Él bennem egy idealizált világ képe, amelyben az emberek egytől egyig szabadok és józanok. Nem köti őket semmiféle külső korlát, sem belső kényszeresség. Csupa olyan dolgot tesznek, amelyek hasznosak, vagy élvezetesek. Esetleg: hasznosak, mert élvezetesek. Jómagam is igyekszem így élni, hiszen ez tűnik racionálisnak; valójában - a természetes és szexuális szelekció révén - ez az isteni teremtés logikája. Az értelmes létezéshez hozzátartozik az is, hogy kigyomlálunk minden káros, vagy csupán felesleges eszmét, gondolatot, cselekedetet, szokást és hagyományt. A magam részéről a dohányzást is idesorolom.

Csak a rend kedvéért: mindenki úgy teszi tönkre magát, ahogy akarja. A cigarettázásnak mindössze két morális vetülete létezik. Az egyik a passzív környezet mérgezése, ezt figyelembe véve helyes elv a közösségi terekben való tiltás, vagy korlátozás. A másik költségvetési természetű: a dohányzás drasztikusan növeli a rák, az agyvérzés és a szívkoszorúér-betegségek kockázatát, ami - államilag finanszírozott egészségügyi ellátást alapul véve - nyilvánvalóan hat a központi kiadások mértékére. Mélyen erkölcstelen volna, ha e káros szenvedély mellékhatásait mások viselnék, így a dohánytermékek adótartalmának elvileg fedeznie kellene az egészségügyi többletköltségeket. Manapság idehaza minden szál cigaretta árának háromnegyede adótartalom (több mint a fele jövedéki adó, közel a negyede ÁFA), s az Európai Unió elvárása szerint ez még tovább növelendő (Brüsszel irányelve alapján a jövedéki adó mértékének legalább a 60%-ot el kell érnie).

Szó sincs tehát arról, hogy a dohányzás önmagában vétkes, elítélendő cselekedet volna, ám az egészen bizonyos, hogy brutálisan rontja az emberi élet minőségét. Az egészségügyi kockázatokat már említettük. Számomra teljesen érthetetlen, hogy miért hajszol bárki olyan szenvedélyt, amely előbb vagy utóbb egészen biztosan megbetegíti, ám ez csupán egyetlen - bár annál súlyosabb - szempont. Még azok is, akik nem várják meg a tüdőrákot, vagy lábuk érszűkület miatti amputálását, s még időben leszoknak, kivétel nélkül arról számolnak be, hogy összehasonlíthatatlanul jobban bírják a mozgást, a sportolást, mint azelőtt. Évente hozzávetőlegesen 360 millió doboz cigarettát adnak el idehaza, ez egy laza 40 ezer forintos költségtételt jelent fejenként - ebben az átlagértékben az újszülöttől az aggastyánig mindenki pöfékel. Figyelembe véve, hogy "csupán" minden harmadik magyar dohányzik, egy átlagos fogyasztó 120 ezer forintot költ évente; egy vérbeli nikotinfüggő ugyanakkor - aki nem éri be napi két doboznál kevesebbel - közel egymilliót is elfüstölhet egyetlen esztendő alatt. Arról nem is beszélve, hogy e függés a kiadási oldal mellett a bevételi oldalt is negatívan érinti: egy sor olyan munkafolyamat létezik, amelynek a hatékonyságát számottevően rontják a kényszerű cigiszünetek. Az egészségügyi és anyagi pusztításon túl a cigaretta képes a vonzerőnket is teljes romlásba dönteni. A nikotinos-kátrányos sárgásbarna fogkövek legalább annyit rontanak a megjelenésen, mint a rohamosan ráncosodó, öregedő arcbőr. És akkor még az elviselhetetlen bűzről nem is beszéltünk, amely a dohányosok autójából, lakásából, ruhájából, szakállából, bőréből és mindenek előtt a szájából árad. Minden fiatalkorú ismerősömnek azt szoktam javasolni: nyugodtan szokjanak rá a cigire, ha azt akarják, hogy a kutyának se legyen kedve csókolózni velük.

Nyilván nem a dohányzás az egyetlen káros szenvedély. A drogok ugyancsak tönkrevágják az egészséget. A szerencsejátékok hasonlóan költségesek. Az alkoholtól sem lesz finomabb a leheletünk. Ezeket sem ajánlanám jó szívvel a gyerekeimnek, de legalább érzékelem bennük az élvezet-faktort. Megértem azokat, akiket magával ragad a drogok különféle tudatmódosító hatása (azzal együtt, hogy sosem próbáltam egyet sem). Pontosan ismerem a szerencsejátékok semmihez sem fogható, bizsergető izgalmát. Ahhoz sem fér kétség, hogy pár pohár ital nagyszerűen hozzájárulhat az emelkedett hangulathoz, legyen szó szolid kerti sütögetésről, zúzós házibuliról, avagy ígéretes randiról valami szende szőkével. A cigarettában semmi ilyen jellegű örömforrást nem látok. Nem lazít el, nem kölcsönöz jókedvet, nem kecsegtet nyerési eséllyel. Valójában nem több egy rossz szokásnál, amelyet egyszer - ki tudja miért - a nyakába vesz az ember, hogy az esetek többségében sose szabaduljon. Egészen konkrétan azt érzem, hogy a dohányzás is hasonlóképpen működik, akár egy elhibázott házasság, egy pusztító vallás, egy mérgező ideológia, vagy egy meghaladott, idejétmúlt hagyomány. Nem látjuk semmiféle hasznát, sőt érezzük, ahogy elszívja erőnket, mégsem tudunk kilépni a fojtó ölelésből, mert annyira eggyé váltunk vele.

Ha már egyetlen épkézláb érvet sem tudunk felhozni a cigaretta mellett - és tényleg nem -, joggal merül fel a kérdés, hogy miért dohányzik minden hetedik földlakó, s minden harmadik magyar. Mivel valós élvezetet nem okoz, csakis a kínzó nikotinhiány enyhítését szolgálja, az adekvát kérdés sokkal inkább így hangzik: miért szoknak rá oly sokan? A válasz pontosan ugyanaz, mint a rossz házasságok, a pusztító vallások, a mérgező ideológiák és az idejétmúlt hagyományok esetén. Birkaszellem. A kiközösítéstől való félelem. Ha a brigádból majdnem mindenki szívja, hogyan maradhatnék ki? Ha az osztálytársak közül a többség már kipróbálta, és tényleg olyan felnőttesen áll a kezükben, pont én legyek az éretlen kölyök, akinek még ehhez sincs elég bátorsága? És valljuk be őszintén, a legtöbben példaképként tekintünk Hank Moodyra, a zseniális Kaliforgia c. sorozat David Duchovny által formált főszereplőjére, pedig az ő kezében is folyton ott a bláz, vagy épp a spangli. A gyerekeket különösen sajnálom, hiszen bennük folyamatosan munkál a bizonyítási vágy, a közösségi elfogadás feltétlen szükséglete, s a felnőtté válás igénye, miközben eszközkészletük többnyire még szegényes ahhoz, hogy egyéb készségekkel vívják ki a társaság elismerését és megbecsülését. A felnőtteknek ugyanakkor már bőven lehetne annyi eszük, hogy a beilleszkedés oltárán ne áldozzanak ekkorát. Nyilván nem fogunk meglepődni, ha ránézünk a statisztikákra: minél alacsonyabb az iskolázottság, annál nagyobb a dohányzás valószínűsége. Míg az alapfokú végzettségűek közül minden második hazánkfia cigarettázik, addig a diplomásoknak csupán a negyede (NDI, 2007).

"Egy szál cigi nem a világ" - állítják sokan, önmagukat nyugtatva, szembe menetelve a tudomány megállapításaival. A közelmúltban a British Medical Journal hasábjain közzétett kutatás szerint a naponta elszívott cigaretták számának jelentős visszafogása sem csökkenti megnyugtató módon a gyilkos betegségek kialakulásának kockázatát, csakis a teljes leszokás hoz átütő eredményt. Mióta Charlie huszonöt éve megénekelte, pontosan tudjuk: "Minden napra kell egy szippantás a jóból." Ezzel nehéz volna vitába szállni, ám ha választhatunk, lehetőség szerint ne a cigiből szippantsuk. Akkor már jöjjön inkább a "Jég dupla whiskyvel"...