Imádom ezeket a régi, elmebeteg közmondásokat. Létezik modernebb változata is: "Aki sokat nevet, keveset elmélkedik." Az igazi kedvencem azonban a Prédikátor könyvéből való: "Jobb a szomorúság a nevetésnél; mert az orczának szomorúsága által jobbá lesz a szív." Világos, hogy ezeken ma már csak vigyorgunk, ám tudatunk mélyén mégis magunkban hordozzuk e több ezer éves, végtelenül savanyú attitűdöt. Nem arról van szó, hogy nem értékeljük megfelelően a jókedvet, sokkal inkább arról, hogy a tanulást és a munkát a mai napig valami komor, súlyos és mosolytalan dolognak gondoljuk, amit muszáj a lehető legnagyobb komolysággal kezelni. Valamiért mindig szikkadt, örömtelen egyházatyák és rektorok képe jelenik meg előttem, akik féltékenyen figyelik a gondtalan fiatalságot, s ellenállhatatlan vágyat éreznek magukban, hogy letörjék az ifjak jókedvét. Akár még ideológiát is gyártanak hozzá.
A gyerekek mosolyát nem nehéz eltüntetni. Múlt heti hír, hogy újra bevezetik a testi fenyítést egy Georgia állambeli iskolában. A renitens diákok elfenekelését az erre a célra rendszeresített paddle - mángorlófához hasonló eszköz - szolgálja. Az iskola fontosnak tartja a fegyelmet, s korábban, amikor a testi fenyítés még megengedett és hétköznapi gyakorlat volt, a gyerekek jobb magaviseletet mutattak - így indokolta döntését az intézmény. Egy ilyen hír azért terjed villámgyors bulvárszárnyakon, mert magán az elfenekelésen a legtöbben azonnal kiakadunk. Ám a nyilatkozat első felén talán el sem gondolkodunk. Miért is olyan lényeges a fegyelem? Mert úgy könnyebb a tanárnak? Tényleg fontosabb a csend, rend, szigor, mint a gyerekek lelki egészsége? Mi a cél? Engedelmes, vágóhídra terelhető birkák kitenyésztése? Az intézkedésnek legitim hátteret ad, hogy a szülők közel harmada áldását adta e büntetési módra (a többieket nem bántják, csak pár napra kitiltják ebből az álomsuliból). Az elmúlt évtizedek során számos kutatás látott napvilágot annak kapcsán, hogy mit várnak a diákok felmenői az iskolától. Egy hazai, 2009-ben készített felmérés azt a nem meglepő eredményt hozta, hogy minél magasabb a szülők iskolai végzettsége, annál kevésbé igénylik gyermekük rendre és fegyelemre nevelését. A 8 általánossal, vagy annál kevesebbel rendelkezők 38, illetve 42,2%-ban; a felsőfokú végzettségűek mindössze 17,1%-ban ítélték lényegesnek a fegyelmezést. Érdekes módon megfordultak az arányok, amikor azt kérdezték, fontos-e, hogy a gyerek jól érezze magát a tanintézményben. A főiskolát, egyetemet végzett szülők 43,4 %-a ezt kifejezetten lényegesnek ítélte, szemben azokkal, akik még a 8 általánost sem fejezték be, utóbbiaknak csupán 11,1%-a (!!!) tartotta fontosnak gyerekük jó iskolai közérzetét. Megdöbbentő adat. Nyilván nehéz volna elmarasztalni az iskolázatlan szülőket, hiszen valószínűleg el sem tudják képzelni, hogy a suli akár jó hely is lehetne, másrészt feltehetően nem mélyedtek el azokban a statisztikákban, amelyek a gyermekek bántalmazása és a későbbi bűnözői hajlam kialakulás között minden esetben szoros összefüggést mutatnak. Annál szomorúbb azonban, ha az iskolai vezetők sem ismerik ezeket. No de miért is várhatnánk, hogy egy tanintézmény tisztában legyen a tudomány álláspontjával?
Nem is kell elmenni a testi fenyítésig. Sokan gondoljuk úgy, hogy már maga a szigor is felesleges, sőt káros. A szigorúság gyakorlatilag a félelemre épít, s jómagam semmit sem szeretnék kevésbé látni a gyerekeim szemében, mint riadalmat, vagy rettegést. A diákokat persze hozzá lehet szoktatni a permanens félelemhez, ám az ilyen légkör aligha teszi lehetővé, hogy a kreativitás szárnyra kapjon. Az eredmény a legjobb esetben is a túlzott óvatosság lesz. Nincs a Földön olyan szülő, sem tanár, aki a szavak szintjén ne támogatná a talpraesett, bátor, érdeklődő, alkotó és újító mentalitást. Minden esetben helyeselni fogják, ha a gyerek életrevalónak mutatkozik, ha a sarkára áll, ha szembefordul az igazságtalansággal, ha felvállalja a konfliktust az ütődött osztálytársaival. Csak velük ne szemtelenkedjen! Csak az ő igazságukat meg ne kérdőjelezze soha! Ugye érezzük, hogy ez tökéletesen lehetetlen, egyenesen skizofrén elvárás? Ha jót akarunk a fiataloknak - s azt, hogy a jövő nemzedéke ezáltal már egy békésebb és elégedettebb világot építsen -, úgy nincs más választásunk, mint engedni a szülői és tanári gőgből, büszkeségből és tévedhetetlenségből. Valójában örülnünk kell minden olyan esetnek, amikor gyerekeink megkérdőjelezik kéréseinket, utasításainkat. Ahelyett, hogy elhatározásunkat kérlelhetetlen szigorúsággal lenyomnánk a torkukon, érdemes inkább érveket felsorakoztatni mellette, s őket is arra biztatni, hogy érveljenek a saját álláspontjuk mellett. Sőt, ha képesek meggyőzni bennünket, ne habozzunk megváltoztatni döntésünket! Aki azt gondolja, hogy ezen múlik a szülői tekintély, az az égvilágon semmit sem tud a nevelésről. Ez az egyetlen módja, hogy gyerekeinkből életképes, gondolkodó, tisztességes megállapodásokat kereső felnőtt váljon. Ha tűzzel-vassal ragaszkodunk a tekintély kikezdhetetlenségéhez, úgy kitermeltük a következő generáció bűnözőit, frusztrált nyomorultjait, vagy legjobb esetben nyílt lázadóit, akik idővel képesek lesznek ugyan az egészséges létezésre, de messze elkerülik a szülői házat.
"Kiben szapora a tréfa, terméketlen az ész." No persze. Éljenek a vértelen, száraz és unalmas tankönyvek! Természetesen léteztek olyan idők, amikor a társadalom két részre szakadt: a csekélyke írástudó mellett a népesség túlnyomó többsége a legelemibb ismeretekkel sem rendelkezett. Ezek a korok minden bizonnyal értéknek tekintették a tudományos ismeretek végtelen komolyságát, hiszen a sűrű szakzsargonok - érthetetlenné és érdektelenné téve maguk körül mindent - átjárhatatlan falat emeltek a köznép és a műveltek közé. Amennyiben azonban hiszünk abban, hogy a tudás mindenkié, mi több: csakis a tudás az, amely morálisan és életminőség tekintetében felemelheti a világot, úgy érdemes volna érdekfeszítő módon tálalni azt, s tűzre vetni minden álmosító tananyagot. Ami pedig a könnyedséget és a humort illeti - nem ismerek jobb eszközt arra, hogy az átlaggyerek érdeklődését felkeltsük bármilyen téma iránt. Aki látott csak egyet is a "Zállatorvos" c. sorozat epizódjaiból, az tökéletesen megtapasztalhatta, miként lehet tanulni, ismeretekhez jutni oly módon, hogy a legkisebb erőfeszítést sem teszi az ember, csak önfeledten vigyorog tíz percen át. Valahogy így kéne oktatni. A nemzetközi fronton is megtapasztalható ez a trend, csupán két szenzációs könyvet említek az evolúció témaköréből: Joe Quirk - Prűdek és paráznák; P. W. Atkins - Teremtés. (Mondjuk, bajban lennék, ha valaki ötleteket várna tőlem, hogy az integrálszámítás középértéktételét miként kéne könnyed szellemességgel oktatni, ugyanakkor a történelmet, az irodalmat, a földrajzot, a biológiát, a filozófiát, a közgazdaságtant, vagy épp az alapszintű matekot simán lehetne.) A kellő lezserség és humor nem csupán a tárgyi tudás szintjét emelné a könnyebb befogadás által, de azzal, hogy lebontaná a tudomány tekintélyének vaskos és merev falát, egészen biztosan közelebb terelné a tanulókat a kritikus, gondolkodó, mindent megkérdőjelezni igyekvő attitűd felé.
"Tudás, bátorság, becsület" - ez már Bogár László jelmondata, megjelenítve az ideális polgár ismérveit. A magam részéről ezt egy abszolút pozitív és kívánatos attitűdnek látom. Már csak azon kellene elmorfondírozni, hogy mi viszi közelebb a világunkat ehhez a hármas csomaghoz. A tekintélyelvű, szigorú, merev szabályokra és kérlelhetetlen büntetésekre építő porosz pedagógia, avagy a támogató, megengedő, a pimasz kritikát is eltűrő oktatás? Tessék választani!