevelési irányzat szerint a gyereket nem lehet túlszeretni. Ezt magam sem vitatom, ugyanakkor számos olyan kisiskolást látok, akik nem csupán kényelmesek, elpuhultak és túltápláltak, de - talán mindezekből fakadóan - totálisan önbizalom-hiányosak is, és sírva szaladnak anyjukhoz, ha a társaik csúnyán néznek rájuk, vagy nem passzolnak nekik a focipályán. Egyáltalán nem gondolom, hogy a törődés, a babusgatás és kényeztetés bárkinek is ártana, sőt. Ám amelyik gyerekben nem alakul ki a megfelelő küzdőszellem, amelyik nem tud kiállni önmagáért, amelyik szemmel láthatóan önértékelési problémákkal küzd, ott azért komoly zűr lehet a szülői példamutatás vonalán.

 

Mi következik hát mindebből? Jó dolog a verseny, vagy sem? Itt az ideje, hogy rendet vágjunk a fenti érvekből fakadó gondolati dzsungelben. A valóság az, hogy csupán látszólagos ellentétről van szó, a versengő és az együttműködő attitűd nagyon is megfér egymással. Olyannyira, hogy a sikeresség záloga valójában nem más, mint megnyerni a legjobb együttműködőnek járó díjat. Az a tény, hogy a szabad világ működési kereteit - üzletben, barátságban és szerelemben egyaránt - a piaci verseny adja, még nem jelenti azt, életünket a vérre menő csatározások jellemeznék. A siker elsősorban azokhoz pártol, akik gyümölcsöző emberi kapcsolatokat képesek kiépíteni. Igaz, hogy a Coca-cola erős konkurenciaharcot vív a Pepsivel, ám ettől még az alkalmazottak hétköznapjait sokkal inkább az együttműködés hatja át - meg kell találni a kölcsönös elégedettséget a főnökkel, a beosztottakkal, a kereskedelmi partnerekkel és persze elsősorban a fogyasztókkal. A szabad verseny arról szól, hogy ki tudja a lehető legjobban kielégíteni a különféle emberi szükségleteket. Ebből következően a barátságos attitűd messze eredményesebb a harcias mentalitásnál. Valójában az is csupán egy ezerszer megcáfolt, gyenge mítosz, hogy a versengő világ a kevés számú győztes mellett vesztesek tömegét termeli ki. Optimális működés esetén mindenki nyer, de a túlnyomó többség egészen biztosan.

 

Mérő László A mezőny dicsérete című írásában rámutat, hogy valójában félreértjük a versenytársadalom lényegét: "A lényeg nem maga a verseny, hanem a versenyben megmérődő teljesítmény. Világbajnoki teljesítményre csak kevesen képesek, de relatíve színvonalas produkcióra sokan. A tőlünk telhető teljesítményt mindig hozni kell. És ha megtaláljuk azt a területet, ahol a mi személyes komparatív előnyünk van, akkor ez elég is." Pontosan erről van szó: alapvetően nem másokkal vívunk ádáz csatákat, csupán azon kell dolgoznunk, hogy önmagunk legjobb verzióját felépítsük. Nyilvánvaló, hogy a teremtés nem mondható különösen igazságosnak, hiszen ordító különbségek lehetnek ember és ember közt. Mégsem teljesen igazságtalan, mert a legtöbbünk számára azért nem lehetetlen küldetés a felhőtlen létezés; elég, ha a vágyainknak és képességeinknek megfelelő utakat választunk, s hajlandóak vagyunk azokon végigmenetelni. (Háromszáz évvel ezelőtt, amikor apáink szakmáit és álmait vittük tovább, igazi szívás lehetett, ha valakiben nem volt kellő affinitás mindezekhez. Ma már ezerféle területen érvényesülhetünk, nincsenek kényszerpályák. Ha valaki a 21. század sokszínűségében sem talál olyat, amiben tehetséges, azzal tényleg komoly bajok lehetnek.) Mérő László cikkében példaként említi azt az ügyvédet, aki mindössze a századik legjobb a szakmájában. Ha megfeszülne, akkor is legfeljebb az ötvenedik helyig tudná felküzdeni magát, hiszen az élmezőnyt nála sokkal rátermettebb jogászok uralják. Felesleges is megszakadnia, ha elégedett az átlagos teljesítménnyel hozható századik pozícióval és az annak megfelelő javadalmazással. Ráadásul így még marad elég ideje és energiája olyan hobbiszerű tevékenységekre, amelyekben akár egészen kiváló is lehet. Semmi alapja annak a nyomasztó tévhitnek, hogy a versenytársadalomban napról napra erőnkön felül kell teljesíteni, különben villámgyorsan a vesztesek között találjuk magunkat.

 

"A verseny lovaknak való, nem embereknek." Szó sincs ilyesmiről! Csak ez is olyan, mint a sör, a tonik, a camembert, vagy épp az olajbogyó. Lesz, akinek azonnal ízlik, s lesz akinek lassabb a ráhangolódás. Amikor teljesítménykényszerről, önkizsigerelésről és atyai/tanári/főnöki/edzői szigorról beszélünk, ezek csupán a versengés szükségtelen árnyoldalai. Nem is igazán lehet szerethetővé varázsolni mindezeket, ahogyan az unalmas tananyagot és a házi feladatokat sem. (Emlékszem egy jó pár évvel ezelőtti riportfilmre, melyet a Polgár családdal készítettek. A maximalista nagypapa - Polgár László - szomorúan számolt be arról, hogy zseniális lányai nem követik az ő nevelési módszerét, s olyan felesleges dolgokra fecsérlik a gyerekek drága idejét, mint például a játszóterezés...) Érdemes volna a versenyre minden esetben - még akkor is, ha a tét óriási - puszta játékként tekinteni. Azonnal élvezhetővé, tiszta örömforrássá válik. Pont a címbéli mondás szülőatyja, Bartók ne tudná? Pedig két hegedűversenyt is komponált...

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://teveszmek.blog.hu/api/trackback/id/tr2914206519

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Brained 2018.09.03. 09:08:05

Egyensúly a versengés és az együttműködés között.

A lényeg, hogy a szorosabb körön belül az együttműködés legyen a meghatározó, de nem kikényszerítve, hanem pont úgy, hogy a távolabbi versenytársakkal szembeni hatékonyságot szolgálja.

A verseny mindig meghatározott körülmények között szilárd szabályrendszerben follyon!

Mindig legyen idő átgondolni, földolgozni a helyzeteket, a konklúziókat! Iskolában ezt szervezetten is meg kell tenni tanári segítséggel a nevelés legfontosabb eszközeként.

Ennyike!