Amikor Ashley Graham, az egyik legismertebb plus-size modell közzétette a fenti, angyalszárnyas fotóját - mintha maga is részt vett volna a Victoria's Secret Fashion Show-n -, a photoshoppolt kép alatt villámgyorsan gyűlni kezdtek a köszönetet mondó kommentek. Ashley már többször is beszólt a márkának, kritizálva, hogy kizárólag anorexiás lányokat küldenek a kifutóra, egyben jelezve, hogy a maga részéről kész a szereplésre. (E felkérés valószínűleg nem csak azért hiúsul meg, mert az idei gála egyébként is elmarad.) Az ilyen jelenségek kapcsán a legtöbbünkben meglehetősen vegyes érzelmek támadnak.
Többnyire őszintén együtt tudunk érezni mindazokkal, akiknek jelentős súlyfeleslegük miatt egy permanens frusztráció az életük. (Csaknem mindenkinek akad valami kisebb-nagyobb testi hibája, így nem kell messzire mennünk némi empátiáért.) Amennyiben Ashley Graham - és a hozzá hasonlók - akciói enyhítenek a túlsúlyosak lelki terhein, úgy jár a pezsgő és a tapsvihar. Amennyiben azonban ezek hatására egy hazug és fals világkép épül, melyet a buksisimi, a "te így vagy jó, ahogy vagy" és a "mindenki lehet sztár" szlogenek jellemeznek, úgy megítélésem szerint a dolog kontraproduktív, jócskán túllő a célon.
Egy olyan ember előtt, aki nem tökéletesen elégedett a testével - van olyan egyáltalán, aki igen? -, alapvetően négyféle út áll:
1. CSELEKVŐ - Messze a legpozitívabb, ha az alakformálás oltárán áldozva minden tőlünk telhetőt megteszünk. Ez már csak azért is üdvözítő, mert az aktivitás a lelket még sokkal gyorsabb ütemben gyógyítja, mint a testet. Aki képes tenni magáért, az előbb-utóbb felhagy az önsajnálattal és hihetetlen erőt merít abból, hogy végre a saját kezébe vette a sorsát. Az ilyen embernek semmit sem nyújt Ashley Graham fotója, sokkal intenzívebb forrásból táplálkozik.
2. ELFOGADÓ - Azzal sincs semmi baj, ha képesek vagyunk megbékélni és együtt élni a hibáinkkal. Teljesen legitim döntés az is, ha teszünk a sportra, teszünk a diétára, csak simán élvezzük az életet, tudomásul véve, hogy sosem leszünk szupermodellek. Talán egy teltkarcsú angyal is tud segíteni abban, hogy könnyebben elfogadjuk magunkat, ám az volna a normális, ha erre semmi szükség nem lenne. A kiegyensúlyozottság azzal kezdődik, hogy képesek vagyunk szeretni magunkat, még a leggyalázatosabb állapotunkban is.
3. ELTÉVEDŐ - Az igazi problémák ott kezdődnek, amikor - Ashley Graham üzenetét dekódolva - elhisszük, hogy tökéletesen komplex életet élhetünk bármiféle energiabefektetés nélkül is. Amikor elhisszük, hogy minden ember ugyanolyan értékes és mindenkinek alanyi jogon jár a sztárság, a csillogás, az elismerés, a konfettieső. Egy kövér és egy sportosan karcsú pontosan ugyanannyit ér szakácsként, hentesként, vagy bérszámfejtőként, de sosem fognak azonos árfolyamot képviselni rövidtávfutóként, popénekesként, vagy szeretőként. Jómagam hiszek abban, hogy az esetek többségében érdemes megtalálni a lazább utat, ám e téren a könnyű út önbecsapás, nem vezet sehová sem.
4. SZORONGÓ - Míg az előző három kategória mindegyikében van több-kevesebb ráció, addig a szorongó karakter tökéletesen érthetetlen. Rosszul érzi magát a bőrében, képtelen elfogadni a saját testét, ráadásul nem hisz a mesékben sem - mégis képtelen a változásra. Ha lehetne, egyszer eltöltenék egy napot egy ilyen ember fejében. El sem tudom képzelni, hogy miféle irracionális, pusztító gondolatok uralják az elméjét.
Az az igazság, hogy a forradalmak sohasem kockázatmentes projektek. A szociáldemokraták még beérték azzal, ha a szakszervezeti mozgalmakon keresztül magasabb béreket és jobb munkakörülményeket tudtak kiharcolni a munkások számára. Aztán jöttek a kommunisták, akik megirigyelték a tőkések palotáit, s ez elég is volt ahhoz, hogy vérfürdőket rendezzenek. A feminista mozgalmak is azzal a nemes gondolattal indultak, hogy kivívják a nők számára a teljes egyenjogúságot. Miután ez megtörtént, a radikális vonal megirigyelte a férfiak pozícióit az igazgatótanácsokban és felügyelő bizottságokban, s elkezdtek kvótaköveteléseket megfogalmazni, felrúgva minden józan morális megfontolást. Jelenleg a hasonszőrű forradalmak sokadik hulláma söpör végig rajtunk. A kevésbé szerencsés testi adottságúak előhúzták a fiókból a sok évezredes irigységet, melyet pazarabb genetikájú embertársaik iránt mindig is éreztek, s megkísérlik letaszítani őket trónjukról. A fene se érti, miért jutunk mindig ide. Tiszta sor, a hogy a teremtésben nincs semmi igazság. Férfiként és nőként látjuk meg a napvilágot, anélkül, hogy ebbe bármiféle beleszólásunk volna. Van, aki tehetségesnek, gazdagnak, egészségesnek, szépnek születik, mások antitalentumnak, szegénynek, betegnek és rútnak. Azonban mindenki előtt ott a lehetőség, hogy tisztességesen küzdjön a felemelkedéséért, avagy csendesen beletörődjön szerényebb sorsába. Az erőszakos trónfosztások ugyanakkor csak igen ritkán hoznak jobb világot. Sosem értettem a radikális baloldalt, a morális alapját pedig még annyira sem. Miért van az, hogy a vakoktól például sosem hallunk agresszív követeléseket, hogy ők is kapjanak kiemelt helyet a festőművészek világában? Pedig velük aztán tényleg cudarul elbánt az élet; a tudomány mai szintjén ha megszakadnak, se nyerik vissza látásukat. Részükről erkölcsileg sokkal elfogadhatóbb volna a megkülönböztetett bánásmód igénye. Mégis inkább csendben festegetnek, néha egész jókat. Halvány fogalmam sincs, hogyan csinálják.
"Minden katona a tarsolyában hordja a marsallbotot" - hirdette Napóleon, azonban pontosan tudjuk, hogy ez a túlnyomó többség számára csupán elvi lehetőség maradt. Hasonlóan a féllábú színész esetéhez a klasszikus, abszurd jelenetben, amikor Tarzan szerepére jelentkezik. A producer szavai biztatóak: "Ha a következő másfél évben egyetlen kétlábú jellemszínész sem kopogtat be hozzánk, önnek nagyon komoly esélye támad, hogy megkapja ezt a főszerepet..." A legtöbben így vagyunk ezzel: egyszerűen nem születtünk sztárnak. Vagy a megfelelő adottság, a kimagasló tehetség hiányzik belőlünk, vagy a kitartás, mely az irgalmatlanul sok ráfordítandó munkához kell. Esetleg mindkettő. A bajok ott kezdődnek, amikor "mindenki lehet sztár" felkiáltással filozófiát kezdünk építeni az alkalmatlanságra. Már nem vagyunk messze attól, hogy egy féllábú színész simán pert nyerjen a Tarzant forgató filmstúdió ellen, arra hivatkozva, hogy testi fogyatékossága miatt érte súlyos diszkrimináció...
