téveszmék

"Annyi a világ, amennyit látsz belőle"

2019. július 04. - G. Nagy László

csolatas_2.jpg

 

Mindannyian ismerjük azt a mosolyt fakasztó jelenséget, ahogyan az egészen kicsi gyerkőcök bújócskáznak. Ha ők nem látnak, akkor őket sem láthatják - így a gyermeki logika. A szomorú csak az, amikor még felnőttkorban is így élünk, a tudatosság leghalványabb jele nélkül. Pedig nem tűnik túl nagy elvárásnak, hogy minél szélesebb látókört kialakítva minél nagyobb szeletét érzékeljük a minket körülölelő környezetnek. Sőt, talán még az sem lehetetlen, hogy belássuk: azon túl sem ér véget a világ.

  bujocska8.jpg

Érett felnőttként, ha bújócskáznánk, igyekeznénk olyan fedezéket választani, amely tökéletesen elrejt, miközben mi magunk mindent látunk. Meg sem fordulna a fejünkben, hogy eltakarjuk a szemünket, hisz pontosan tudjuk: muszáj érzékelnünk mindazt, ami körülöttünk zajlik. Amikor tudatosságról beszélünk, elsősorban arra a nyitottságra és érzékenységre gondolunk, amellyel a minket érő impulzusokat kezeljük. Agyunk a környezetünkről, saját testünkről és érzéseinkről nagyságrendileg négyszáz milliárd bit információt dolgoz fel másodpercenként, ám ebből csak alig kétezer bitre figyelünk. Vagyis minden, amit ténylegesen észlelünk, csupán a jéghegy csúcsa. Kizárólag azt vesszük észre, amit szokásaink megengednek, miközben figyelmünk simán átsiklik a fennmaradó hatalmas információtömeg, a számtalan lehetőség irdatlan jéghegyének nem látható része felett. Ez persze azt jelenti, hogy amit valóságnak élünk meg, az csupán az elménk által szubjektív módon kiszűrt és korlátozott információk meglehetősen szerény halmaza. Mindezzel szemben az igazán tudatos ember olyan éberséggel sétál át az életen, hogy azt még Columbo hadnagy is megirigyelné. 

 

A reflexiókra való nyitottság tekintetében az emberiség alapvetően két csoportra osztható. Az egyik az éles szem és a hegyes fül stratégiáját követi; elfogadja, tűri, esetenként akár szomjazza is a visszajelzéseket. Hisz abban, hogy több szem többet lát, és mások megfigyeléseiből is gazdagodhat, építkezhet. A másik az önként vállalt vakság és süketség mellett kötelezi el magát. Retteg a kritikus hangoktól, így inkább saját kis szűk odújába zárkózik. Ismerjük azt a típust, amelyik azonnal felpattan és elmenekül, ha kínos témák kerülnek napirendre. Mások inkább felemelik a hangjukat és agresszíven a szavunkba vágnak, hátha így elkerülhetik, hogy kimondjuk a számukra oly nyugtalanító mondatokat. S persze vannak olyanok is, akik nincsenek felvértezve az efféle homlokzatvédő stratégiákkal. Szemük vibrálása, szájuk remegése árulkodik arról, ha számukra veszélyes vizekre tévedtünk. A magam részéről az empátia odáig terjed, hogy érzékelem a másik kínját. De egy centivel sem tovább. Egyszerűen nem vagyok hajlandó cinkostársnak szegődni az önkéntes vakság útján. Ha ezzel elveszítek egy emberi kapcsolatot, úgy az annyit is ért. Bevallom: nem is értem a mimózák univerzumát. Ha ennyire törékeny az önbizalmuk, az énképük, a hitük, a világnézetük, úgy nem az lenne cél, hogy megerősítsék azokat? A gátlásos zártság a legtöbb esetben vaskos tudatlansággal és éretlenséggel is párosul. Aki ugyanis tisztában van önmagával, továbbá érzékeli és ismeri az őt körülölelő világot, az aligha jön zavarba bármitől. A sötétben tapogatózóktól ugyanakkor sosem fogjuk ezt hallani: "ehhez nem értek, mesélj róla!" Egy bizonyos szint alatt ugyanis ez a mondat felvállalhatatlan; az érintett számára még az sem világos, hogy az adott tudás alapvetően elvárható volna-e tőle, vagy csupán periferikus mellékzöngéről van szó.

 

Az intelligencián, az önbizalmon és a gátlásokon túl számos egyéb tényező befolyásolhatja, hogy képesek vagyunk-e nyitott szemmel járni a világban. Az önként vállalt vakság egyik tipikus esete az, amikor tudatmódosító szereknek adjuk át magunkat, hogy azok valamiféle alternatív valóságba - bágyadt részegségbe, habkönnyű lebegésbe, tünékeny eufóriába, vagy épp színes látomásokba - kalauzoljanak. Liberális lelkem azt mondja: mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy csak akarja. A magam részéről azonban sokkal többre értékelem a tiszta tudatosságot a tompa mámoroknál. Ha egy fél üveg bourbon whiskey után még jól artikuláltak a szavaim, világosak az érveim, s képes vagyok parádés döntéseket hozva behúzni egy pókerversenyt, olyankor pont azt élvezem a leginkább, hogy bármennyire is ellazultam, a fejem tiszta maradt, uralom a cselekedeteimet, tökéletesen érzékelem a világot és jelen vagyok a pillanatban. Aki az italt, vagy a drogokat menekülésre, felejtésre, kontrollvesztésre, a valóságból való kiszakadásra, egy másik univerzum keresésére használja, hitem szerint kifejezetten önpusztító úton jár. 

 

"Legyetek éberek" - mondja Jézus, és valójában az evangéliumokba foglalt tanításának minden szava a tiszta tudatosságot hirdeti. A megvalósult keresztény vallás ugyanakkor számtalan ponton szembemegy a krisztusi útmutatással, e téren különösen. Ahhoz, hogy az ember a legmagasabb tudati szinteket, a megvilágosodás spirituális szféráit ostromolja, először is nyitott szem és nyitott elme szükséges. Az Egyház ebben a legkevésbé sem érdekelt. Már a keresztelés szertartása is rendkívül sokatmondó. A pap az érintett homlokára apró keresztet rajzol, ezzel jelképesen lezárja a tobozmirigyhez kapcsolódó láthatatlan szervet, a "harmadik szemet" (ha úgy tetszik: a hatodik fő csakrát); az intellektus, a tisztánlátás és az intuitív gondolkodás központját. Most képzeljük el, hogy Isten valóban létezik, mégpedig oly módon, ahogyan azt a katolikusok hiszik. Megteremtette az univerzumot, s azóta is bújócskát játszik velünk. Ül mennybéli trónján, s nemigen ad semmiféle életjelet magáról. Vajon egy ilyen Isten mit érez, amikor teremtményei megtagadják a játékot, s tekintetüket eltakarva még csak meg sem próbálják felkutatni? Amikor évszázadokon keresztül vakon követik a szent iratokban foglaltakat, anélkül, hogy szemüket valóban az égre emelnék? Ha ez az Isten létezik, úgy valószínűleg szörnyen szenved az unalomtól, s csupán akkor csillan fel a szeme,  amikor nagy ritkán megjelenik a színen egy Newton, egy Einstein, vagy épp egy Stephen Hawking, akik egy kicsivel mindig közelebb merészkednek a nagy titokhoz. Amikor eszembe ötlik, hogy egészen 1962-ig - csaknem kétezer esztendőn át - a misék nyelve a latin volt, mindig az Óz a csodák csodája című filmre asszociálok. Vajon az egyházi vezetők attól féltek, hogy ha bepillantást engednek a kulisszák mögé, kiderülhet, hogy a liturgia csupán fellengzős parasztvakítás? Persze, a hívek vakságban és kiszolgáltatottságban tartása korántsem merül ki a pusztán szimbolikus rituálékban. Robert Sarah bíboros az Isten vagy a semmi című könyvben így nyilatkozik: "Emlékszem, mennyire fellázadtam egy katolikus karitatív szervezet nyilvános jelszavát hallva, amely szinte sértette a szegényeket: 'Harcoljunk a zéró szegénységért!' (...) Igen, a szegénység krisztusi érték. Szegény az, aki tudja, hogy saját maga által képtelen élni. Szüksége van Istenre és másokra, hogy kibontakozzon és növekedjen. Ezzel ellentétben a gazdagok senkitől sem várnak semmit. Ők saját szükségleteiket ki tudják elégíteni anélkül, hogy felebarátjukat, vagy Istent hívnák segítségül." Ha van valami, amitől igazán kinyílik a bicska a zsebemben, úgy ez a világlátás feltétlenül az. Adott egy magas rangú egyházi vezető, aki nyíltan megvallja: az embereket alávetettségben kell tartani, mert ha megtanulják kontrollálni az életüket, többé nem lesz szükségük a vallásra. Arcpirító. Arról az apró logikai bukfencről nem is beszélve, hogy minél tehetősebb valaki, annál több terméket és szolgáltatást tud igénybe venni, ezáltal annál inkább támaszkodik felebarátai munkájára. És persze ő maga is annál több szolgálatot tehet másoknak. Csak az a fránya autonómia... na, az nagyon zavarja az egyház felkent papját.

 

Ami a tisztánlátás elősegítését illeti, természetesen a világi hatalom sem teljesít jobban. Az állam ugyanúgy abban érdekelt, hogy tájékozatlanok, ostobák és vakok maradjunk. Ezt szolgálja a centralizált oktatás, a központi propaganda, valamint a Föld egyes részein a magas fokú cenzúra. A politikai marketinget immár nyolcvan éve a goebbelsi útmutatás formálja: "Ha egy hazugságot elég sokáig, elég hangosan és elég gyakran ismételsz, az emberek el fogják hinni." A náci propagandaminiszter tökéletesen tisztában volt vele, miként működik a néplélek.

 

Annyi a világ, amennyit látunk belőle? Nem gondolnám. Hitem szerint még a töredékét sem ismerjük. De ha ég bennünk a vágy, hogy felfedezzük, először is fel kéne emelni a fejünket. Az volna a minimum, hogy legalább azokat az igazságokat észrevegyük, amelyek egyenesen kibökik a szemünket.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://teveszmek.blog.hu/api/trackback/id/tr5714917436

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.