Gáspár Lacit nagyon bírom. Mindig is csíptem, ám amióta az X-Faktor válogatóján helyretette Loca Pantera művésznőt, még nagyobbat nőtt a szememben.
Aki nem látta az ominózus jelenetet (a poszt végén a videó): A csajszi lenyom egy gyalázatosan gyenge produkciót, majd a mentorok első kritikus megjegyzését követően a földhöz vágja a mikrofont és balhézni kezd. Míg három társa csak döbbenten pislog, Gáspár Laci kézbe veszi a dolgokat és tökéletesen uralja a helyzetet. A szituáció zseniális, rendezni sem lehetne szebben. Az egyik oldalon egy tisztán ösztönöktől vezérelt roma lány, a másikon egy szintén cigány származású srác, aki tökéletesen ismeri ezt a világot, ő maga azonban már fényévekre jár mindettől. Egy olyan fiú, aki tehetsége, szorgalma, alkalmazkodókészsége és szakmai alázata révén magasra jutott: a hazai televíziós és popkultúra meghatározó alakjává nőtte ki magát. E találkozásban Gáspár Laci úgy viselkedik, mint egy gondoskodó, szerető, féltő, iránymutató apa. Az első pillanattól kezdve felelősséget érez a másik iránt, s mivel pontosan ismeri a felemelkedés útját, ezt szíve szerint a másikkal is megosztaná. Már a produkció első énekhangja után pontosan tudja, hogy Loca Panterából a büdös életben nem lesz énekesnő, ugyanakkor azt is érzékeli, hogy a lány gondjai ennél sokkal súlyosabbak: olyan mentalitással bír, amely - ha nem képes a változásra, ha nem lép villámgyorsan két-három tudati szinttel feljebb, ha nem lesz képes magáévá tenni némi önkontrollt - abszolút lehetetlenné teszi a civilizált világba való integrációját.
Számomra rém elkeserítő, hogy a cigánykérdés a mai napig tabutémának számít. Lelke mélyén a közélet minden szereplője a felemelkedésért, a roma származásúak sikeres társadalmi beilleszkedéséért szurkol, ám hacsak lehet, mindenki kerüli a kérdést. Amíg a radikális jobboldaliak kizárólag a karhatalmi eszközökben hisznek, addig a mainsteam balosok elsősorban az elhallgatásban. Franciaországban például az adatvédelmi törvény - már 1978 óta! - kifejezetten tiltja a származásra vonatkozó szenzitív adatok gyűjtését. 2005-től kezdve – amikor számos zavargás tört ki a migráns származású lakosok körében – megrendülni látszik a színvakságra épülő felfogás és időről időre heves, még a jogvédőket is megosztó vita zajlik a közéletben. 2006 augusztusában Nicolas Sarkozy, akkori belügyminiszter felvetette: az etnikai hovatartozásról szóló információk hiánya is hozzájárul az integráció kudarcához, hiszen még a bűnelkövetők etnikai adatai sem hozhatók nyilvánosságra. Úgy tűnik, hogy a politikai korrektség filozófiája ezen a pályán is öngólok záporát hozza: attól, hogy a bőrszínt tabutémává tesszük, az égvilágon semmit sem oldunk meg. Olyan ez, mintha - a tapintatra és a társadalmi elfogadásra hivatkozva - holnaptól betiltanánk a rák, a túlsúly és a pattanás kifejezések és szinonimáik használatát. Az orvosok, személyi edzők és kozmetikusok csupán homályos célzásokkal kommunikálhatnának e témák mentén. Alig hiszem, hogy segítené a gyógyulást.
"Amiről nem beszélünk, az nem is létezik." Aki olvasta Orwell zseniális regényét, az 1984-et, bizonyára emlékszik a totális diktatúra egyik legkreatívabb innovációjára, az "újbeszél" nyelv megalkotására. Ebben számos kifejezés már nem is kap helyet, s amire nincs szavunk, arról sem beszélni, sem gondolkodni nem tudunk... A kommunista rendszerek idáig szerencsére nem jutottak el, ám a politikai korrektség filozófiája valami hasonlóra nyit ablakot. Nem vitatom el a jó szándékot, a hatékonyságot azonban feltétlenül. Képzeljünk el az orwelli világban egy olyan általános iskolai osztályt, ahol nincs szó a kövérségre! A 140 centis, nyolcvankilós Pistike ugyanúgy nem fér el a padban, s ugyanúgy képtelen felmászni a kötélre, mint azelőtt, amikor még harmincféle kifejezéssel lehetett körülírni túlsúlyos alkatát. Osztálytársai ugyanúgy kinevetik, mint azelőtt, s a csajok ugyanúgy kerülik, mint a régi időkben. Az égvilágon semmi sem változott. Egy lépéssel sem kerültünk közelebb az elfogadáshoz, a valós megoldáshoz - a fogyáshoz - pláne, csupán ködöt és a homályt teremtettünk. Ugyanez a helyzet a bőrszín tekintetében. A roma származásúak vonásai a legtöbb esetben nyilvánvaló módon felismerhetőek. Teljesen értelmetlen ez a fajta túlzó tapintat, ráadásul sértő is a teljes társadalomra nézve. A cigányság szemszögéből azért, mert olyan képet fest, mintha származásukban bármi szégyellnivaló volna. A többségi társadalom kapcsán azért, mert ez a hozzáállás mindenkit úgy kezel, mintha javíthatatlan rasszista volna.
Martin Luther King álma arról, hogy a gyermekeit a jellemük és ne pedig a bőrszínük alapján ítéljék meg, egy alapvetően liberális elképzelés volt, ez azonban manapság nem számít progresszív ideálnak. Az én személyes álmom ugyanez: visszatérni e liberális vonalhoz. Egy olyan világhoz, ahol a bőrszín nem jelenthet hátrányt. Ez persze értelemszerűen azt is jelenti, hogy pozitív diszkrimináció sem érhet senkit származása okán, hiszen az a többiekre nézvést eredményez hátrányos megkülönböztetést. Ebbe az álomvilágba az sem fér bele, hogy bizonyos kérdéseket - például a cigányságot érintő nehézségeket - a tapintat diktatúrájával töröljünk a szalonképesnek ítélt témák sorából. (A szociológia; a társadalmi problémák és a nyomor megjelenítése a legutóbbi korokig baloldali területnek számított. A mai, pc kultúra ezt is igyekszik tabusítani.) A közép-kelet-európai roma lakosság körében végzett átfogó kutatások nem csupán arról számolnak be, hogy életszínvonaluk, iskolázottságuk, várható élettartamuk és általános egészségi állapotuk a harmadik világot idézi, de arról is, hogy szokásaik, kultúrájuk ugyancsak megrekedt ezen a szinten. Patriarchális szemlélet, szüzesség-kultusz, elrendezett házasságok - ezek jellemzik a hagyományos roma létformát. Jómagam - elkényeztetett budapestiként - mindeközben a másik oldalt látom: a városiasodott, asszimilálódott cigányságot, akik ugyanúgy öltözködnek, ugyanúgy dolgoznak, ugyanúgy kommunikálnak, mint a többségi társadalom. Tapasztalataim szerint ők azok, akik racionális gondolkodás terén, humorérzékben és szociális intelligenciában semmiféle lemaradást nem mutatnak a többségi társadalomhoz képest, mi több, kínosan ügyelnek arra, hogy viselkedésükkel még véletlenül se hozzanak szégyent származásukra. Ezt látom Gáspár Laciban is. Ilyen mintaértékű fickóból kéne még pár tucat, hogy kézen foghassák és magukhoz emelhessék a Loca Panterákat.