Egész biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki újév reggelén hasogató fejfájással ébredt. Atyaég, hányszor hallgattam ilyenkor anyámtól annak idején: "Aki éjjel legény, legyen nappal is az!" E közmondás nem csupán illogikus és tökéletesen értelmetlen, de a letűnt, tekintélyelvű korok büntető-nevelő jellege is vastagon megjelenik benne. Minden bizonnyal ezért olyan utálatos.
Nemrégiben, amikor Sebestyén Balázsék reggeli rádióműsorukban bedobták a témát, csak úgy záporoztak az üzenetek. Hallgatók tucatjai küldték el történeteiket, melyeket az idő jócskán megszépített ugyan, s utólag mindenki már csak vigyorog rajtuk, ám valójában mélyen elszomorító volt a kép, mely összességében elénk tárult. Másnapos fiatalokat vegzáló szülők - számos variációt hallhattunk egyetlen témára, s a megértésnek, a gyengédségnek, a valódi törődésnek a szikrája sem jelent meg egyetlen sztoriban sem. Kifejezetten tipikusnak számított az a jelenet, amelyben az anya a rosszullét időszakára ütemezi a takarítást, s a porszívó feje hosszasan és ütemesen veri a macskajajjal küzdő kamasz szobájának ajtaját...
Az a végtelen szűklátókörűség, amely ilyen attitűdöt - és közmondást - szül, alapvetően két, egymást tápláló forrásból táplálkozik. Ez egyik egy hibás morális alap, a másik az empátia teljes hiánya. Az előbbi nem kíván sok szót: a testünkkel és az életünkkel azt kezdünk, amit csak szeretnénk. Világos, hogy nincs az a szülő, nagyszülő, vagy házastárs, akit feldob, ha hozzátartozóját másnapos fetrengésben találja. Ám azt is látni kéne, hogy nem bűneset történt, csupán ostoba elővigyázatlanság. Az empátia hiánya már ebből a téves erkölcsi kiindulópontból fakad: "Mivel vétkes és aljas módon leittad magad, ne is számíts semmi együttérzésre! Egyedül a te hibád, inkább szégyellnéd magad!" Ez a bántóan egypólusú megközelítés nem veszi figyelembe azt a szikár tényt, hogy az érintett - függetlenül attól, hogy valóban csakis magának köszönheti a bajt - momentán a szó legszorosabb értelmében beteg. Ez nem az a pillanat, amikor helye van a szentbeszédnek, a pedagógiának, vagy épp a büntetésnek. Az émelygő rosszullét órái csendért, pihenésért, esetleg ápoló gondoskodásért kiáltanak. Az az anya és az a feleség, aki ilyenkor is a házisárkányt játssza, gyakorlatilag mindent megtesz azért, hogy a másikat elmarja maga mellől.
Ha létezik tökéletes attitűd, amivel a másik elhajlásához viszonyulni érdemes, azt Solohov írja le az Emberi sors c. művében: "Reggel, már két órával munka előtt talpra állít, hogy helyrerázkódjak. Tudja, hogy másnapos gyomorra nem eszem semmit, hát elővesz egy sós uborkát, vagy valami más könnyű ennivalót, és tölt egy kis vodkát a csiszolt kupicába: 'Igyál egy kicsit Andrjusa, csak aztán máskor ez elő ne forduljon, kedvesem.' Hát hogyne hálálná meg az ember az ilyen nagy bizalmat?! Felhajtom a kupicát, megköszönöm, de nem szavakkal, csak a szememmel, megcsókolom, és úgy megyek a munkába, mint a kisangyal. De ha csak egy szóval is akadékoskodik, mikor be vagyok rúgva, ha rám kiabál, ha összeszid, én - isten az atyám - másnap is leiszom magam. Így van ez nem egy családnál, ahol bolond az asszony; láttam én ilyen boszorkát eleget, hát tudom." Természetesen Irina hozzáállását a gyengédség, a törődés és a nagyvonalúság teszi példaértékűvé, nem a gyógykezelés módja; a "kutyaharapást szőrével" eljárás nem igazán nyerő. Sőt, azt mondhatjuk, hogy a számtalan népi gyógymód közül - korhelyleves, kávé, narancslé, céklalé - egy sem állja ki a tudományosság próbáját. Amivel biztosan segítünk magunkon, az az alvás és a tiszta vízzel történő, bőséges folyadék utánpótlás.
Ahogy Zacher Gábor is megfogalmazza: "Csak egy biztos recept van másnaposság ellen - nem kell annyit inni." A helyzet az, hogy egyikünk sem azzal a tervvel indul neki az éjszakának, hogy most aztán csúnyán lealjasulunk. A kezdeti elképzelések minden esetben az oldott szalonspicc mámoros állapotát célozzák, csak néha átlépjük azt a bűvös határvonalat, melyről egyikünk sem tudja, pontosan hol húzódik. Még egy barát, még egy ital, még egy koccintás... hamarabb kicsúszik a gyeplő a kezünkből, mint gondolnánk. Jómagam - okulva az elmúlt harminc év számtalan balesetésből - ma már igyekszem bölcsen és megfontoltan mulatni. Az első számú szabályom, hogy nem keverem az italokat. A fehérboros estéken hanyagolom a rövidet, a whiskygőzös pókerpartikat nem hígítom sörrel. A szilveszterek különösen veszélyesek, ilyenkor érdemes nagyon résen lennünk, már csak a kötelező éjféli pezsgőzés miatt is. A második szabály, hogy az alkoholos etapok közé érdemes szeszmentes szakaszokat iktatni. A vodka-tonik / ásványvíz / vodka-tonik / ásványvíz rotáció például szerencsésen elnyújtja az ital hatását, s a dehidratáltságtól is megkímél. A harmadik szabályom, hogy a lefekvés előtti két-három órában már egyáltalán nem fogyasztok alkoholtartalmú italt. Ha sanszos, hogy a buli a korahajnali órákban véget ér, úgy éjfél után már a muszlim szerzeteseknél is fegyelmezettebbé és visszafogottabbá válok. Legalábbis a nagykönyv szerint. Tegnap éjjel persze újfent sikerült felrúgnom ezen aranyszabályok mindegyikét.
"Aki éjjel legény, legyen nappal is az!" - Igazi ostobaság. Hasonlóan ahhoz, mint amikor úgy hajlunk el, hogy másnap reggel a munkahely vár ránk. Aki éjjel legény, az másnap pihenje ki magát! Ez ilyen egyszerű. Teljesen felesleges tovább kínozni azt, aki egyébként is vacakul érzi magát.
