Léteznek olyan filozófiák, melyek kötelező jelleggel elvárják az embertől a jóságot, a nagyvonalúságot, az altruizmust. Ezt a merőben téves megközelítést igyekszik erősíteni Paulo Coelho címbéli mondása is.
Popper Péter egy rádiós beszélgetés során mesélte el azt a történetet, melynek főszereplője egy indiai szolga, aki egy bágyadt csütörtök délutánon simán leszúrta a munkaadóját. Az esemény nagy vihart kavart a helyi sajtóban, hiszen meglehetősen ritka, hogy egy gyakorlatilag családtagnak számító alkalmazott hasonlót cselekedjen. Tetténél már csak a magyarázata volt szokatlanabb. Brutális lépését ugyanis azzal indokolta, hogy munkaadója megemelte a fizetését... Nos, kétségkívül nem egy tipikus mozgatórugó. A szolga azonban tisztában volt főnöke anyagi helyzetével. Pontosan tudta, hogy az üzlete nem szárnyal; nem hogy nem megy jobban a bolt, mint két éve, amikor őt alkalmazásba vette, de forgalma jelentősen vissza is esett. Abból pedig, hogy e gyengébb időszakban is képes béremelést adni, arra következtetett, hogy az elmúlt két esztendőben kifejezetten alulfizette őt. Munkaadója - bár ismerte szerény életkörülményeit, s hogy népes családot tart el egyetlen jövedelemből - nem azért alkalmazta alacsony bérért, mert nem tudott, hanem mert nem akart többet fizetni. Ezen aztán úgy bepöccent, hogy kénytelen volt kést rántani... Az ilyen és ehhez hasonló történeteken rendszerint mosolyogva túllépünk, mondván, hogy más kultúra, más gondolkodásmód, más morál, mint a miénk. Amikor azonban az erkölcsről elmélkedünk, mély meggyőződéssel, hogy létezik általános érvényű, korokon és földrajzi helyeken átívelő, szívbe írt törvény, olyankor muszáj eltűnődni a cselekmény szereplőinek attitűdjén. Abban feltétlenül igaza van a szolgának, hogy a hónap végi boríték már régóta lehetett volna vastagabb is, vagyis főnöke kihagyott egy kézenfekvő lehetőséget a jótettre. Nemdebár?
Amikor morális iránytűt keresünk, Jézus tanítása a legtöbb esetben megfelelő támpontnak bizonyul. Témánk kapcsán a szőlőmunkásokról szóló példabeszédét érdemes felidéznünk. Ha valaki nem ismerné a sztorit: egy gazda munkásokat fogad a szőlőjébe, s mindegyikkel egy dénáros napidíjban állapodik meg. Igen ám, de a munkaidő komoly eltéréseket mutat; többen hajnaltól estig robotolnak, mások csak napközben csatlakoznak, páran pedig csupán késődélután érkeznek. Este mindenki megkapja a jussát: megkülönböztetés nélkül fejenként egy dénárt. A reggeltől szolgálatban állók persze méltánytalannak érzik a helyzetet és hőzöngeni kezdenek, ám a tulaj gyorsan lehűti a kedélyeket: "Barátom – felelte egyiküknek –, nem követek el veled szemben igazságtalanságot. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tied és menj! Én az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok?" Bevallom, az egyik kedvenc példázatomról van szó. Jézus ezekkel a mondataival ugyanis lefekteti a civilizált emberiség és a kapitalista gazdaság erkölcsi alapjait. Egy tisztán piaci környezetben nem csupán arról van szó, hogy a magántulajdon szent, de arról is, hogy mindenki ténylegesen azt teheti a sajátjával, amit csak akar, feltéve, hogy nem árt vele szándékosan másoknak. Nem kizárólag abban dönthetünk önállóan, hogy kit alkalmazunk, vagy mi magunk milyen munkát vállalunk el, hanem abban is, hogy a piac szereplői közül kinek vagyunk hajlandóak szolgáltatást nyújtani vagy árut értékesíteni, s hogy mindezeket milyen díjszabás mellett tesszük. „Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok?” A válasz egyértelmű: de igen! Az igazságosság - a krisztusi etika szerint - nem azt jelenti, hogy a szőlősgazda mindenkivel hajszálpontosan ugyanolyan feltételek mentén szerződik. Az igazságosság abban áll, hogy a felek saját, szabad akaratukból, kölcsönös elégedettség mellett megállapodnak, s ehhez korrekt módon tartják magukat. A szabadság és az egyenlőség örök dilemmája kapcsán Jézus egyértelműen az előbbi mellett foglal állást.
Amikor a hirtelen haragú indiai szolga, vagy bármelyik szélsőbaloldali ámokfutó, esetleg épp Paulo Coelho számonkér bárkit az elmaradt jó cselekedeteit hiányolva, az legalább három ponton problémás.
- FILOZOFIKUSAN az jelenti a legnagyobb ellentmondást, hogy kötelező bőkezűséget várunk el a másiktól, miközben mi magunk a lehető legapróbb jelét sem adjuk ennek a nagyvonalúságnak. Az ugyanis ott kezdődik, hogy biztosítjuk a másik számára a döntés lehetőségét. Amikor a másik ember pénztárcájában kotorászunk, amikor azt firtatjuk, hogy szüksége van-e ekkora vagyonra, hogy kívánatos-e többet adakoznia, olyankor kicsinyes vájkálásunkkal pont leromboljuk a nagyvonalúságra való buzdítás elvi talapzatát.
- MORÁLIS TEKINTETBEN a totális káoszt látjuk. Ha szeretnénk a világot végletesen leegyszerűsíteni, úgy a társadalmat három kategóriába sorolhatjuk. Az első polcra kerülnek a bűnözők, akik valódi és súlyos vétkeket követnek el embertársaik ellen. A következő szint az átlagpolgároké, akik ugyan nem dicsekedhetnek számos és jelentős jó cselekedettel, ám nem is ártanak senkinek. A legmagasabb régióba pedig felültethetjük a szenteket, akiknek élete maga a permanens jóság és altruizmus. A történetbeli indiai szolga a szentséget várná el munkaadójától, s mivel e tekintetben csalódnia kell, ő maga egyenesen bűnözővé válik, vagyis két szinttel távolodik el a saját maga által felállított etalontól. Ugyanez a morális hullámvasút jellemzi a kommunistákat és a tekintélyelvű vallások fanatikusait is; akár harcolnak is a békéért, s gyilkolnak is a szeretetért. Röhejes.
- PRAKTIKUSAN a gazdaság úgy épül, hogy a vállalkozók igyekeznek minél többet megtartani a nyereségből, többek között a további befektetések céljából. Ez a leghatékonyabb módja annak, hogy újabb munkahelyek jöjjenek létre, hogy a társadalom a lehető legdinamikusabb módon gazdagodjon. Ez persze minden épeszű ember számára világos, csupán a Popper-sztori szolgája, s pár igazán vaskalapos kommunista látja másképp. Ők valamiért nem akarnak messzebbre tekinteni a napról napra tengődés nyomorúságán. A világ rengeteget változott az elmúlt pár ezer évben, egy valami azonban sosem volt, s feltehetően nem is lesz másképp: a szegénységet egyedül a koncentrált tőke képes felszámolni. Ha csak ennyit megtanítanának az általános iskolákban, talán a kommunizmus beteg eszméje sem fertőzné tovább az újabb és újabb generációk tudatlan fiataljait.
Pénz, erő, hatalom, szabadidő, kedvesség, figyelmesség, derű, szeretet - ezek mind olyan áldások és pozitív energiák, melyekből érdemes minél többet birtokolnunk, elsősorban azért, hogy számolatlanul, szinte korlátok nélkül osztogathassuk. Valójában a tehetős emberek egyik fő kiváltsága és luxusa az, hogy adhatnak. Ennek a fényűzésnek azonban minden öröme és mámora szertefoszlik, amennyiben köszönetet, hálát, ne adj' isten viszonzást remélünk cserébe. Pláne, ha azt is elvárnánk a másik embertől, hogy ő maga is kapcsoljon át adakozó üzemmódba. Ez olyan, mintha előzetesen előírnánk, hogy elképesztő gazdagságban, pazar körülmények közt kell élnie. Nyilvánvalóan semmi közünk ahhoz, hogy a másik ember miként rendezi be a saját világát. Az egyetlen, amit joggal elvárhatunk, hogy ő is adja meg számunkra ugyanezt a szabadságot. Mindez azt vonja maga után, hogy - szemben a címbéli Coelho idézettel - morális tekintetben KIZÁRÓLAG az elkövetett rossz alapján ítélkezhetünk. Ezen túlmenően természetesen jár a taps és a konfettieső minden nagyvonalúságnak. Már csak azért is, mert az egészséges lelkű ember őszinte örömöt érez a másik luxusba hajló jólétének láttán. Nemdebár?