Senki sem bújhat ki a saját bőréből; kutyából nem lesz szalonna; s hiába csókolgatja bárki, a csúf béka sem változik soha daliás királyfivá. Nincs mit tenni, minden eleve elrendeltetett... Kétségkívül létezik ez a lehangoló világlátás, s nem csupán a közmondások világában, de tíz emberből nyolcnak az elméjében ugyanúgy. Pedig aligha van bármi értelme a létezésnek, ha semmi esély a fejlődésre.
Fundamentalizmus, hagyománykövetés, az ősi szokások tisztelete... akik ezekben utaznak, mindig úgy tálalják, mintha megkérdőjelezhetetlen erkölcsi értékekről volna szó, holott a legtöbb esetben nem jelentenek mást, mint végtelen testi-lelki-szellemi renyheséget. A változás kényelmetlen és macerás, így a legegyszerűbb rásütni minden újdonságra a "bűnös" bélyeget. Az egyik legviccesebb jelenség az, amikor elpuhult, C-kategóriás férfiak kardoskodnak a monogámia, a hűség, a felbonthatatlan házasság intézménye mellett. Végtére is, van ebben ráció: sokkal egyszerűbb az asszonyt, a korszellemet, a megromlott erkölcsiséget hibáztatni minden kudarcért, mint bármiféle erőfeszítést tenni azért, hogy értékesebb emberré váljunk. Tény, hogy a világ az elmúlt ötven-hatvan évben rengeteget változott. A nők számára immár nyitott a munkaerőpiac csaknem minden szegmense; számos fogamzásgátló módszerrel élhetnek; továbbá senki sem nevezi őket ribancnak, csak mert szeretnek élni. Ez a felállás kártyavárként döntötte össze a korábbi, tekintélyelvű struktúrát, amelyben elég volt férfinek születni ahhoz, hogy a magánélet szférájában félgőzzel is révbe érjen az ember. A civilizált világban ma már aligha építhetnek a srácok arra az egydimenziós vonzerőre, hogy van némi keresetük, képesek eltartani egy családot. A 21. században ez már piszok kevés, s a férfiak egy része rettenetesen szenved ettől. Csupán a tisztánlátás végett: nem minden pasi vesztese a modernkori változásoknak. Az alfák például sosem látott Kánaánt élvezhetnek: minden különösebb elköteleződés, anyagi ráfordítás, vagy erköcsi aggály nélkül dönthetik halomba a béklyóikat vesztett lányokat-asszonyokat. A középkategóriás srácok helyzete nem változott lényegesen: bár az alfák szüreteléséből többnyire kimaradnak, azért valódi panaszra nincs okuk; ha akarnak, képesek társra lelni és családot alapítani. A legrosszabb helyzetben értelemszerűen azokat találjuk, akik vonzerő tekintetében erős kihívásokkal küzdenek. Akiknek tényleg muszáj volna kibújni a bőrükből.
Bár az egyedülálló nőknek rendszerint még ma sem könnyű sétagalopp az életük, az mindenképpen a modern idők mellett szól, hogy van választási lehetőségük. Semmiképpen sem muszáj elviselniük maguk mellett egyetlen idióta férfit sem, csak azért, hogy a megélhetésük biztosított legyen. Mindez azt jelenti, hogy több a társtalan hím, mint valaha a történelem során. Ez a jelenség megfelelő válaszért kiált, s a férfitársadalom meg is szült pár lehetséges reakciót. Az egyik a fent már említett ortodox vonal, mely az idő kerekét forgatná vissza - tökéletesen reménytelenül. Egy másik lehetséges út a versenyből való kiszállás, amikor a legény úgy dönt: nem kíván energiát áldozni arra, hogy megfeleljen a nők által diktált, a korábbi időkhöz képest jóval magasabb követelményrendszernek. Az önmagát MGTOW-nak nevező mozgalom (Men Going Their Own Way - a maguk útját járó férfiak) tagjai magasról tesznek a társadalmi elvárásokra: Nem alapítanak családot, az igazán radikálisok még a csajozást sem erőltetik. A magam részéről szimpatizálok minden olyan törekvéssel, amely a görcsös akarás elengedését célozza, ám ezzel együtt sem hiszem, hogy ez lenne a legegészségesebb férfireakció. Sokkal előremutatóbbnak tartom az önfejlesztés útját, amikor minden korábbi kudarc emlékét hátrahagyva megpróbálunk kibújni a saját bőrünkből. Világos, hogy a csúf varangyból sohasem lesz délceg királyfi, de egy egészen elfogadható békává bizonyosan átformálható. Világosan látni kell: a nők szemével nézve csupán kétféle hím létezik: hősök és lúzerek. Ezen a pályán nincs középút és az átjárás sem könnyű. Minden valamirevaló férfi első számú életfeladata, hogy hőssé formálja magát, s kiszemelt zsákmánya elé már ebben a minőségében lépjen.
A magam részéről egyáltalán nem értem azokat a srácokat, akik nemet mondanak a fejlődésre. Nem állítom, hogy semmi sem könnyebb, mint önmagukat vonzóvá formálni, ám egy 21. századi, egészséges férfiember kilátásai aligha reménytelenek. Az állatvilág hímjei - szemben velünk - egyáltalán nincsenek irigylésre méltó helyzetben. A maguk szimpla világában a hierarchia csaknem kőbe vésett. Egy átlagosnál kisebb méretű gorilla sohasem lesz alfa, ahogyan egy satnya tollazatú páva szaporodási esélyei is meglehetősen korlátozottak. Valójában a szavannákon vadászó őseinknek sem volt könnyebb dolga: aki nem született erősnek, atletikusnak, fürgének, harcos kedvűnek, az aligha pályázhatott a falkavezér pozícióra. Ma már egész más a helyzet. A kulturális evolúció legnagyobb vívmánya, hogy az ész legyőzte a nyers, fizikai erőt. Ez azt jelenti, hogy a 21. század férfija megszámlálhatatlanul sokféle módon igazolhatja rátermettségét. Természetesen a negyvenezer évvel ezelőtt működő fittségjelzők - szimmetrikus arc, markáns áll, széles váll, lapos has, stb. - a mai napig meghatározóak. Azonban megjelent a színen egy sor olyan vonzalmi kapcsoló, melyekről őseink még csak nem is álmodhattak. Egy villámkezű szólógitárosnak, egy milliárdos szoftverfejlesztőnek, vagy egy befutott színésznek aligha kell ügyes mamutvadásznak lennie ahhoz, hogy beindítsa a csajok fantáziáját. Azt is világosan látni kell, hogy milyen végtelenül szerencsések vagyunk a nőkhöz képest is. Ha egy lány nem születik szépnek, az tényleg valódi katasztrófa. Pallérozhatja az elméjét, fejlesztheti a humorát, s lehet elbűvölően kedves - ezek mit sem érnek, ha külsejével nem kápráztatja el a férfit. A nők eszköztára a mai napig egydimenziós, míg mi, hímek százféle pályán bizonyíthatunk.
Ha egy férfi úgy dönt. hogy az önfejlesztés útjára lépve megpróbál kibújni a saját bőréből, először is tisztában kell lennie azzal, milyen végeredményt céloz. Mel Gibsonhoz hasonlóan rá kell éreznie, hogy mi kell a nőnek.
A fenti ábra négy férfi archetípust jelenít meg az erő és az agresszió függvényében:
TŰZOLTÓ - Messze a legvonzóbb karakter. Valódi, nagybetűs férfi, aki az erejét nem kegyetlenkedésre, hanem a bajbajutottak megsegítésére használja. Hangja mély, de szellősen lágy. Minden nő álma. A létező összes szuperhős és pozitív főszereplő ezt a sémát hozza. Superman, James Bond, Jézus... hosszú a sor. Nyilvánvalóan ezt az archetípust érdemes megcélozni, ha az ember önfejlesztésre adja a fejét.
MAFFIÓZÓ - A verseny második helyezettje, egyszerűen azért, mert a nők többségének szemében az erő kívánatosabb tulajdonság a jámborságnál. A nehézfiúk - akiknek hangja mély és félelemkeltő - képesek hatni a legősibb ösztönökre, még azzal együtt is, hogy nem csak a harcmezőn, de odahaza is elcsattan egy-két pofon. Elsősorban bizonytalan, lelkileg sérült nők választják ezt a karaktert, jellemzően olyanok, akiket az apjuk is rendszeresen vert.
KÖNYVTÁROS - Amikor a kamasz srácok kezdenek ráébredni, hogy a csajok jobban vonzódnak a rosszfiúkhoz, mint a széplelkekhez, rendszerint egy dolgot figyelmen kívül hagynak. Itt egy keresztirányú összevetést látunk. A primitív bűnözőpalánta erőt mutat, ebben a dimenzióban valóban vonzóbb a jámbor könyvtáros fiúnál. Ez utóbbi, tesztoszteronhiányos karakternek az a küldetése, hogy tököt növesszen, anélkül, hogy ez agresszióval párosulna. A keresztény vallás egyik legpusztítóbb üzenete, hogy - elfeledkezve Jézus valódi arcáról - ezt az erőtlen archetípust favorizálja.
PARKOLÓŐR - Amikor a gyengeség agresszióval párosul, az minden esetben szánalmas és megmosolyogtató. Ez a karakter a nők számára gyakorlatilag láthatatlan, vagy kifejezetten undort keltő. Amikor a sikertelen és frusztrált férfiak kudarcaikért elkezdik gyűlölni és hibáztatni a világot, s ezen belül is a nőket, valójában a földi pokolba vezető lejtőn indulnak el, egyre mélyebbre és mélyebbre jutva.
A pszichológiai kutatások egyértelműen megerősítik, hogy a párkapcsolatok sikere, illetve bukása elsősorban azon áll, hogy mit tesz a férfi. Ha képes vonzóvá formálni magát, aki ismeri a nők testi-lelki szükségleteit és hajlandó is azokat kielégíteni, úgy gyakorlatilag nyert ügye van, szinte függetlenül attól, hogy társa kényeskedő hercegnő, vagy harcos amazon. Ennek ismeretében végképp fel nem foghatom, hogy a hímek oly széles tábora miért idegenkedik annyira az önfejlesztéstől. Ha eladjuk az autónkat, minimum kitakarítjuk előtte, mert pontosan tudjuk, hogy a látványtuning tízezreket hozhat. Magunkat valamiért nem akarjuk rendbe tenni. Kövéren, foghíjasan, szőrösen és mosolytalanul járunk-kelünk, az ápoltság legszimplább elemeit is megtagadva magunktól, miközben tudjuk, hogy még a legösszetettebb karizma-elemek is tanulhatók, a párkapcsolati trükkök és fortélyok is simán elsajátíthatók. Ha vakok, süketek, vagy bénák lennénk, s kitartó munkával meggyógyíthatnánk magunkat, azonnal nekikezdenénk, s mindent bedobnánk, hogy kibújjunk a régi bőrünkből. Bizonyos értelemben a legtöbben vakok, süketek és bénák vagyunk. Nem is értem, miért nem ragaszkodunk a teljes értékű élethez.