Nem volna könnyű dolgom, ha bárkit arról akarnék meggyőzni, hogy a sikerhez vezető úton nyoma sincs semmiféle rizikónak. Ennek nem sok köze volna a valósághoz. Igyekszem ugyanakkor amellett érvelni, hogy maga a kockázatvállalás - optimális esetben - sokkal inkább hűvös számítás, mintsem lánglelkű merészség kérdése. Lehet puffogtatni, hogy bátraké a szerencse, meg hogy aki mer az nyer, esetleg: gyáva népnek nincs hazája; azonban létezik olyan közmondás is, amely mindezeknél sokkal közelebb áll az igazsághoz: Többször győz az okos, mint a bátor.

A kérdés megértéséhez aligha találnánk jobb modellt a pókernél. A játék egyetlen este során több száz alkalommal állít komoly választás elé bennünket, s döntsünk bárhogy, senki sem fog minket gyávának, illetve bátornak nevezni; legfeljebb ostobának vagy zseninek, mázlistának vagy szerencsétlennek. A banki esély (pot odds) fogalmának ismerete minden olyan esetben sokat segít, amikor egy-egy tét megadásán töprengünk. Miről is van szó? Képzeljünk el egy 10.000 forintos kasszát, amelynek begyűjtéséhez 1.000 forintot kell megadnunk! Ez egy elég csábító helyzet: banki esélyünk egy a tízhez. Minden esetben hajlandóak leszünk kockáztatni egy ilyen szerény összeget, ha úgy gondoljuk, hogy nyerési esélyeink 10%-nál jobbak. (Például ha sorra várunk a river érkezése előtt, mely felépül minden dámával és minden hetessel. Nyolc jó kártya a negyvenhatból: ez 17,4%-os nyerési esélyt jelent.) Körülbelül ezzel a hűvös racionalitással érdemes közelítenünk minden olyan döntési helyzethez, amikor az a kérdés, felvállaljuk-e a cselekvést, a harcot, esetleg akár a nyílt konfrontációt.

Az első és legfontosabb, hogy képesek legyünk reálisan felmérni kockázatainkat, a ránk leselkedő veszélyeket. Legyen szó bármilyen működési területről, a rutin nélkülözhetetlen segítőtársunk. Szülőként például az első gyereket jellemzően még a széltől is óvjuk, a másodiknál már kevésbé aggodalmaskodunk, a harmadik pedig, mire elkezdenénk félteni, már rég túl van az érettségin. Kezdő vállalkozóként is kínosan ügyelünk rá, hogy minden adminisztratív szabályt tökéletesen betartsunk, majd idővel megtanuljuk, hogy melyek fajsúlyosak és rizikósak, s melyek totál lényegtelenek. S ha már az imént a pókerrel példálóztunk: ebben a játékban létfontosságú, hogy egy-egy szituáció kapcsán - az asztalra kerülő közös lapok, az ellenfelek száma, a zsetonkészletek mérete és a korábbi licitek alapján - idővel képesek legyünk eldönteni, mekkora veszély leselkedik ránk. Sokaknak ez még hosszú évek elteltével sem megy. Brutális tétekkel kiűznek mindenkit egy olyan partiból, ahol szinte verhetetlenek; máskor meg simán besétálnak a csapdába, és még csak meg sem fordul a fejükben, hogy már el is bukták a leosztást.

Hétköznapi dilemmáink közül meglepően sok esetben azt látjuk, hogy valójában semmi vesztenivalónk sincs. Amikor azon tépelődünk, hogy a langymeleg tavaszi koraestén megszólítjuk-e a kávéház teraszán egyedül üldögélő széplányt, vajon milyen veszélyekkel és kockázatokkal számolhatunk? Ugyanígy: amikor betűválasztós tesztet töltünk ki, ahol nem jár mínusz pont a tévedéseinkért, ugyan mi indokolná, hogy ne tippeljünk minden ismeretlen témakör kapcsán? (Atyaég, hány felvételizőt toltam le az évek során, akik nem éltek ezzel a kötelező lehetőséggel...) Ilyenkor rém egyszerű a matek. Ha nincs mit elbukni, úgy nyerési esélyeink egészen biztosan jobbak lesznek banki esélyeinknél, így csakis a cselekvés jöhet szóba. Csupán minimális intelligencia és tudatosság kérdése, hogy felismerjük: az égvilágon semmit sem kockáztatunk. (Ezekben a speciális esetekben történetesen igaz lesz a címbéli állítás.)

Hasonló a helyzet, amikor szerelemben, barátságban, családi kötelékeinken belül töprengünk azon, hogy felvállaljuk-e a másikkal, a többiekével szemben megfogalmazott álláspontunkat. A matek azt súgja: itt sincs mit morfondírozni. Amennyiben különvéleményünk kenyértöréshez vezet, úgy az adott kapcsolatok valójában nem sokat értek, abszolút nem kár értük. Amikor Puzsér Róbert azt harsogja, hogy egy karakteres ellenzéknek muszáj felvállalnia népszerűtlen ügyeket is, valójában ugyanerről beszél. Ha ma megkérdeznénk az utca bamba emberét, hogy milyen társadalomfilozófiát és jövőképet képvisel az LMP, a Momentum, vagy épp a Jobbik, valószínűleg egyetlen árva kukkot sem tudnának kinyögni. Puzsér politikai diszlájk-fóbiát említ, mégpedig joggal, ugyanakkor látnunk kell, hogy a hétköznapok embere is ugyanebben szenved. A férjek többsége például abszolút konfliktuskerülő, védekezési stratégiáik kimerülnek abban, hogy szótlanul veszik a horgászbotot és kisomfordálnak a hátsó ajtón. Nem is sejtik, hogy nejük pont azért nem képes vonzalmat érezni irántuk, mert elapadt a tesztoszteron; történhet bármi, ők képtelenek az asztalra csapni.

Létezik ugyanakkor számos olyan alkalom, amikor a magas kockázati szint csupán szerény mértékű profittal kecsegtet. Ez így első blikkre egyértelmű döntési helyzetnek mutatkozik - s objektíven tekintve valóban az is -, viszont pontosan ugyanez a képlete a puszta hősködésnek, az értelmetlen önfeláldozásnak is, melyet sokan mégis nemesnek és magasztosnak látnak. Aki hasonlóan vén, mint jómagam, az még emlékezhet az 1977-es, Gyökerek c. filmsorozatra, benne a főhős Kunta Kintével, akinek magatartását sosem értettem. Amikor rabszolgaként egy amerikai ültetvényre kerül, gazdája új nevet ad neki, Tobynak hívja. Több mint negyvenéves az élmény, de még mindig bennem él a jelenet, ahogy a fiút kikötik és megostorozzák. Még most is összeszorul a gyomrom, mint annak idején kisgyerekként. Csupán annyit kellene mondania: "a nevem Toby", s elkerülhetné az ostorcsapásokat. Ám a büszkesége fontosabb, s ragaszkodik eredeti nevéhez, amely a múltját, a gyökereit, az identitását jelképezi. Mintha a lelkét adná el azzal, ha kimondja, amit várnak tőle. Mintha ezen múlna minden. Mintha ezen bármi is múlna...  Az értelmetlen hősködés végigkíséri történelmünket, s meghatározó szerepet játszik könyv- és filmélményeinkben. Kunta Kintéhez hasonlóan nem értettem Zrínyi Miklóst sem, aki hosszú éveken keresztül védte a Habsburgok fenekét a törökökkel szemben, tökéletesen feleslegesen. A magam részéről vörös szőnyeget terítettem volna eléjük, hogy azon lovagoljanak Bécsig. Irracionálisnak látom a keresztény vértanúk áldozatát is, akiknek elég lett volna annyit mondani: "megtagadom a hitem", s másnap ugyanott folytathattak volna mindent. A zseniális Ötödik pecsét című film szereplőivel sem tudtam azonosulni. Elég lett volna egyetlen apró, jelképes pofonocska a Krisztus-pózban kikötözött kommunista fogoly (Cserhalmi György) arcára, hogy azonnal szabaduljanak. A négyesfogatból azonban egyedül az Őze Lajos által kiválóan alakított Gyuricza Miklós mutatott rá hajlandóságot. Mindig groteszk jeleneteket szül, amikor az ideológia túlnő a valóságon. Aki viszont - hozzám hasonlóan - kifejezetten földhözragadt, annak sosem lesz jó bolt a jelképes hősködés.

A valódi dilemmát azok az esetek jelentik, amikor hatalmas tetteket lehet végrehajtani, brutális kockázat mellett. A bátor szívhez ilyenkor sem feltétlenül társul a szerencse, viszont ezekben a pillanatokban születnek a valódi hősök. Viszonylag ritkán esik szó arról a három csernobili önkéntesről, akik az életüket adták azért, hogy százezreket óvjanak meg. Tíz nappal az 1986. április 26-i robbanás után egy újabb, még az eredetinél is jóval nagyobb veszély jelentkezett. A tüzet oltani igyekvő helikopterek kezdetben vízzel próbálkoztak, sikertelenül. Később homokot, agyagot és bórt szórtak, ám ez egy izzó, lávaszerű egyveleggé állt össze. A massza kezdte átégetni a reaktor padlóját, s azzal fenyegetett, hogy az alatta összegyűlt, erősen sugárszennyezett, 20 ezer tonnányi vízzel találkozva tömeges robbanásokat és Európa-szerte pusztító, radioaktív csapadékot okoz. Az egyetlen megoldást a biztonsági szelepek megnyitása jelentette, ám ehhez alá kellett merülni a biztos halálba. A küldetés sikerrel járt, a három hős pedig - ahogyan azt mindegyikük előre tudta - csupán pár nappal élte túl az akciót.

Sanszos, hogy soha nem lennék képes a csernobili búvárakcióhoz hasonló önfeláldozásra, miközben aligha tudnék nagyobb tettet elképzelni. Ehhez képest egy ideológiáért odadobni az életet - merő ostobaságnak tűnik. A bátor szív dicséretes, de nem mindig kifizetődő. Ha a mozipénztárnál sorban állva gyermekeim anyja idegesen a fülembe súgja, hogy fogdossák a fenekét, nem biztos, hogy nekimegyek a mögötte álló, 150 kilós, kopasz behemótnak. Inkább szótlanul helyet cserélek az asszonnyal...