Az idősek tiszteletét csaknem minden emberi kultúra alapvető értéknek tartja. A címbéli idézet arról tanúskodik, hogy ebben a szemléletben a Biblia is maradéktalanul osztozik. Ugyanakkor nincs olyan földlakó, aki nem gondolkodott még el soha azon, hogy a magas életkor valójában mitől is annyira tiszteletreméltó. Értékeljük a tapasztalatot és a hosszú esztendők bölcsességét? Igen ám, de sokan már harmincévesen nagyságrendekkel többet tudnak, mint mások valódi matuzsálemként. Támogatni szeretnénk az elesetteket? Jogos kívánalom, de egy mozgássérült kamasz jobban rászorul az odafigyelésre, mint egy fitt nyolcvanéves. Akármennyit is kapargatjuk, szálazzuk a kérdést, végül azt találjuk, hogy az eltelt esztendők önmagunkban az égvilágon semmiféle értéket sem képviselnek. Ha tiszteletet mutatunk egy aggastyán felé, az elsősorban magának az embernek szól, s minden józan logika szerint hasonló tiszteletet érdemelnek az érett középkorúak és a lezser tinédzserek is.
Anyám és apám még magázták a szüleiket. Az én generációmban ez már teljesen kiment a divatból, azonban a barátaink, osztálytársaink szüleit még kivétel nélkül mi is magáztuk. A gyerekeim nemzedéke ennek is búcsút intett: manapság már mindenki tegeződik mindenkivel, s ez annyira természetes és emberi, hogy nem is értem, miért nem volt mindig így. A csendőrpertu már önmagában is egy gyalázatos dolog, teljesen függetlenül attól, hogy rangbéli, vagy életkori különbségből fakad. A 21. század még sok furcsaságot hozhat, ám azt az ostoba, tekintélyelvű világot biztosan nem teremti újra, amelyben két ember formális egyenlőtlensége ilyen nyilvánvaló módon megmutatkozhat. Ez az aszimmetrikus viszony néha csupán ártatlanul megmosolyogtató, esetenként azonban akár katasztrófához is vezethet. Az előbbire Székelyföld szolgál példával, ahol nem ritka, hogy a fiatalabb testvér magázza az idősebbet, fordítva viszont ez nem áll. Ez akkor vicces igazán, amikor már mind a ketten nyolcvan fölött járnak... A csendőrpertu azért nem mindig ilyen vidám. Egy korábbi posztban szó esett már a Korean Air Cargo-hoz kötődő, feltűnően nagy számú légikatasztrófáról, ahol a vizsgálatok kiderítették, hogy elsősorban a kommunikáció volt a ludas. A koreaiaknál a tekintély rettenetesen fontos, maga a nyelv is - szemben a magázódás és tegeződés kétrétegű világával - hatféle (!!) tiszteletadási szintet különböztet meg. Végtelenül szomorú, hogy civilek százai veszítették életüket bagatell, műszakilag könnyen orvosolható problémák miatt, csak mert a vállalati kultúra szerint az első tiszt és a kapitány különböző szinteken állnak, s e hierarchikus viszonyba nem fér bele az egyenes beszéd.
Ismerek pár karót nyelt figurát, akik idegenkednek a mai, közvetlen hangvételtől, s ha már a csendőrpertu végképp szalonképtelenné vált, legalább a kölcsönös magázódás intézményét éltetnék. Ezzel önmagában nem is volna baj, csakhogy néha rettenetesen életidegen módon hat. Felidézni sem tudom, hogy hány olyan Orbán-interjút láttam, amelyet Bayer Zsolt készített, s minden alkalommal rém kínos volt végignézni azt a természetellenes erőlködést, ahogyan igyekeztek - egy teljesen felesleges formalitásnak megfelelve - a magázódás keretei közt megmaradni. Egy focipályán - ahol a kamasztól a nyugdíjasig, a mérnök úrtól a házmesterig mindenki ugyanazt a labdát kergeti - ugyanilyen röhejesnek hatna, ha a játékosok a "legyen kedves passzolni", vagy az "úgy vélem, hogy ön az imént szabálytalanságot követett el" kifejezésekkel operálnának. Mondjuk, egy erotikus kalandot fel tud dobni a kölcsönös magázódás, ám nyilvánvaló, hogy ez esetben sem a különleges tiszteletadásról van szó, sokkal inkább pikáns szerepjátékról. "Anyádat hívd, ne a 112-t!" - üzeni a magyar rendőrség az ostobaságok miatt betelefonálóknak, s ha van szimpatikus és üdítő jelenség a magyar közéletben, úgy ez a laza, közvetlen stílus feltétlenül annak mondható.
Léteznek olyanok, akik puszta hagyományőrzésből mutatnak megkülönböztetett tiszteletet az idősek felé, mások pedig abból a megfontolásból, hogy egyszer felettük is eljár az idő, s akkor talán ugyanezt a megbecsülést élvezik majd ők is a fiatalabb generációk részéről. "Annak az ifjúságnak, amely nem tiszteli az időseket, nincs jövője" - tartja a kínai bölcsesség. Hazai megfelelője a közmondások gazdag kosarából: "Nem akar öreg lenni, ki az öreget meg nem becsüli." Az indián törzseket és az ázsiai népeket tekintve ez az attitűd fokozottan jellemző. Bali szigetén mindig a legidősebbek voltak a törzs legmagasabb rangú tagjai, a közösség pedig feltétel nélkül engedelmeskedett nekik. Indiában sok helyütt még ma is a legöregebb rokon a családfő, de Koreában, Japánban és Kínában ugyanúgy kijár a tisztelet az előrehaladott korúaknak. Ahhoz azonban, hogy ez ne csupán egy kiüresedett, formális gesztusként éljen tovább, elengedhetetlen, hogy a vének valódi értéket tudjanak nyújtani a fiatalság számára. A legtöbb kultúrában ezt az élettapasztalatból eredő bölcsesség jelentette. Csakhogy amíg egy - technológiáját és életvitelét tekintve - generációkon keresztül változatlanul működő társadalomban ez az élettapasztalat megkérdőjelezhetetlen értéket képviselt, addig a jelenkor napról napra változó világában a régiek szellemi tőkéje erősen devalválódik. Az pedig külön rátesz egy lapáttal, hogy ma már minden tudás pár gombnyomással elérhető; míg 250-300 évvel ezelőtt nem csupán az internet hiányzott, de a túlnyomó többség még olvasni sem tudott. Maradt nagyapa, aki hideg téli estéken a kályha mellett mesélt a világ dolgairól, hogy unokái tátott szájjal hallgassák. Manapság cikkek százaival találkozunk, amelyekben az idősek tiszteletét kérik számon a fiataloktól, ám a legtöbb csak üres siránkozás, egyetlen valamirevaló érvvel sem találkoztam eleddig, mely kellően alátámasztotta volna ezt az igényt. Pedig a dolog nem bonyolult: azok az öregek élveznek valódi megbecsülést, akik a felgyorsult 21. században is praktikus útravalót tudnak nyújtani, s nem puszta nosztalgiaműsort vetítenek. Azt például a mai autókínálatot látva nehéz volna eladni, hogy a Lada 1200-as, vagy a Skoda 120-as milyen príma kis verdák voltak. Ugyanilyen megmosolyogtató a párás szemű megemlékezés a Metró együttes (méltán elfeledett) slágerei felett, miközben ma már Carbonfoolst, Kiscsillagot és Magashegyi Undergroundot hallgatunk. A valódi bölcsek pontosan tudják, hogy tudásuk mely része az, amely teljesen elavult, s melyik az, amely időtlen értéket képvisel. A morál alapjai például évezredek óta változatlanok, ahogyan a pszichológiai igazságok is ugyanúgy élnek tovább. Lehet, hogy nagyapó vasöntödei tapasztalatai már nem sokat érnek, de talán csajozós eszköztára nagyon is használható - csupán a hatvan éve még jól csengő mondatait kell leporolni és a mai stílushoz igazítani.
Bevallom, Petőfi nem tartozik a nagy kedvenceim közé, és - szemben Arany Toldijával - a János Vitézből sem tudnék túl sok strófát felidézni. Most azonban, hogy ötödikes fiam tanmenetében napirendre került, négy sor 35 év távlatából is azonnal bevillant: "Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk? Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk. Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani, Hogy kihullanak még meglevő fogai." Ezt a kérlelhetetlen igazságérzetből fakadó forradalmi hevületet már kiskamaszként is nagyon bírtam. Petőfi nem vacakol: hősének szájába olyan pimasz mondatokat ad, melyek magasról tesznek a másik életkorára, s arra a máig élő, alaptalan elvárásra, hogy az idősebbet tisztelni muszáj. Természetesen a fiatal férfiak a világ minden létező kultúrájában forradalmárok; a hirtelen megugró tesztoszteronszint lázadóvá formálja mindannyiukat szüleikkel, tanáraikkal és általában az idősebbekkel szemben. Ha létezik igazán pazar történet, amely rávilágít, hogy ezt még a legjámborabb szülő sem tudja megúszni, úgy a tékozló fiúról szóló krisztusi példabeszéd pont ilyen. A tekintélyelvűséget hirdető prédikátorok ritkán említik meg, hogy Jézus nem is az atyai örökséget eltapsoló fiú karakterére fókuszál. Sokkal inkább apjáéra, akit a tökéletes szabadelvűség jellemez, s akit etalonként mutat be; valamint bátyjáéra, aki formálisan tisztelettudó, de messzemenően boldogtalan, s a sztori egyetlen negatív figurája. Számomra a legizgalmasabb az a tény, hogy a tékozló fiú meséje valójában egy ősrégi, buddhista történet, ugyanakkor a földhözragadt, besavanyodott báty karaktere már tisztán jézusi találmány. Az üzenet egyértelmű: az ószövetségi szemlélettel szemben a legkevésbé sem attól válunk példaértékűvé, ha kritikátlan tisztelettel viszonyulunk az előttünk járó generációkhoz.