Találkoztam már ilyen fanatikusokkal. Ők semmilyen téren nem ismernek lehetetlent. Aztán ott van a másik véglet. Az örök pesszimisták, akik szerint kár is belekezdeni bármibe. Az igazság - mint oly sokszor - ezúttal is a két végpont közt keresendő. Csupán intelligencia kérdése, hogy felismerjük, mely vágyaink kielégíthetőek, s melyek ostromolják a csodák és mesék birodalmát.
C. S. Lewis, a világhírű, észak-ír származású író így fogalmaz: "Nem születhetnek teremtmények vágyakkal, ha lehetetlen, hogy azok kielégüljenek. A kisgyerek éhséget érez: van étel. A kiskacsa úszni akar: van víz. Az emberek szexuális vágyat éreznek: nos, van szex. Ha olyan vágyat találok magamban, amelyet semmilyen evilági tapasztalat nem tud kielégíteni, akkor az a legvalószínűbb magyarázat, hogy egy másik világ számára vagyok teremtve. " Lewis arra utal, hogy a széles néptömegek lelkében élő, valamiféle istenség utáni vágy nem lehet a véletlen műve. Egyszerűen muszáj, hogy legyen valamiféle alapja. Jómagam ezt nem érzem átütően erős isten-érvnek. Való igaz: a legtöbbünk számára biztonságosabb, szárazabb, komfortosabb érzés lenne, ha fixen tudnánk a Teremtő létezéséről. Egy ilyen világban nem kéne attól tartanunk, hogy tökéletesen ki vagyunk szolgáltatva a véletlenek játékának; biztosak lehetnénk benne, hogy minden csapásnak és pechszériának van valamiféle értelme és építő hatása; továbbá nem volna kétségünk a lélek halhatatlansága felől. Ezek azonban olyan vágyálmok, amelyeket semmi sem különböztet meg az időutazás, az örök ifjúság, a marslakókkal való haverkodás, avagy a terülj-terülj asztalkám fantasy-elemektől. Lehet, hogy valaha ezek mind elérhetővé válnak, s lehet, hogy puszta ábrándok maradnak. Ám attól, hogy vágyat érzünk mindezek iránt, még semmi sem garantálja, hogy ténylegesen kielégíthetők volnának.
Igazi közhely, de attól még igaz, hogy a gondolatok és kimondott szavak teremtő erővel bírnak. Alapvető pszichológiai igazság, hogy minden, amit a világban tapasztalunk - akár békéset és barátságosat, akár rosszindulatút és ellenségeset - valójában önmagunk visszatükröződése. A felelősségünk tehát óriási, ám e téren is csupán önmagunkkal szemben. A különböző ezoterikus guruk, tanítók és mesterek nagy előszeretettel beszélnek áldásokról és átkokról - számos honlapot találni, ahol pontos leírást kapunk azokról a tünetekről, melyek egyértelműen jelzik, ha meg vagyunk átkozva :) - azonban ezek tudományos megalapozottsága hagy némi kívánnivalót maga után. A rossz hír az, hogy az áldással is hasonlók a tapasztalatok: a másokért mondott fohászt a legtöbb ilyen irányú célzott kutatás tökéletesen hatástalannak találta. Egészen más a helyzet, ha az imádságot végző személyt vizsgáljuk. A felmérések szerint kitapinthatóan jobb mentális egészséggel bírnak azok, akik gyakrabban imádkoznak. Persze, nincs ebben semmi meglepő, a fohász ugyanis nem más, mint önszuggesztió, pozitív programozás. Azért arra nem árt odafigyelni, hogy mit kérünk az égiektől. Nincs olyan magyar ember, aki ne tudná fejből a legendás verssorokat: "Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg." Nos, minden úgy történt, ahogy Petőfi fejben előre elrendezte. Hasonlóan esett a legendás gitárossal, Barta Tamással, akit 1982-ben Amerikában gyilkoltak meg. Emlékszünk még, mit énekelt tíz évvel korábban, az LGT egyik kislemezén? "A csavargóknak is jut még egy angyal, sok dolga van velem, Nem az ágyban végzem, hajt a vérem, át az életen..."
Hogy álmaink milyen valószínűséggel válnak valóra, abban kulcsszerepet játszik befolyásunk a világ dolgaira. "A kisgyerek éhséget érez: van étel. A kiskacsa úszni akar, van víz." Ezek a legelemibb szükségletek. Aki még ezeket is képtelen kielégíteni, az vagy pokoli rosszkor van pokoli rossz helyen, vagy még arra is tökéletesen alkalmatlan, hogy saját életét megfelelően menedzselje. "Az emberek szexuális vágyat éreznek: nos, van szex." Ez már eggyel komplikáltabb. Itt már kimerészkedünk a teljes egészében magunk által uralt szférából: nem árt, ha Ádámon kívül Éva is benne van a dologban. (Legközelebbi rokonaink, a törpecsimpánzok irgalmatlanul sokat szexelnek, de a nőstény náluk is bármikor mondhat nemet.) Ez is egy lényeges kompetencia, melyet muszáj elsajátítani: rávenni a másikat a szerelmeskedésre. Aztán jönnek a nagy, világmegváltó vágyaink: legyen békesség és jólét a Földön; az emberek legyenek szeretetteljesek, irgalmasok és adakozók. A valóság az, hogy bármilyen jól hangzik is mindez, a nemeslelkűséget lehetetlen kikényszeríteni. Ülhetünk bármilyen magas hatalmi pozícióban, csupán egyet tehetünk: mi magunk igyekszünk békések, könyörületesek és nagyvonalúak lenni, ezzel hozzájárulva a nagy világboldogsághoz. Azért ez sem kevés. Az igazán kemény diót a transzcendens vágyak jelentik. Fantáziálunk egy mindenható Istenről, feltámadásról, a lélek halhatatlanságáról, miközben semmi kézzelfogható tapasztalattal nem rendelkezünk ezek kapcsán. Ráadásul itt már végképp elveszítjük a talajt: az égvilágon semmi ráhatásunk sincs mindezekre. Persze lehet a túlvilágról morfondírozni vörösboros nyáresteken. Legitim az is, ha valaki mindezek iránt vágyat érez. Csak olyan értelmetlennek tűnik. Mintha a Dumb és Dumber zárójelenetét néznénk: "Helló fiúk! Nemzeti bikini turnéra indulunk, és szükségünk van két olajozó fiúra, akik bedörzsölnének minden verseny előtt." Mire a válasz: "Mázlitok van. Úgy három kilométerre van egy város arra, ott biztosan találtok jelentkezőt..." Valahogy így. Itt van előttünk a Paradicsom, érzékelhető, megtapasztalható módon, csupán a kezünket kéne kinyújtani érte. Ám mi vagyunk olyan ostobák, hogy ehelyett egy másik, elképzelt világ után ácsingózunk, és siralomvölgynek nevezzük földi pályafutásunkat. Igazi szívás mindazoknak, akik csak az utolsó pillanatban döbbennek rá, hogy talán ez volt, talán ez lehetett volna maga a mennyország.