Axl Rose és Slash, Steven Tyler és Joe Perry, Lennon és McCartney, Szörényi és Bródy, Fenyő és Szikora... Ezek a srácok piszok jó dolgokat hoztak össze közösen, bár együttműködéseiket számos mosolyszünet is tarkította. Ahogy a címbéli közmondás is tartja: két domináns figura többnyire nemigen fér meg egymás mellett. Hogy a jelenség létező, afelől nem lehetnek kétségeink. A kérdés sokkal inkább az, hogy törvényszerű-e mindez? Tényleg lehetetlen küldetés volna a hatalmas egókat oly módon megszelídíteni, hogy e mozzanat az egyik félnek se jelentsen arculatvesztést, behódolást? Alig hiszem, hogy így lenne. Húsz év haragszomrád után újra összeállt a Guns 'N Roses legendás formációja és idén nyáron egészen Bécsig elmerészkednek. Az Aerosmith júliusban - klasszikus felállásában - a Puskás Arénában játszik. Itt sem volt mindig felhőtlen a kapcsolat: Perry egy ideig külön utakon járt.  A Beatles és a Hungária már egészen biztosan nem lép fel eredeti formációjában, ám valami azt súgja, hogy Fenyőt és Szikorát a közeljövőben látjuk még egy színpadon. Pedig tudjuk: évekig ők sem álltak szóba egymással.

Meglehetősen furcsán gondolkodunk az emberi kapcsolatokról. Valamiért az az általános kép él a fejünkben, hogy fajunk tagjai mindig és minden körülmények közt hierarchiába szerveződnek. Akár a kutyáknál: összeverődik a falka, s rövidesen mindenki megtalálja benne a pozícióját, annak alá- és fölérendelt viszonyaival. Azt még csak-csak el tudjuk képzelni, hogy négy-öt hátizsákos, kockás inges, tornából felmentett lúzer úgy barátkozik egymással, hogy nincs köztük semmiféle hatalmi harc. Ám ugyanezt teljesen valószínűtlennek látjuk akkor, ha markáns egyéniségekről, domináns figurákról van szó. Mintha Sidney Lumet klasszikus filmjében, A domb című moziban járnánk, melyben a katonai börtön vezetői nemigen tudnak mit kezdeni az újonnan érkező, magas rangú elítélttel (Sean Connery). Ugyanezt a brutális kakaskodást látjuk Az utolsó erőd című filmben, Robert Redford és James Gandolfini pazar előadásában. Mindkét alkotás kiválóan rávilágít a lényegre: a kegyetlen rivalizálás mindig abból fakad, ha az egyik fél frusztrált, önbizalom-hiányos, így vacogva félti törékeny hatalmát. A nagyvállalatok dolgozói gyakran ugyanilyen szomorú képet festenek középvezetőik kapcsán. A magam részéről ezeket a jelenségeket érthetetlennek és gyerekesnek látom. Normális körülmények között valódi alfahímek egész hada is jól kijön egymással, feltéve, hogy együttműködő attitűddel bírnak. Az érdekes pont az, hogy minél nagyobb önbizalommal rendelkezik az ember, annál kevésbé lát veszélyes riválist a másikban.

Ami biztos: az alfaság nem megspórolható. Egy férfiember lehet kopasz, lehet rossz arcú, kivételes esetben akár még pocakos is. De szürke és jelentéktelen semmiképp. Az egyenlő a halálos ítélettel. Rettenetes útravalót ad, aki úgy indítja el a fiát, hogy "légy szerény"; "légy alázatos"; "légy jó mindhalálig". Ezek még soha, senki számára nem teremtek babért.  Még csak rocksztárnak, vagy börtönigazgatónak sem kell lennünk, elég, ha egy valamirevaló állásra, üzletre, nőre pályázunk - a határozott fellépés megúszhatatlan. Elengedhetetlen ugyanakkor, hogy a külső magabiztosság egy belső tartással is párosuljon, máskülönben az üres, szimplán szerepet játszó személyiség kártyavárként omlik össze éles szituációban. Ezt látjuk Az utolsó erőd börtönigazgatójánál is. A Gandolfini által formált Winter ezredes belső feszültsége abból fakad, hogy úgy lehet magas rangú és pozíciójú katona, hogy közben semmiféle harctéri tapasztalattal nem rendelkezik. Feloldható lenne ez a feszültség azzal, ha nem vállal olyan megbízást, amelyre méltatlannak érzi magát. Feloldható lenne úgy is, ha csupán legyint, megállapítva, hogy a börtönigazgatói pozíciót kiválóan el lehet látni háborús élmények teljes hiányában is. Ő azonban a legrosszabb megoldást választja: belső feszültségét külső konfliktussá dagasztja, melynek elkerülhetetlen dráma a vége.

Az a szerencsés valóság, hogy egészséges lelkű férfiak között a filmbéli, vérre menő kakaskodás a legritkább esetben fordul elő. Belépünk egy pókerterembe és leülünk egy asztalhoz, sokszor kilenc vadidegen ember közé. Végigmérjük egymást, váltunk pár felszínes mondatot, majd tíz perc után olyan gátlástalanul kóstolgatjuk egymást, mintha ezeréves cimborák volnánk. A többség széles vigyorral adja, s kapja is az ívet, csupán a csendes introvertáltak maradnak ki a kölcsönös cinkelésből, félénk somolygással a bajszuk alatt. Valami ilyesmiért építettük évezredeken át az emberi civilizációt. Hogy ne csupán kettő, de akárhány dudás simán megférjen a legszűkebb csárdában is.

Valami ilyesmiért szeretem annyira Hajós András Dalfutár című műsorát is. Ahogy az ötletgazda vallja: "A Dalfutár valójában az emberi együttműködésről szól, amivel mi Magyarországon szerintem egy kicsit rosszul állunk. Talán a sikere is ennek köszönhető, hogy jó azt nézni néha, ahogyan emberek összegyűlnek, kompromisszumot kötnek, jól érzik magukat, és egy közös célért együttműködve lemondanak az eredeti érdekükről, egójukról, elképzelésükről." Valóban ezt látjuk. Hajós mellett minden adásban egy-egy zeneszerző, szövegíró, producer és énekes alkotják a stábot - rendszerint mind meglehetősen határozott személyiség. A műsor fantázianeve lehetne akár az is, hogy "Öt dudás egy csárdában", ha ezt a címet nem koptatták volna el a nyolcvanas évek kabarévilágában. Újfent Hajós Andrást idézve: "Az együttműködés, a jófejség és a világbéke is lehet biznisz, nem csak a botrány." És persze ott a zene - az eddigi adások során végignézhettük pár egészen pazar sláger megszületését. Igaz, nem feltétlenül ez a legfontosabb. Betekinteni a közös alkotás folyamatába legalább olyan élmény, mint maga a végeredmény. A stúdiómunka minden esetben parádés hangulatban zajlik, tényleg öröm nézni. Még csak pár órája, hogy a Dalfutár harmadik évada véget ért, de máris alig várom a folytatást. (A tegnap este debütált Harapj a Napba című nóta valami brutálisan jó lett. Nem is tudom, hányszor hallgattam végig azóta.)

Tényleg igaz lenne, hogy nem fér meg két dudás egy csárdában? A címbéli közmondás abból a valós problémából ered, hogy e hangszerek összehangolása egyáltalán nem könnyű mutatvány. Az egóra és az ebből fakadó emberi kommunikációra azonban ez nem feltétlenül igaz. Saját személyiségünket úgy formáljuk, ahogy csak szeretnénk. Mindenki akkor jár a legjobban, ha az együttműködő karaktert célozzuk. Nem állítom, hogy könnyű sétagalopp volna egy szorongó, introvertált személyiségből harsány, nyitott figurát formálni. Azt sem gondolom, hogy a kötelezően eljátszott magabiztosságot egyszerű lenne valódi tartalommal feltölteni és megtámasztani. Abban azonban biztos vagyok, hogy a teljesen felesleges gőgöt levetkőzni és hátrahagyni laza csuklómozdulat csupán.