Immáron hosszú-hosszú esztendők óta folyik a nagy ideológiai harc. A konzervatívok szerint a nők elsősorban feleségek és anyák, míg az igazán elszánt feministák kosztümös menedzserasszonyt faragnának mindegyikükből. Nem lehetne úgy, hogy a csajok maguk döntik el, milyen életpályát szeretnének?
Először is azt kéne látni, hogy még véletlenül sem vagyunk egyformák. Carl Gustav Jungtól tudjuk, hogy mindannyiunkban ott él az ellentétes nem tudattalan képviselője: az anima - a férfiben élő nő; illetve az animus - a nőben élő férfi. Fogalmazhatunk úgy is, hogy biológiai nemünktől függetlenül férfi- és női energiákból építkezünk, ki-ki a maga módján.
Ebből következik, hogy léteznek férfias nők és nőies férfiak, amellett, hogy a többséget azért a férfias férfiak és a nőies nők adják. A tudatosság valahol ott kezdődik, hogy megpróbáljuk elhelyezni magunkat ezen a palettán, beazonosítva építőelemeinket. Ez nem csupán a tűzhely és a csatatér közti választás szempontjából lényeges, de párkapcsolatainkat is jelentős mértékben meghatározza. Két megadó személyiség kapcsolata hamar kihűl és unalmassá válik, míg két szenvedélyes és kemény karakter viszonyát a folyamatos robbanás-közeli állapot fogja jellemezni. A nagyon férfias férfiak és nagyon nőies nők megfelelő energia-egyensúlyt teremthetnek egy közel-keleti típusú frigyben, csak az égvilágon semmi mondanivalójuk nem lesz egymás számára. A határozott üzletasszonyt pedig jól kiegészítheti egy introvertált, érzékeny költőpalánta, csupán felnézni nem lesz képes rá, így a természetes vágyat fogja nélkülözni viszonyuk. Az igazán szerencséseket a 65:35-ös arány jellemzi, ahol a biológiai nemnek megfelelően billen az energiamérleg.
Amikor a téma kapcsán valamiféle általános ideológiát igyekszünk a világra erőltetni, legalább két súlyos hibát elkövetünk. Az egyik az, hogy nem vesszük figyelembe a női nemen belül meglévő széles, akár markánsan eltérő karaktereket felvonultató személyiség-palettát. A másik az, hogy mind a fundamentalista, mind a feminista megközelítés ellenséget gyárt a két nemből. A címbéli frázisba belesűrűsödik a nők sok évszázados, megalázó alávetettsége. Ugyanakkor tökéletesen hamis a feminista látásmód is, amely úgy festi le a világot, mintha gyermeket nevelni és háztartást vezetni nettó szolgaság, míg munkát vállalni és karriert építeni színtiszta élvezet volna. Rutinos antifeministák ilyenkor azonnal előhúzzák a bányász-kártyát, emlékeztetve arra, hogy a feminista kvótakövetelések - érdekes módon - mindig a parlamenti és igazgatótanácsi helyekre vonatkoznak, sohasem a vájár állásokra.
A magam részéről semmiféle problémát nem látok abban, ha a biológiai, pszichológiai, szociológiai és történelmi ismereteinket összefésülve egy új tudományág jön létre, mely a nemek közti eltéréseket és hasonlóságokat kutatja. Azzal sincs baj, ha e terület iránt - természetes és érthető okokból - elsősorban feminista beállítottságúak érdeklődnek. Azt ugyanakkor már meglehetősen aggályosnak vélem, amikor egy tudományág nem az értelemre és a tapasztalati tényekre épít, hanem engedi, hogy az érzelmek és az ideológiai meggyőződések torzítsák. Az Indexen pénteken jelent meg az a cikk, amely beszámol három amerikai kutató - egy filozófus, egy matematikus és egy szerkesztő - hónapok óta tartó, kifejezetten szellemes szélhámoskodásáról. Összesen húsz, totálisan légből kapott, áltudományos cikket hoztak össze - elsősorban gender témakörben - melyek közül néhány meg is jelent valamelyik rangos, lektorált szakfolyóiratban. Elég volt hivatkozni pár kamustatisztikára, s alkalmazni a feminista szakzsargont, hogy egészen szürreális tanulmányok lássanak napvilágot. "A konceptuális pénisz, mint társadalmi konstrukció" című anyag egyenesen azt állította, hogy a férfi nemi szerv a felelős a klímaváltozásért. A portlandi ebek közt elharapódzó nemi erőszakról szóló tanulmányuk szerint a patriarchális rend leleplezése a kutyák világában is megkerülhetetlen és sokat segíthet az emberi nemi erőszak megértése terén. "A mi harcunk az én harcom: Szolidaritás-feminizmus, mint a neoliberális és egyéni választási feminizmusra adott interszekcionalista válasz" című cikkükbe a Mein Kampf egy részletét emelték át, ám ez is simán megjelent. Személyes kedvencem az az értekezés, mely szerint a hetero férfiak gyanúsan ritkán helyeznek fel maguknak szexuális eszközöket análisan, s ennek elsődleges oka az a félelmük, hogy melegnek néznék őket... Ahogy a három bajkeverő is megfogalmazza: a probléma azokkal a paradigmákkal, tanszékekkel és folyóiratokkal van, ahol a forradalmi hevület felülírja valóság megismerésének igényét. Jómagam különösen fájdalmasnak tartom az ilyen jelenségeket, hiszen amikor a hit kerül a tapasztalás elé, az minden esetben a középkort idézi, és méltatlan módon lejáratja magát a tudományt, az egyetlen hiteles kapaszkodónkat.
Minden filozófia, eszme, ideológia és tudományos tézis addig legitim, amíg a megismerhető igazságra épít és a társadalom elégedettségét szolgálja. Minden olyan irányzat, amely megkérdőjelezi a két nem egyenrangúságát és egyenjogúságát - akár az iszlám típusú patriarchális jogi aszimmetriával, akár a feministák kvóta igényével, illetve a férfiak permanens hibáztatásával - egészen biztosan nem az igazságosságot és a társadalmi békét építi. Tamás Gáspár Miklós így ír A dzsenderrendelet értelme c. eszmefuttatásában: "A férfiaknak minden okuk megvan a lelkiismeret-furdalásra - igen, mindannyiunknak -, a hatalom, a hierarchia, az egyenlőtlenség nem magától olyan, amilyen: csináljuk. A megbántott nők szenvedése és bánata nem csak objektív társadalmi tény. Valaki hibás érte." Ha mindezt száz évvel ezelőtt írja, egyetértenék vele. Ma, Európában semmiféle okunk sincs az ilyen irányú lelkiismeret-furdalásra. Ahogyan Sztálin és Hitler bűneiért; a gyarmatosító angolok, franciák és portugálok tetteiért, illetve az amerikai rabszolgatartók kegyetlenkedéseiért sem vagyunk felelősek. Egyszerűen azért, mert mindez már a múlt. A nők pontosan ugyanazokat a szabadságjogokat élvezik a kontinensen, amelyeket a férfiak, s ezzel a kérdést - morális és jogi szinten - le is lehet zárni. Amennyiben léteznek olyan nők, akik a mai napig elnyomva, megalázva vagy kihasználva, túlhajszolva érzik magukat, az már saját privát szférájukból, családjukból, párkapcsolatukból következik. A jó példa és az iránymutatás itt is jól jön, de azért ne az államtól és a jogszabályi környezettől várjuk, hogy meghatározza, miként kéne szeretnünk egymást. Vagy azt, hogy kinek van a helye a tévé előtt a kanapén, s kinek a konyhában.