Az Országgyűlés szerdán elfogadta a munka törvénykönyvének módosítását, amely tartalmazza többek között a lehetséges túlórakeret 400 órára emelését. Az ellenzék már hétfőn kivonult a parlament ülésterméből, szerdán pedig megpróbálták ellehetetleníteni a szavazást síppal, dobbal, konfettiesővel...

Hogy mi is a baj e törvénymódosítással? A magamfajta sosem fogja megérteni. Már eddig is azt gondoltam, hogy az állam túlságosan is beleszól a munkaügyekbe. Az ideális világ úgy fest, hogy a munkáltató és a munkavállaló - mint két egyenrangú fél - megállapodnak egymással együttműködésük kereteit illetően, s ehhez korrekt módon tartják magukat. Ha valaki 12 órát szeretne dolgozni naponta, az miért fáj bárkinek? És ugyanígy: ha csupán kettőt, azzal mi a baj? Az ébredő kapitalizmusban - úgy kétszáz esztendeje - a gyári munkástömeg még nem állt az öntudat azon szintjén, hogy megfelelően képviselni tudták volna érdekeiket. Ekkortájt kezdtek összeállni az első a szakszervezetek, s még a 19. század során megszületett számos, a munkakörülményeket javító általános intézkedés. Érdekes módon pont egy gyártulajdonosnak, a walesi Robert Owennek pattant ki a fejéből a címbéli szlogen, s ő volt az, aki már 1817-ben kezdeményezte, hogy a napi 10-16 órás munkaidőt 8 órában maximalizálják. Felvetését követően még évtizedek teltek el, mire a napi 8 órás munkaidő általánossá vált. Nem csoda, hogy a folyamat sokáig húzódott, hiszen a gyártulajdonosokat az ipari forradalom hajnalán semmi sem késztette arra, hogy kedvezményeket nyújtsanak. A városi nincstelenek tömegéből toborozhatták képzetlen és erősen kiszolgáltatott alkalmazottaikat, akik jellemzően egyszerű betanított, vagy segédmunkát végeztek. Ma már azért kissé más a helyzet.  

A rendszerváltás utáni húsz évben mást sem hallottam, mint folytonos siránkozást mindazoktól, akik nem találtak maguknak ínyükre való munkát. Cégvezetőként ugyanakkor roppant kényelmes helyzetben voltam: elég volt feladni egy ingyenes hirdetést, s százával érkeztek a jelentkezők a különböző meghirdetett pozíciókba. Manapság megfordult a dolog; már nem munkát nehéz találni, hanem alkalmazottat. Pár napja a belvárosban jártam, s csupán azon öt perc során, amíg a Deák téren átszálltam az egyik metróról a másikra, négy különböző álláshirdetést tartalmazó plakátot számoltam össze. Ilyen még pár évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna. Mostanság a vállalkozó barátaim siránkozását hallgatom: sehol egy jó sofőr, egy jó kőműves... Mindenki pontosan ismeri a helyzetet, akinek az utóbbi egy-két évben szobafestőre, villanyszerelőre, vagy klímakarbantartóra volt szüksége: bőven nyílt alkalmunk ismerkedni a türelem erényével. Hosszasan lehetne boncolni a magyar munkaerőpiac állapotát, s az is megérne néhány fejezetet, hogy a hazai gazdaság milyen potenciális növekedéstől esik el a jelen munkaerőhiánya miatt. Minket azonban pillanatnyilag nem ez érdekel elsősorban, hanem az érem másik, örömteli oldala: Magyarországon talán még sosem voltak ilyen jó alkupozícióban a munkavállalók. Ez most a legkevésbé az a momentum, amikor a kiszolgáltatott alkalmazottakat remegve féltenünk kéne a gonosz kizsákmányolóktól.

Ritkán teszek ilyet, ám ezúttal meg kell dicsérnem a magyar ellenzéket. A "rabszolga-törvény" elnevezés például kifejezetten kreatív. Nyilvánvaló, hogy semmi köze a tényekhez, ám a politikai marketing nem is erről szól. Mindenesetre abszolút hatásos: a Policy Agenda által készített kutatás szerint a felnőtt lakosság 83%-a elutasítja a munka törvénykönyvének módosítását, ami azt jelenti, hogy az ellenzéki narratívának sikerült felülkerekednie a valóságon. Semmi másról nincs szó ugyanis, mint egy felesleges, bürokratikus korlát lebontásáról, amelynek liberálisként egyértelműen tapsolnom kell. A szerdai parlamenti cirkusz is megtette a hatását, ismét sikerült felpiszkálni a népet, s az este a Kossuth téri tüntetéstől volt zajos. S hogy mi lesz a folytatás? Meglátjuk. Az ellenzék további tüntetéseket ígér, mint rendszerint, ám kérdéses, hogy kitart-e a lendület. Nyilvánvaló, hogy aki nem szimpatizál a regnáló kormányzattal, az minden lehetőséget megragad a tiltakozásra. Ugyanakkor rém fura, amikor azért vonulnak az emberek az utcára, mert szabadságuk mértéke nőtt. Valójában a munka törvénykönyvének módosítása csupán egy jó ürügy az általános protestálásra, de ennél egy centivel sem több.