Többek között az a gondom a mai magyar jobboldallal, hogy képtelenek szétszálazni a dolgokat. Visszatérően és állandóan árukapcsolásban gondolkodnak. Ha meglátják a különbséget teljesítmény és teljesítmény között, a minőséghez muszáj azonnal formális tekintélyt társítaniuk. Ha felismerik az értéket a rendben, rögtön egyenruhába bújtatnának mindenkit. Ha bármi szépet találnak a múltban, máris általános érvényű hagyománytiszteletről kezdenek papolni. Mindez teljes nonszensz. Még csak azt sem érzem, hogy a tévénéző agyát kívánnák mosni. Egyszerűen úgy tűnik, mintha a sajátjukban is kuszaság uralkodna: elméjükben olyan gondolatok kapcsolódnak össze szétválaszthatatlanul, melyeknek valójában semmi közük egymáshoz.
A vasárnapi Bayer Showban - Hadházy Ákos legutóbbi parlamenti akciójának, valamint az ellenzék korábbi botrányainak mögöttes motivációit kutatva - a műsorvezetőtől ezt hallhattuk: "Elvágni a plebszet az értéktől, hagyománytól, tisztelettől; kiölni belőle a kiválóság tiszteletét és elhitetni vele, hogy ő mindennek az alfája és ómegája." Az alapgondolat oké: a teljesítmény elismerést érdemel. A kommunizmus egyik legnagyobb bűne az volt, hogy megvetette a tehetséget. Már a marxi alapok is a teljes egyenlőséget hirdették, majd idővel ezt a szempontot felváltotta a párthűség, mint legfontosabb vezérlőelv. A rátermettség, a teljesítmény, a kiválóság - mind eszmei, mind gyakorlati síkon - inkább tűnt veszélyesnek, mint kívánatosnak. Amikor a radikális baloldali akcióhősök a kisember irigységéből kívánnak robbanóanyagot gyúrni, az nem csupán hazárdjáték, de mélyen erkölcstelen is egyben. Idáig igaza van Bayer Zsoltnak. De miért kell belekeverni a hagyományt és a tekintély elvét? Amikor 1990 tavaszán az akkor még csupán 21 főt számláló Fidesz frakció megjelent a parlamentben, több szokatlan megnyilvánulásuk is megragadt sokunk emlékezetében. Öltöny helyett farmerban érkeztek, s minden képviselő pultjára egy-egy narancsot helyeztek. Az előbbit sima polgárpukkasztásként, az utóbbit kifejezetten szimpatikus gegként könyvelte el az akkori korszellem. Ekkor még - a Fidesz részéről - szó sem esett a hagyomány és a tekintély tiszteletéről, s a magam részéről nem is bántam. Az igazság az, hogy Hadházynál sem az újdonságkeresés a gond, sokkal inkább a primitívség és az ízléstelenség. Valójában bőven elég is lenne erre az egy aspektusra rávilágítani. Bayer Zsoltnál abszolút azt érzem, hogy az évek során ténylegesen konzervatív vaskalapossá vált, így pontosan azt mondja, amit gondol. Kommunikációját nem jellemzi a pragmatikus visszafogottság, a szavazatmaximalizálásra törekvő tudatosság. A liberális gondolkodásúakat - a baloldalhoz hasonlóan - ő sem kívánja megszólítani.
Egy napra rá, a hétfői Sajtóklubot Szentesi Zöldi László monológja zárta. Miután kifejtette, hogy szerencsés kor a miénk, mert Orbán Viktor lehet a vezérlőcsillagunk, így folytatta: "Mi másképp működünk. A magyar, a nemzeti oldal hierarchikus; egy olyan világban élünk, ahol szeretjük a példaképet és elismerjük a nagyságot. A másik oldal gyűlöli a nagyságot és kirázza a hideg ettől." Nos, kétségkívül ismerjük az örök fanyalgókat, akik - a Muppet Show két aggastyánkorú fikagépéhez hasonlóan - soha semmiért nem képesek lelkesedni, akik - valamiféle belső frusztráltságtól, irigységtől vezérelve - ténylegesen irtóznak minden kiemelkedő teljesítménytől. Akik még akkor is ekézik a magyar válogatottat, amikor csoportelsőként jutunk tovább az EB-n; akik képtelenek gratulálni a győztesnek; akik számára elképzelhetetlen, hogy az ellenfelük szemébe nézve azt mondják: ezt pazarul csináltad. Ez az attitűd nyilvánvalóan mérgező és kerülendő. Szentesi Zöldi azonban lazán átesik a ló túloldalára, és rögtön alá-fölérendeltségről kezd beszélni. Miért nem lehet kikapcsolni néha ezt a szervilis lelkületet? Miért nem lehet úgy tekinteni a példaképekre, mint velünk egyenrangú, csupán az adott területen kiemelkedőt nyújtó, közönséges földi halandókra?
"Aki A-t mond, mondjon B-t is!" A közmondás alapvetően azt jelenti: ha belekezdtünk valamibe, azt érdemes végigcsinálni. A mai politikát tekintve: ha az inga elindult, nem állhat meg félúton, középen, hanem muszáj átlendülnie a túloldalra. A puskaporos hangulatért ezért nem lehet kizárólag az ellenzéket hibáztatni: a jobboldali reakció is nélkülözi a polgári eleganciát, felnőttséget, középutasságot. A fene se tudja, hogy mikor érünk meg mindezekre.
