Még ma is léteznek olyanok, akik az emberi erkölcs megítélését a túlvilághoz kötik. Minden jó és kívánatos - mondják -, ami a mennyországba vezet, s kerülendő mindaz, ami a kárhozatra juttat. A magam részéről mindig furának találom, amikor valaki nagy magabiztossággal beszél a halál utáni életről, vagy annak nemlétéről. Valójában az egyetlen tisztességes álláspont az, hogy halvány fogalmunk sem lehet mindezekről. Már ez a nyilvánvaló bizonytalanság is bőven elég volna ahhoz, hogy moralitásunkat ne egy puszta fantáziavilágra építsük. Mondhatnánk persze, hogy a feltámadásban való hit ártalmatlan hóbort csupán, pont olyan, mintha a Mikulásban, vagy a Fogtündérben hinnénk. A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű. Ha alaposabban körüljárjuk, azt fogjuk találni, hogy a mennyország ígérete összességében sokkal inkább árt a közmorálnak, mint hogy bármit is emelne azon.

Azok a keresztény és muzulmán hívők, akik megfelelő belső erkölcsi iránytűvel rendelkeznek, pontosan érzik, hogy a feltámadásra irányuló vallási tanok nem masírozhatnak szembe a természetes emberi morállal. Ez praktikusan azt fogja jelenteni, hogy hétköznapjaikat abszolút világi módon élik, cselekedeteiket a józan racionalitás és a békés emberi együttélés igénye vezérli. A túlvilágra - melynek eléréséért nem kell semmi őrültséget, vagy extremitást felvállalni - legfeljebb amolyan bónuszjátékként, távoli, ködös ígéretként tekintenek. Ez a fajta csendes vallásosság az egyén számára kielégítő lehet, a nagyvilágot ugyanakkor a legkevésbé sem érinti. A bajok ott kezdődnek, amikor egy-egy félőrült vallásalapító, próféta, pátriárka megálmodja, hogy a földi boldogsághoz és az égi üdvösséghez különböző utak vezetnek. A hívő tudata azonnal hasadni kezd. Persze, ez legyen az ő problémája - választhatott volna egészségesebb meggyőződést is. A nagyobb baj az, hogy a környezete is sérül. Enyhébb esetben zavartság, elfojtások, letargia és depresszió az eredmény, erősebb fokozatokban hullahegyek. (Ha már ragaszkodunk a vallásossághoz, érdemes Jézus szavaihoz visszatérnünk. Az ő tanításában nem feszül semmiféle ellentét az e világi örömök és a túlvilági ígéretek közt. Ezek nemhogy megférnek egymás mellett, de egyenesen az egyikből következik a másik.)

Amikor azt állítjuk, hogy a mennyország ígérete jobb emberré formál, az lenne a minimum, hogy képesek legyünk pár elvi lehetőséget felvázolni, melyben e felvetés igaznak bizonyul. Meglehet, hogy csupán személyes fantáziám szegényes, ám a magam részéről nem tudnék ilyet a világ elé tárni. Számomra elképzelhetetlen például, hogy egy bűnözőt - akit az e világi, bizonyosan megtapasztalható büntetés sem tart vissza tettétől -, a feltámadásban rejlő, teljességgel bizonytalan jutalom lehetősége térítsen jó útra. Gondoljunk például egy pszichopata sorozatgyilkosra, akit a legkevésbé sem érint meg a másik szenvedése! Tényleg lehetségesnek tartjuk, hogy egy ilyen embert szelíddé formálhatunk azzal, hogy a távoli Paradicsom fantáziavilágát az elméjébe ültetjük? De ne is menjünk ilyen messzire! Maradjunk a hétköznapok jellemző tetteinél! Képzeljünk el egy hirtelen felindulásból elcsattanó pofont! Lehetségesnek tartja bárki is, hogy az ilyen gyermeki szintű haragmenedzsmentet kordában tarthat a mennyország ígérete? Mindez tökéletes pszichológiai nonszensz. A valós bűnök elkövetése minden esetben tartósan, vagy időlegesen elhomályosult tudatállapotban történik. Ezeket a szinteket sohasem világítja meg a tiszta tudatosság fénye. Hogyan várhatnánk, hogy egy transzcendens, a szimpla tudatosságon túli szintről érkezik majd a megoldás? Alig hiszem, hogy az emberi történelem során akár egyetlen ajtócsapkodás is elmaradt volna csak azért, mert a hisztis fél - tartva attól, hogy üdvösségét kockáztatja - inkább a szeretetteljes kommunikációra váltott.

Most lépjünk eggyel tovább, s fordítsunk hátat a bűnnek! Képzeljünk el egy tudatos, törvénytisztelő, komoly vétkektől mentes, alapvetően elégedett, boldog embert! Lehetségesnek tartjuk, hogy markánsan életstílust váltson csak azért, hogy biztosabb alapra ültesse az üdvösségét? Ha a lelke mélyén mindig is arra vágyott, hogy festőművész legyen, s e tevékenysége hosszú esztendőkön át valódi örömforrást jelentett számára, elképzelhető, hogy nem vesz többé ecsetet a kezébe, ehelyett holnaptól kizárólag a harmadik világ szegényeinek fog ételt osztani? Talán igen, de aligha hozna jó döntést. Az csak egy dolog, hogy ő maga szenvedni fog, mint a kivert kutya, hiszen nem azt a küldetést teljesíti be, amelyre belső késztetése vezérli. Ám muszáj megértenünk, hogy mindeközben az emberiséggel sem tesz jót. Sokszor hajlamosak vagyunk a világot gyermeki szinten egyszerűnek látni. Az orvos jó ember, mert meggyógyítja a beteget. A tanár is az, mert oktatja a kisdiákot. Ám egy bérszámfejtő, egy adószakértő, egy filmszínész, vagy egy autógyárban dolgozó mérnök kapcsán már nehezebben jelentjük ki ugyanezt a társadalmi hasznosságot, holott mindegyik tevékenység felettébb értékes, amelyet az emberek fizetéssel díjaznak. Amikor a festőművész keze alól pazar vásznak kerülnek ki, azzal - személyes elégedettségén túl - valószínűleg sokkal jobban szolgálja a világot is, mint bármiféle karitatív tevékenységgel. A keresztény tanítók gyakran példaként állítják elénk Assisi Szent Ferenc, vagy Loyolai Szent Ignác életútját, akik - gazdag családba születve - fiatalságukat a földi örömöknek áldozták, majd később a szerzetesi létforma mellett köteleződtek el, sőt saját rendet is alapítottak. A valóság az, hogy az ilyen karakteres váltásokat szinte sohasem a túlvilág ígérete indukálja, sokkal inkább az e világi élvezetekben való megcsömörlés. Számos szerzetes barátomat faggattam már döntésük hátteréről, de még soha egy sem jelölt meg transzcendens motivációkat.

Amikor azt állítom, hogy a mennyország ígérete árt a közmorálnak, ugyanígy az a minimum, hogy felsoroljak pár lehetőséget, mely ezt az elképzelést alátámasztja. Szemben az előbbi gondolatkísérlettel, ezúttal nem kell különösebben megizzadnunk, ha valós példákat keresünk.

1. AZ ALBIGENSEK LEMÉSZÁRLÁSA - III. Ince pápa egész városok kiirtását rendelte el és hajtatta végre a 13. század elején, csupán azért, mert ezek a dél-francia keresztények tagadták a megtestesülés doktrínáját, továbbá – Jézus tanait követve – különösen békepártiak voltak, így nem értettek egyet a keresztes háborúkkal sem. A különvéleményért nagy árat fizettek: Európa egyik legszebb vidéke – az egyházfő parancsára – húsz éven keresztül térdig vérben állt. Amikor a katonák megkérdezték, hogy miként lehet megkülönböztetni az eretnekeket a hithű katolikusoktól, a pápai sereget vezető Arnaud Amaury cîteaux-i apát csak ennyit mondott: „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit!” Alig hiszem, hogy ezt az utasítást a puszta cinizmus szülte volna. Ezek az emberek valóban hittek a feltámadás fantáziavilágában, s ennek fényében nem sok értéket tulajdonítottak az emberi életnek.
2. MUSZLIM TERRORCSELEKMÉNYEK - Számos olyan interjú látott napvilágot, melyeket sikertelen öngyilkos merényletek elkövetőivel készítettek. Egy S néven ismert palesztin fiatalember már-már költőien fogalmaz: "Lebegtünk, úsztunk abban az érzésben, hogy hamarosan belépünk az öröklétbe. Nem voltak kétségeink. Megesküdtünk a Koránra, Allah jelenlétében, hogy nem fogunk megingani. (…) Tudom, más utak is vezetnek a dzsihádhoz. Ez az út azonban édes – a legeslegédesebb. A mártírum minden akciója, ha Allah érdekében történik, annyira sem fáj, mint a szúnyogcsípés!" - Alig hiszem, hogy ehhez bármit is hozzá kéne tenni. Az ilyen szerencsétlenek soha a büdös életben nem robbantanák fel saját magukat, ha nem ígérnének nekik hetvenkét szüzet odaát.
3. BECSÜLETGYILKOSSÁGOK - A hindu, a szikh és a muzulmán vallásúak körében a mai napig jellemzőek az ún. becsületgyilkosságok; számuk évente hozzávetőleg ötezerre tehető. Az áldozatok jellemzően fiatal nők, akik a családjuk áldása nélkül mentek férjhez. Visszatérően olvashatunk olyan híreket, melyekben indiai, pakisztáni, vagy afgán fanatikusok kíméletlenül lemészárolják saját lányukat, húgukat, csak mert más kasztbéli, vagy más vallású párt választott. Néha kontinenseken keresztül üldözik a szerencsétlent, csakhogy lemossák a família becsületén esett szégyenfoltot. Bizonyára ez a brutálisan barbár szokás is egy csapásra  megszűnne, ha az érintett vallásokból eltörlésre kerülne a túlvilág, illetve a lélekvándorlás meséje. A  szimpla emberi kegyetlenség ez esetben pontosan annak látszana, ami, s lehetetlen volna szent kötelességnek hazudni, mondván: az áldozat csupán egy új, egy jobb világba tért.

4.  21. SZÁZAD, EURÓPA - Nyilvánvalóan a megfáradt, nyugati kereszténység körében okozza a legkisebb kárt a mennyország ígérete. Akinek ebben a környezetben is csupán a kilátásba helyezett feltámadás nyújt némi vigaszt, mert annyira vacakul érzi magát a bőrében, az legfeljebb annyit könyvelhet el, hogy elpocsékolta az életét. Aki nem keresi elszántan, nap mint nap a földi boldogságot, annak nem csupán annyi a büntetése, hogy a halálos ágyán - visszatekintve az elmúlt évtizedekre - egy végtelenül nyomorult filmet kell végigpörgetnie. De muszáj érzékelnie azt is, hogy ez a konzervált keserűség alkalmatlanná tette arra, hogy bármi pozitívat nyújtson a világnak. Aki fájdalmas nyüszítéssel vonszolja végig magát az életen, az semmit sem értett meg a jézusi tanításból. Arról nem is beszélve, hogy ő szív a legnagyobbat, ha mégis elmaradna a remélt feltámadás.

    

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a különböző entitások között alapvetően kétféle tisztességes interakció létezik. Az egyiket üzletnek, a másikat feltétel nélküli gesztusnak, ajándékozásnak hívják. A legtöbb problémánk abból fakad - és ez alól az üdvösség kérdése sem kivétel -, hogy e kettőt hajlamosak vagyunk rendre összekeverni. "Én szeretlek téged, mindent megteszek érted, kitartok melletted, hát elvárhatom, hogy te is szeress, te is tegyél meg mindent értem és te is kitarts mellettem a végsőkig." - valahogy így fest a tipikus, óvodás biznisz. Nem kötök megállapodást, csupán feltételezem, hogy tetteimet hálával jutalmazzák majd. Ugyanez a gyermeteg elvárás köszön vissza a mennyországi remények kapcsán is. Ráadásul a feltámadással nem csak az a gond, hogy ilyen szolgáltatást még egyikünk sem látott, de az is, hogy nincs is olyan Szolgáltató, akivel megalkudhatnánk érte. Ha Isten létezik is, egyetlen árva mukkot sem szól az egészről, nemhogy precízen megfogalmazott szerződést tárna elénk a halál utáni életről, illetve az azt megelőző feltételrendszerről. Ebből fakadóan minden tettünk, mely nem az e világi megelégedettségünket, hanem kizárólag a túlvilági menetjegy megváltását célozza, nem más, mint pitiáner megvesztegetés, szánalmas kísérlet a Teremtő lekenyerezésére. Semmi biztosat nem tudhatunk arról, hogy mi volna kedves a Mennyei Atya számára, de talán pár monoton ima eldarálása, némi böjt, egy kevéske önmegtagadás nem árthat. Ma már csak mosolygunk az ókori állatáldozatokon, vagy a gyerekek buzgalmán, ahogy december ötödikén fényesre tisztítják a csizmájukat, ám lényegében mi sem teszünk mást: sötétben tapogatózva keressük az égiek kegyét - teljesen értelmetlenül. Amennyiben egy tisztességes Istenben hiszünk, úgy világosan látnunk kell, hogy a feltámadás is csak ajándék lehet, semmi egyéb.

Nem állítom, hogy a vallásosság minden eleme rossz, vagy káros lenne. Ám abból, ha a figyelmünket elsősorban a mennyország ígéretére, s nem a földi létezés örömeire fókuszáljuk, semmi jó sem származik. Nem vitás, hogy ezerszer inkább bíznánk a sorsunkat egy ateistára, mint egy olyan vallásgyakorlóra, aki megvetően tekint a földi létezésre. A cudar valóság az, hogy mindenki potenciális veszélyforrás, aki nem e világon keresi a személyes boldogságát. Az Isten óvjon mindannyiunkat a fanatikusok világlátásától, hatalmától és atomtölteteitől!