Bárhol, bármikor, ha kiejtjük azt a szót: elkötelezettség, mindenki elismerően csettint, mintha valamiféle tényleges, megkérdőjelezhetetlen érték került volna terítékre, mint az egészség, vagy a szépség. Pedig az elkötelezettség közel sem ilyen. Egy láncról, egy bilincsről beszélünk, melyet morálisan ugyan elfogadhatóvá tesz, hogy önként vállaltuk, ám értelmet ettől még egyáltalán nem nyer. Ahogy Ákos is megénekli: "A hűség a legkegyetlenebb béklyó..."
Amikor hűségről és elköteleződésről beszélünk, vegyük észre, hogy évszázadok pátosza tapad e kifejezésekhez, nemes és magasztos fogalmakként tekintünk rájuk. Vajon akkor is így érzünk, ha a nácik Hitler iránti hűségére és elkötelezettségére gondolunk? A tisztánlátáshoz vezető első lépés, hogy megszabadítjuk fogalmainkat a történelmi múltban rájuk rakódott érzelmi tónusoktól, s igyekszünk elfogadni: a legjobb esetben is semleges kifejezésekkel van dolgunk. Gondoljunk csak bele: ha elköteleződtem a Fradi mellett, úgy aligha lehetek az Újpest szurkolója is egyben. Ez a zöld-fehérek szempontjából megsüvegelendő, az UTE táborából tekintve ugyanakkor főbenjáró bűn; egy ausztrál szörfbajnok, vagy egy kolumbiai kokaincsempész szemével nézve pedig érdektelenül semleges. Ha képesek vagyunk kettőt hátralépni és onnan tekinteni a világra, sokkal objektívebb képet kaphatunk. Az elkötelezettség valójában nem más, mint a görcsös ragaszkodás szépen csomagolt kifejezésmódja. Mi pedig működünk annyira érzelemvezérelt módon, hogy szinte mindig a díszítés alapján döntünk. Még a szavak jelentését illetően is.
"A vak elkötelezettség egy elmélet mellett nem intellektuális erény, hanem intellektuális bűn." - írja a tudományfilozófus Lakatos Imre, s nem is vallana különösebb bölcsességre, ha ezzel vitába szállnánk. Természetesen jogunk van hozzá, hogy ragaszkodjunk bármiféle eszméhez, dogmához és babonához, még akkor is, ha a tudomány és a tapasztalat ezerszer bebizonyította hamisságát, csak kár ezt erénynek beállítani. Magát az elköteleződést kizárólag akkor nevezhetjük pozitívnak, ha valódi értékre irányul. Tekintsük alapnak, hogy elköteleződünk az élet, a szabadság, az erőszakmentesség, a szeretet, az igazság és az emberségesség mellett! Amikor a világ az egyéb elkötelezettségeink hiányát kéri rajtunk számon, érdemes végiggondolni, hogy ezek összhangban állnak-e alapvető értékeinkkel. Egy konzervatív szemléletű számára az Isten-haza-család szentháromsága felülírhatatlan. Ám mit kezdjünk az olyan vallásokkal, amelyek szembemennek az életigenléssel és a szabadsággal? Legyünk-e hűek egy olyan hazához, amelyet katonai diktatúra irányít? Ragaszkodjunk-e mérgező szüleinkhez, akik nem csupán gyermekkorunkat tették tönkre, de azóta sem mutatnak semmiféle változást (pláne megbánást)? Maradjunk-e agresszív és alkoholista házastársunkkal, csak mert valaha örök hűséget fogadtunk? Szívből sajnálom mindazokat, akiknek ilyen a vallásuk, a hazájuk, vagy épp a családjuk, de még jobban sajnálom őket vaskalapos elkötelezettségük miatt, amiért nem tudnak továbblépni beteg világukból.
A cudar realitás az, hogy személyes mikrokörnyezetünkben nem jut mindenki számára hely, s választásainkat - szemben a konzervatív gondolattal - rendszerint nem faji, nemzeti, vagy rokonsági alapon hozzuk. Olyanokkal fogunk barátkozni és üzletelni, adott esetben olyanok iránt fogunk elköteleződni, akikben megbízunk, akik számunkra kedvesek, akik hozzánk hasonló értékrendet vallanak, teljesen függetlenül a családi kötelékektől. Akik negatívak, akik visszahúznak, akik energiavámpírok, továbbá képtelenek a változásra, azokra tudatos ember nem fecsérli az idejét, még akkor sem, ha egészen közeli rokonról van szó. "Kénytelen voltam apósomat bevenni a vállalkozásba, s most áll a bál..." avagy "az anyám és a nejem megölik egymást, s én nem tudom, melyik pártjára álljak..." - ismerősek az ehhez hasonló, megmosolyogtató mondatok? Ezer balhét és konfliktust megspórolhatunk, ha a családi viszonyokat a helyükön kezeljük, s eleve lehetetlenné tesszük, hogy a familiáris elkötelezettség szentségére hivatkozva kihasználjanak bennünket.
Nem vitás, hogy a házasság intézménye az első, amely legtöbbünknek azonnal beugrik, ha az elköteleződés szóba kerül. E fronton - szemben a szülőfölddel és a felmenőkkel - legalább elmondhatjuk, hogy magunk választottunk. Ez már egy okkal több, hogy hajlandók legyünk elköteleződni, de vajon elég is ennyi, hogy bilincsbe verjük magunkat? És szükséges-e egyáltalán? Pszichológusok, tanítók, lelki vezetők hada harsogja a fülünkbe mióta világ a világ, hogy ettől lesz tartós egy kapcsolat; hogy éppen a visszafordíthatatlanság érzete miatt mozgósítjuk energiáinkat krízishelyzetek idején. Még az is lehet, hogy alacsony tudati szinteken - ahol az egyén nem látja át sem a saját szükségleteit, sem a lehetőségeit - ez valóban így működik. De annyira jó lenne már, ha a normáinkat nem mindig a legprimitívebb rétegekhez igazítanánk! Egy tudatos embernek az égvilágon semmi szüksége az ásó-kapa-nagyharang felbonthatatlanságára ahhoz, hogy egy párkapcsolatot kielégítően működtessen; hogy a krízishelyzeteket profin menedzselje, s hogy kitartson választottja mellett, ha minden lehetőséget figyelembe véve ez tűnik a legjobb forgatókönyvnek. (Valójában ez a házasfelek egyetlen feladata: folyamatosan fenntartani a másik meggyőződését, hogy keresve sem találna jobbat.) Az elkötelezettségre hivatkozva beleragadni egy rossz kapcsolatba - a leggyilkosabb életstratégia, amit csak el lehet képzelni. Ha pedig jól érzem magam a másik társaságában, ha működik a kémia, ha képesek vagyunk felnőtt módon kommunikálni, úgy valójában már csak elrontani lehet. Az egymással való bánásmód nagyságrendekkel többet nyom a latban, mint az oltár előtt kimondott igen.
Mindannyian ismerünk olyanokat, akik legelemibb elköteleződésre sem képesek. Léteznek linkek, akik ígérnek, fogadkoznak, ám szavuk semmit sem ér - érdemes azonnal törölni telefonszámukat. És ismerünk spontán figurákat, akik folyamatosan a pillanatban élnek, s képtelenek igent mondani bármire, ami a jövőt érinti. Ez utóbbi teljesen elfogadható karakter, morálisan kikezdhetetlen, csak tervezni nem lehet vele. Amikor mi remélünk elkötelezettséget a másiktól, valójában azt kell felmérnünk, mi is a célunk az illetővel. Ha sürgősen szükségünk van egy vízszerelőre, úgy semmit sem szeretnénk jobban hallani, mint azt az ígéretet, hogy másfél órán belül fixen megjelenik. Teszünk arra, hogy léteznek nála olcsóbb, vagy jobb szakemberek, akik esetleg, talán, ha úgy jön ki a lépés, be tudnak ugrani. Ilyenkor mindennél fontosabb az elköteleződés. A párválasztás egészen más játék. Tegyük fel, hogy két jelöltünk van: az egyik minden létező szempontból tökéletes, ám képtelen az elköteleződésre; a másik átlagos, ugyanakkor egészen biztosak lehetünk a hűségét illetően. Melyik mellett tesszük le voksunkat? Ami engem illet: gondolkodás nélkül az előbbit választom.
Elköteleződés egy életen át... van ennek bármiféle értelme? Vajon a barátságok kapcsán miért nem beszélünk hűségről, féltékenységről és kizárólagosságról? Nyilván azért, mert a barátság egy tiszta, két ember egészséges önzésén nyugvó kapcsolat, ezért lehet bármilyen intim, mély és bizalmas; lehet bármilyen kivételes és pótolhatatlan, sosem kiált nyilatkozatok, fogadalmak és ígéretek után. Őszintén hiszem, hogy a jó párkapcsolatok, házasságok alapja - a mindent felperzselő testi szenvedélyen túl - csakis a barátság lehet. Elköteleződést várni a szerelemben - számomra semmi mást nem jelent, csak gyengeséget, félelmet és mélységes bizalmatlanságot.