Robert Sarah, a 74 éves, guineai származású bíboros Isten vagy a semmi c. könyvéből meglehetősen pontos képet kaphatunk annak kapcsán, hogy hol tart ma a katolikus egyház. A szerző a hívők világában rendkívül ismert és népszerű, érthető módon: intelligens, művelt, egyszerre szenvedélyes és diplomatikus, helyenként kifejezetten költői, valamint elvitathatatlanul jó szándékú. Mindezekkel együtt is számos olyan gondolatot dédelget, melyekkel piszok nehéz azonosulni.
"Az ember csak akkor lesz valóban önmaga, ha a jót választja - magát gyermeki módon Istennek alávetve." Ez a mondat tökéletesen fémjelzi a teljes kötetet. Első ránézésre talán nem is találunk benne semmi különlegeset; látszólag nem több, mint a klasszikus monoteista attitűd felrajzolása. Ami izgalmas benne, az a csalárd érveléstechnika, a burkolt árukapcsolás. A mondat első felével nehéz volna vitatkozni: nyilván a jót érdemes választani, jelentsen is az bármit. A térítő szándékú ember éppen azért kezdi ilyen nyilvánvaló igazsággal, hogy aztán erre a betonalapzatra bármit ráépíthessen. A második félmondat ugyanis a legkevésbé sem következik az elsőből. Pontosan tudjuk: nincs szükség semmiféle alávetettségre, semmiféle ködös tekintély tiszteletére ahhoz, hogy a jót válasszuk, csupán józan morálra. Robert Sarah könyvében - hasonlóan némely politikushoz és újságíróhoz - ez a fajta rejtett, simlis meggyőzési manőver számos alkalommal tetten érhető.
"Az Egyháznak emlékeztetnie kell arra, hogy az élet lényege nem az evilági vágyak kielégítése erkölcsi szabályok nélkül." Ezúttal is pontosan ugyanaz történik. Állít valamit, amit szekuláris szemmel ugyan nevetségesnek tartunk - "az élet lényege nem az evilági vágyak kielégítése" -, azonban a katolikus hit szempontjából tekintve ez is alapigazságnak minősül. Azonban nem áll meg e ponton, hanem nagyon is tudatosan odabiggyeszt még három szót: "erkölcsi szabályok nélkül". Folytatja elődei évezredes sumákságát: a felszín alatt, valahol a tudattalan mélyén megkísérelve összekapcsolni a vágyak kielégítését az erkölcstelenség fogalmával. Értem én, hogy ez a fajta csalárd kommunikáció nagy meggyőzőerővel bír. De miért van szüksége az egyháznak az ilyen szélhámoskodásra? Vagy egyszerűen annyira belejöttek az évszázadok során, hogy ma már képtelenek leállni és zsigerből így beszélnek? Számomra sokkal vonzóbb volna egy olyan vallási közösség, ahol mernek tisztességesen és világosan fogalmazni: "Az evilági vágyak kielégítése kulcsszerepet játszik a földi boldogság elérésében, s túlnyomó többségükben az égvilágon semmi bűnös sincsen. Ám mindezeken túl - egy magasabb szintű boldogság elnyeréséért - érdemes mindezeknél feljebb is tekinteni." Tényleg ennyire veszélyes volna, ha a tisztánlátást céloznák?
Sajnálatos módon akkor sem áll le a csúsztatásokkal, amikor igazán húsba vágó kérdések kerülnek terítékre: "Amikor Afrikában látom azokat az összegeket, amelyeket a Bill és Melinda Gates Alapítvány ígér, hogy hozzájáruljanak a nem férjezett lányok és asszonyok fogamzásgátlásához, így megnyitva az utat az abortuszhoz, nem tehetek mást, mint fellázadok a halál kultúrája ellen." A kommunikációs technika változatlan: összemosni a valót a hamissal, hátha a megkérdőjelezhetetlen igazság fényében a hazugság is igaznak tűnik. Tény ugyanis, hogy a Gates Alapítvány egyik legfontosabb projektje a fogamzásgátlás elterjesztése a fejlődő világban, ahol a kontrollálatlan népességrobbanás csak kilátástalanságot, nyomort és erőszakot szül. Ugyanakkor abortuszról természetesen szó sincs; a Microsoft-alapító és felesége a legmodernebb, intelligens gyógyszeradagoló technológiák fejlesztésén dolgoznak. Robert Sarah - híven a mainstream katolikus vonalhoz - idegenkedik a fogamzásgátlás minden formájától. Szíve joga, csupán az a dühítő, amikor a józan híveket úgy kívánja a saját oldalára állítani, hogy egyenlőségjelet tesz a legszelídebb módszerek és a brutális abortusz közé. Ami pedig még ennél is vérlázítóbb: a halál kultúrájának nevezi azt a törekvést, amely egy tudatosabb, kiegyensúlyozottabb és békésebb világot céloz. Mintha az élet kultúrája azt jelentené, hogy nincstelenek milliárdjai koplalnak a bolygón... Mindezeken túl a legfelháborítóbb az, hogy Nicolas Diat - aki e riportkönyvben a kérdező szerepét játssza - még véletlenül sem teszi fel az adekvát kérdéseket. A 260 oldalas kötetben egyetlen árva szó sem esik arról, hogy a bíboros miként oldaná meg Afrika legégetőbb problémáját. A maga részéről beéri ennyivel: "Ha szülőföldem tovább is szenved, ez azért van, mert az Ő tavasza előrehalad, az isteni terv szerint." Bravó.
Robert Sarah és az egyház felelőtlensége a harmadik világ kapcsán abban a téveszmében gyökerezik, mely szerint a nélkülözés üdvös dolog. "Az egyháznak nem a szegénység ellen kell küzdenie, hanem a nyomor ellen." Arról már nem szól a fáma, hogy e kettő közt mi a különbség, hogy mekkora az az egy főre eső jövedelem, ahol a nyomorból már átlépünk a szegénység szférájába. Arról viszont szívesen nyilatkozik, hogy miért kell a népet szegénységben tartani: "A gazdagság nagy szomorúságba és igazi emberi magányosságba torkollhat, ahol rettenetes lelki nyomorúság van. Ha egy embernek szüksége van ételre és gondozásra és mások felé fordulásra, ebből nyilvánvalóan következik az emberi szív kitágulása. Íme, ezért vannak a szegények legközelebb az Istenhez, és a legnagyobb szolidaritást élik meg egymás között." Döbbenetes ez a világlátás. Nem csupán azért, mert semmi köze a valósághoz - a szegénységgel többnyire nem a szolidaritás növekszik, hanem a frusztráltság, az irigység és az agresszió. Hanem azért is, mert ha még igaz is lenne, hogy a nincstelenség emeli fel a lelket, akkor sem szabadna társadalmi programot gyártani belőle. Aki vonzódik a mezítlábas puritánsághoz, a szemlélődő életmódhoz, a legmagasabb spirituális szintekhez, annak mindig nyitott a pálya, hogy önként és dalolva ezt az életutat válassza. Ám ezt kötelező optimumként tálalni minimum sportszerűtlenség. Mintha azt hirdetnénk, hogy az érzékenyebb hallás kifejlődése érdekében mindenki vakítsa meg magát. Számomra - és hitem szerint minden józan ember számára - sokkal inkább példaértékű Bill Gates életútja, aki vagyonát és befolyását arra használja, hogy valamivel jobb hellyé tegye ezt a bolygót. Az ő karrierjét nézve nyilvánvaló, hogy az anyagi jólét és a lelki nagyság a legkevésbé sem egymást kizáró tényezők. Sőt.
"Isten nem beszél, de kivehető a hangja" - állítja Robert Sarah. Ahogyan az egyház legtöbb papja, ő maga is sűrűn hivatkozik a Mindenhatóra, olyankor is, amikor erre semmi alap, vagy semmi szükség sincsen. "Isten elborzad az olyan rituáléktól, ahol az ember a saját elégedettségét keresi." Jómagam, még ha - minden fantáziámat megmozgatva - el is tudnék képzelni egy elborzadni képes Teremtőt, akkor sem venném a bátorságot, hogy ilyesmit kijelentsek. A fene se tudja, hogy ez a számunkra ismeretlen lény miben leli örömét és mitől borzong. Ráadásul a téma ezúttal a katolikus mise, amely - valljuk be őszintén - igazi dögunalom. Ha az afrikaiak ezt a sivár szertartást törzsi táncaikkal képesek valamelyest felrázni és élővé tenni, kár ezt negatívan beállítani. "Láttunk mindenfajta liturgiacsinálót és animátort, akik inkább találékonyak akartak lenni, hogy vonzóbbá és egyre kommunikatívabbá tegyék az embereknek a liturgiát, egyre több hívet belevonva és elfeledve, hogy a liturgia Istenért van." Mintha egy mindenható Istennek egy fikarcnyi szüksége is lenne rá, hogy mi, aprók és jelentéktelenek imádjuk és magasztaljuk őt. "A hit útja az ember részéről beleegyezés Isten akaratába. Az Atya parancsolatai az élet alaptörvénye, amely szeretetből adott beleegyezést kíván a részünkről." Igazi fából vaskarika. Mi történik, ha nem egyezünk bele a Mindenható akaratába? Isten megváltoztatja majd szándékát és törvényeit? Nyilván nem. Sokkal korszerűbb, érthetőbb és elfogadhatóbb volna, ha a bíboros olyan morális és pszichológiai igazságokról beszélne, amelyeket minden józan embernek - egyházon innen és túl - érdekében áll figyelembe venni. Ezekhez nincs szükség hitre, szeretetre, beleegyezésre, de még Istenre sem. Elég egy minimális tudatosság. "Hinni annyi, mint azt akarni, amit Isten akar, szeretni, amit Isten szeret, még akkor is, ha ez a kereszthez vezet." Robert Sarah gondolata gyönyörű végszót adhatna e poszthoz, ha lenne bármi értelme. Szinte sajnálom, hogy nincsen.
