Talán a leghülyébb közmondás, amit ismerek. Jelzésértékű, hogy élőbeszédben eleddig csakis szürke és fantáziátlan figurák szájából hallottam, akik jellegtelenségükből igyekeztek erényt kovácsolni. Elég reménytelen próbálkozás.

A legszembetűnőbb módon akkor találkozunk a közmondás szellemében élőkkel, amikor társkereső oldalak kínálatát böngészve kiszúrunk egy-egy igazán figyelemreméltó jelöltet. Bevallom: számomra sokszor nem csupán sokkoló, de egyben értelmezhetetlen is az élmény. Aki még arra is képtelen, hogy egyetlen nyamvadt fotó erejéig önmaga legjobb arcát mutassa, az mégis mit vár? Arról nem is beszélve, hogy 2019-ben már nem csupán a netes társkeresésnek, de ezen belül magának a profilkép elkészítésének is könyvtárnyi az irodalma, két kattintásra bárkitől. Elképesztő ostobaság és igénytelenség olyan fényképet felrakni, melyet megpillantva még az érintett is villámgyorsan továbblapozna, vagy talán hangosan fel is röhögne. Még az is előfordulhat, hogy ezek az emberek tényleg elhiszik, hogy az öndicséret büdös, s már a kezdet kezdetén a másik arcába kívánják tolni a kozmetikázatlan valóságot. Tényleg döbbenetes. (Miközben e sorokat gépelem, a blogajánlóban a következő cím jelenik meg: "Nem tetszett a körözési fotója, küldött másikat". Stephen Murphy, egy angol bűnöző - miután három napja ott virított az arca a plakátokon - egy helyi lapnak juttatta el új, előnyösebbnek ítélt fényképét, cserére felkínálva. Nos, ezt hívom én igényességnek.)

Önmagunk fényezése természetesen nem merülhet ki abban, hogy előnyös profilképet választunk. Minden olyan élethelyzetben, ahol a külső környezet döntése markánsan alakítja sorsunkat - állásinterjú, randi, képviselő választás - alapvető, hogy személyünket a lehető legalkalmasabb jelöltnek állítsuk be. Ezerszer halljuk a jól csengő ostobaságokat: "légy önmagad"; "nincs fontosabb, mint a teljes őszinteség" és hasonlók. E silány útravalóknak csakis akkor van bármi értelmük, ha James Bondnak, vagy Názáreti Jézusnak hívnak bennünket. Ezekben az esetekben valóban nincs szükségünk semmi verbális tuningra. Ám ha mégsem így lenne, ha csupán közönséges földi halandók volnánk, messze a tökéletességtől, úgy elengedhetetlen, hogy - diszkréten és stílusosan - az egekig hájpoljuk magunkat. Az átlagember örök frusztrációja, hogy látszólag egy áthidalhatatlan szakadék tátong a képességei és a vele szemben támasztott, sokszor csupán vélt elvárások között.  Kizárólag a magabiztosság és a tudatos önmenedzsment jelentik a kiutat az ilyenfajta szorongásból. Ha izzad a tenyerünk a bemutatkozáskor, ha remeg a hangunk az izgalomtól, ha szóba hozzuk bizonytalanságunkat alkalmasságunk kapcsán - nem sok jóra számíthatunk.

A dolog innentől kezdve már elsősorban stílus kérdése. Az Audi-slusszkulcs kényszeres villantása, a több kilóra rúgó aranykészlet állandó viselése, a folyamatos kérkedés - ezek az öndicséret olyan formái, melyek ha nem is büdösek, de civilizált környezetben mindenképpen visszafelé sülnek el. Itt nem is az a gond, hogy az érintettek csupán egyetlen dimenzióban, az anyagi javak síkján igyekeznek bizonyítani. Legalább ilyen súlyos probléma a végtelen ízléstelenség is. Egy visszafogottan viselt Patek Philippe, vagy egy minőségi anyagból készült, jól szabott öltöny nagyságrendekkel elegánsabb, ráadásul sokkal megbízhatóbban reprezentálja a vagyont, a pénzügyi biztonságot. Ugyanígy: önmagunk sztárolása a verbális kommunikáció szintjén sem viseli el a harsány hencegést. Ez persze nem jelenti azt, hogy szerényen hallgatnunk kéne mindarról, amit legszívesebben a homlokunkra írnánk. Azt viszont feltétlenül, hogy muszáj becsomagolnunk az üzenetet. Mindazt, amire büszkék vagyunk, amire úgy igazán felvágnánk, amit legszívesebben belekiabálnánk a világba, érdemes minden esetben oly módon szóba hozni, mintha a beszélgetésbe szervesen illeszkedő spontán elem, jelentéktelen mellékkörülmény volna: "Velem is pont ugyanez történt, amikor Washingtonban, a Fehér Házban dolgoztam. Képzeld, megyek a folyosón..."

Elvétve még manapság is találkozni olyan bárgyú, naiv széplelkekkel, akik őszintén vallják a címbéli közmondás igazságát. Szerintük önmagunk feltupírozása nem más, mint olcsó szélhámosság, közönséges csalás. Legalább négy szinten tévednek.

EVOLÚCIÓ - Koponyánkban hosszú-hosszú évezredek óta egy meglehetősen túlméretezett hardver, egy csaknem másfél kilós agy dübörög, melyet - lássuk be - az elmúlt pár száz esztendőt leszámítva az emberiség nemigen használt semmire. Ugyanígy: nagyságrendileg negyvenezer éve kialakult a tagolt beszéd, ennek ellenére konfliktusainkat egészen a legutóbbi korokig mindig fegyveres agresszióval igyekeztünk rendezni. Mi több, a mai napig létezik számos globális méretű probléma, melyeket képtelenek vagyunk megoldani, holott az együttműködés legfontosabb eszköze már a vadászó-gyűjtögető korban rendelkezésre állt. (Egy mamut csapatmunkában történő elejtéséhez aligha volt szükség Arany János szókincsére, nyelvi fordulataira.) Tekintve, hogy az evolúció sohasem pazarló, a téma szakértői hajlanak arra, hogy mindezek, az adott kort tekintve feleslegesnek tetsző adottságok és képességek a szexuális szelekció termékei, vagyis kifejezetten az udvarlás céljából alakultak ki. Amikor tehát egy csillagos nyáresten andalogva történeteinket úgy színezzük, hogy ezzel önmagunk ázsióját emeljük, valójában evolúciós küldetésünknek teszünk eleget.

PSZICHOLÓGIA - A személyiségfejlődés klasszikus dinamikája a következőképpen fest: elképzeljük azt a kívánatos karaktert, amellyé válni szeretnénk, majd igyekszünk minden élethelyzetben úgy viselkedni, mintha az áhított cél máris megvalósult volna. Elménket ezzel a módszerrel tudjuk a leghatékonyabban magunk mellé állítani; előbb-utóbb elkerülhetetlenül azzá válunk, akit magunk elé vetítünk. Amikor egy randin, vagy egy állásinterjún valamelyest kozmetikázunk magunkon, az pontosan ennek az építő folyamatnak a része.

ERKÖLCS - Amikor megkíséreljük, hogy magunkról a lehető legvonzóbb képet fessük, az nem jelentheti azt, hogy ordas hazugságokkal traktáljuk beszélgetőpartnerünket. Nem mondjuk, hogy mi tanítottuk gitározni Slasht, vagy hogy ott voltunk a Holdra szálláskor. Csupán arról van szó, hogy kreatív oldalunkat megvillantva, szolidan használjuk a színes ceruzát. Valószínűleg nem fogunk a pokolra jutni, ha egy-egy sztorit úgy mesélünk el, mintha velünk esett volna meg, s nem mint ahogy a valóságban: egy ismerősünk távoli ismerősével. A helyszín, az időpont és az egyéb körülmények is szabadon variálhatók, ahogyan a helyzet drámaisága megköveteli: talán izgalmasabbnak hangzik, ha egy kihalt, éjszakai mellékutcába helyezzük a cselekményt, s nem a kora délutáni körúti forgatagba, ahol és amikor az ténylegesen játszódott. S persze a történetbeli ellenfelünk sem egy csenevész kiskamasz, hanem három tagbaszakadt börtöntöltelék lesz...

ÉRTÉKPREFERENCIA - Azok a régi vágású fickók, akik megingathatatlanul hisznek a színtiszta őszinteségben, bizonyára úgy gondolják, hogy ez egy mindenek felett álló, univerzális valuta, mely minden élethelyzetben értéket képvisel. Óriásit tévednek. Puzsér Róbert - találóan - így fogalmaz: "A nők nem akarnak téged. A nők egy ideát akarnak, melyet ha fel tudsz építeni bennük magadból, akkor abból még szex is lehet." Valóban így van. Hiába hisszük, hogy jelentőséggel bír a lelkesedésünk, az elkötelezettségünk, a szenvedélyünk, a befektetett időnk, energiánk és pénzünk. Pláne az egyenességünk. A megismerkedéskor, a kapcsolat korai szakaszában ezek majdhogynem hátrányt jelentenek. A hatékony önfényezés ebben a periódusban maga a brutális színészkedés: eljátszani a flegmát, aki bár a legjobb formáját hozza, de tulajdonképpen jól elvan, tökéletesen kiegyensúlyozott, s nem igazán számít neki, hogy mi lesz a kaland vége. Kell ehhez lelkierő: elhitetni, hogy véletlen volt a találkozás, spontán ötletként jött a város legjobb étterme, s a vakszerencsén múlott, hogy épp felszabadult egy kétszemélyes asztal a legdiszkrétebb sarokban.

Amikor egy-egy állást meghirdetve kasztingot rendezek, minden alkalommal találkozom olyan jelöltekkel, akik - lemondva az öndicséret áldásos eszközéről - a teljes őszinteséget választják. Nyugodtan mondhatnák, hogy "ez egy rövidebb szakmai periódus volt az életemben", ehelyett nyíltan elfecsegik, hogy alig egy hónapot dolgoztak az adott munkahelyen. Minden kockázat nélkül kamuzhatnának munkakörük összetettségét illetően is, mégis inkább bevallják, hogy csupán jelentéktelen feladatokat bíztak rájuk. Persze, próbálok segíteni rajtuk. Elmondom, hogy a legközelebbi állásinterjún - mert a hallottak után sanszos, hogy nem ez lesz az utolsó - érdemes volna használni a púdert és kissé rafináltabban kommunikálni. Természetesen a rutintalanság nem tragédia; az egész élet másról sem szól, mint a folyamatos tanulásról és a fejlődésről. Ezzel együtt is bitang jó lenne, ha életünk fontos állomásaira már felkészülten érkeznénk.