Hetek óta más sem folyik a csapból, mint a "LOVEISLOVE". A Coca-Cola annyit egészen biztosan elért, hogy a mai napig uralja a közbeszédet a médiában és a magánélet szféráiban egyaránt.

Amit feltétlenül látni kell: a Coca-Cola egy piaci vállalkozás. Amíg nem követ el törvénytelenséget, addig úgy kommunikál, ahogy csak akar. Egyetlen józan szempontja lehet: a profit. Ha képes növelni a forgalmát, úgy kampánya vérprofi, ha nem, úgy totális baklövés. És ugyanígy: a fogyasztónak is joga van lelkesedni vagy tiltakozni, akár még tüntetést is szervezhet, ahogyan ezt a Mi Hazánk Mozgalom meg is tette. Többek között ettől oly szép a liberális demokrácia. (Hiszen tudjuk: a demokrácia természeténél fogva nem is lehet más, csakis liberális.)

A közéleti vita persze nem elsősorban arról szól, hogy a Coke marketingstratégiája üzleti szempontból mennyire sikeres. Sokkal inkább arról, hogy a meleg srácokkal operáló, rövid életű plakátok milyen tudatformáló hatást gyakorolnak - teljesen függetlenül attól, hogy a reklámkampányt folytató cégnek van-e ilyen szándéka. Az első kérdés: kívánatos cél-e a melegek társadalmi elfogadottságának növelése? A magam részéről azt gondolom: igen. (Ne kezeljük ezt sem evidenciaként! A liberális demokrácia LÉNYEGE, hogy minden non-agresszív álláspont legitimnek számít.) A második felvetés: a Coca-Cola kampánya, a Pride, és az egyéb, hasonlóan látványos akciók megfelelően szolgálják-e ezt a célt? Hitem szerint a legkevésbé sem. A ma még homofób attitűddel élőkben - és elvileg ők lennének a tudatformálás célközönsége - mindez sokkal inkább felháborodást és haragot kelt. Az elfogadás sokkal gyorsabb, hatékonyabb, bensőségesebb és őszintébb, ha a nép gyermeke pozitív példákkal szembesül. Elton John, George Michael, Lakatos Márk, Kajdi Csaba "Cila", vagy épp a szomszéd srác a negyedikről - száz számra ismerünk olyan szerethető figurákat, akikről transzparens módon tudható, hogy melegek, s nem hogy rossz érzésünk nincs velük kapcsolatban, de legszívesebben megölelgetnénk mindet. (Szegény George Michaelt már aligha fogjuk.) Egészen biztos vagyok abban, hogy ők jelentik a megoldást, ők az igazi reklámarcok. Amikor a számtalan előítélettel élő átlagember lépten-nyomon azt tapasztalja, hogy a homoszexuálisok közvetlenek, barátságosak és együttműködőek, az minden kampánynál többet ér. "Ti legyetek a föld sója!" - így az Írás. Körülbelül erről a küldetéstudatról szól.

A Coke-kampány ellen tiltakozók egyik legsűrűbben hangoztatott érve a fiatalkorúakra gyakorolt hatás, mely szerint a mintát látva nem csupán elfogadókká válnak, de akár maguk is a homoszexualitás útjára lépnek. E felvetés kapcsán két dolgot érdemes megvizsgálni. Az első, hogy e fordulat lehetséges-e, a másik, hogy problémát jelent-e mindez. Amennyiben biztosak lehetnénk abban, hogy a szexuális orientáció 100%-ban genetikailag determinált, úgy mosolyogva le is söpörhetnénk a kérdést az asztalról. A legtöbben hajlamosak vagyunk magunkból kiindulni, s a saját működési mechanizmusunkat általános érvényűnek gondolni. Focimeccs után belépünk a zuhanyzóba, ahol rajtunk kívül még tucatnyi cimboránk szappanozza magát, s az erotikus vágy lesz a legutolsó, amit érzünk ilyenkor. Persze nem azért, mert a srácok némelyike igencsak messze áll a tökéletességtől. Egyszerűen úgy vagyunk drótozva, hogy a világ összes kampánya is kevés volna, hogy szexuális orientációnkat a legkisebb mértékben is megingassa. Láttunk már olyan riportfilmet is, melyben meleg férfiak életükben először érintenek női szeméremtestet. Idegenkedő arckifejezésük elárulja, hogy az ő irányultságuk is sziklaszilárd. Mindezekből azonban nem következtethetünk arra, hogy minden földlakó esetén ennyire fekete-fehér a kérdés. Ismerünk olyan kutatásokat, amelyek eredménye szerint a minta, a szocializáció erős befolyással lehet a fiatalkorúakra képlékeny szexuális orientáció esetén. Mindez azt jelenti, hogy a tudatformálók felelőssége óriási. Amíg a tudomány mindezt nem cáfolja, amíg nem szállít egyértelmű bizonyítékokat annak kapcsán, hogy a környezeti hatások indifferensek a nemi érdeklődés kialakulását illetően - és ilyenek egyelőre hosszú évtizedek kutatásait követően sem állnak rendelkezésre -, addig szerencsésebb volna az óvatosság és a visszafogottság a tudatformálás terén.

Most jön a keményebb dió: vajon problémát jelent-e, ha a szocializáció hatására egy fiatalkorú szexuális irányultsága megváltozik? Kevesen vitatnánk, hogy az elfojtás pokoli dolog. Ha a társadalmi elvárások egy tisztán homoszexuális hajlamút heteró létformára kényszerítenek, vagy fordítva, az csaknem elviselhetetlen lehet. Lépjünk ezen túl, s képzeljük magunkat egy olyan kiforratlan gyermek helyébe, aki potenciálisan többféle orientációban is képes megtalálni a saját testi-lelki kiteljesedését. Kijelenthetjük-e bármelyik létformáról, hogy kívánatosabb a többinél? Ha nem, ha a szexualitás minden formáját pontosan ugyanolyan értékesnek tartjuk, úgy megint csak nincs miről beszélni. Tök mindegy, hogy gyerekeink melegek, leszbikusak, vagy heteroszexuálisak lesznek, így egyetlen rossz szavunk sem lehet bármiféle tudatformáló kampány kapcsán. Ha viszont képesek vagyunk minőségi rangsort felállítani a szexuális irányultságok között, úgy rögtön visszatérhetünk a társadalmi kampányok felelősségéhez. És miért ne tehetnénk? Talán azért, mert azonnal ránk sütik, hogy homofóbok vagyunk? Ebben speciel igazuk is lesz, amennyiben morális verdiktet mondunk ("bűn a homoszexualitás"), vagy ha ízlésbeli ítéletet fogalmazunk meg ("gusztustalan, ha kézen fogva mennek az utcán"). A homofóbia vádja ugyanakkor a legkevésbé sem áll meg, ha a különböző szexuális orientációkat objektív mércével vetjük össze. Ha így teszünk, azt fogjuk látni, hogy a homoszexuális magatartásforma a legkevésbé komplex, tekintve, hogy az utódnemzés lehetőségét aligha hordozza magában. A heteroszexuális lét ilyen tekintetben jócskán többet ígér. Mindkettőnél komplexebb ugyanakkor a biszexuális irányultság; itt semmiről sem kell lemondani. Hasonlóképpen gondolkodhattak a Trónok harca alkotói is: Oberyn, Dorne hercege az egyik legpengébb karakter az egész sorozatban. David Bowie is belekóstolt szinte mindenbe. Legendás mondatát sokan ismerjük: "A feleségemmel úgy találkoztam, hogy egy időben ugyanazzal a fickóval keféltünk..."

Természetesen az utódnemzés képessége csak egyetlen ismérv, ha nem is jelentéktelen. Aki nem vágyik saját családra, annak mindez tökéletesen indifferens. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy - szexuális irányultságtól függetlenül - a legtöbben szeretünk családban élni. Témánk kapcsán a legtöbb társadalmi vita épp akörül forog, hogy a meleg és leszbikus párok megfelelő nevelőszülők-e örökbefogadás esetén. Mindez világosan jelzi, hogy ők is  vágynak a gyerekzsivajra, akárcsak a heteroszexuálisok.

"Férfival ne hálj úgy, amint asszonnyal hálnak: utálatosság az." Az ószövetségi intelem nyilvánvalóan a múlté. A világ civilizált része már elfogadta, hogy mindenki úgy szeret, ahogy a szíve, az ösztöne és a tudatos döntése diktálja. Ám mindez nem jelenti azt, hogy a különböző szexuális orientációkat nem rangsorolhatnánk objektív mérce szerint. Amikor a szülők elsöprő többsége azt reméli, hogy gyermeke nem lesz homoszexuális, az nem azért van, mert bűnösnek, szégyellnivalónak tartja, vagy mert undort érez, esetleg mert azt gondolja, hogy így kevésbé tudná szeretni csemetéjét. A legtöbben egész egyszerűen tisztában vannak azzal, hogy egy heteroszexuális létforma komplexebb boldogságcsomagot ígér. Ami pedig a társadalmi tudatformálást illeti: optimális esetben a cél a homoszexuális embertársaink teljes elfogadása, nem pedig a homoszexuális létforma népszerűsítése. Minden, ami az előbbit szolgálja, nemes és kívánatos; s minden, ami az utóbbit, az kifejezetten kerülendő. Aki szerint ez homofób gondolkodás, az valóban nincs tisztában a szavak jelentésével.