Igazából én vagyok az idióta barom. Nem is értem, mit vártam egy radikális feminista cikkétől. Sophie Lewis "A koronavírus-krízis azt mutatja, hogy ideje eltörölni a családot" című írása az Open Democracy oldalán jelent meg pár nappal ezelőtt.

A szerző a járványra adott első számú reakciót, az otthonmaradást boncolja azok szemszögéből, akiknek mindez komoly nehézséget jelent. Elítéltek, hajléktalanok, a családi erőszak áldozatai... A probléma felvetése terén természetesen igaza van: helyzetéből fakadóan nem minden földlakó élvezheti ugyanazt a kényelmet és biztonságot lakhelyén - már ha egyáltalán rendelkezik ilyennel. Kissé sportszerűtlennek tűnik, hogy a teljes emberi civilizációt veszi ostrom alá, csak mert nem vagyunk berendezkedve egy váratlan világjárványra, ám nem is ez a legnagyobb gond a cikkel. Még csak nem is az, hogy érvekkel alá nem támasztott, zavaros gondolatai rettenetes stílusban öltenek testet. Sokkal inkább az, hogy a pandémia kapcsán felvetett társadalmi problémákra csapnivaló válaszokat ad.

"Azonnal ki kell engedni minden rabot és fogvatartottat." Tulajdonképpen nem is kéne semmi egyebet idézni, már ez bőven elég hogy lássuk, mennyire vehető komolyan a feminista amazon. "Los Angelesben a hatósági személyek saját lakókocsit vagy ideiglenes elkülönítő kabint adnak a hajléktalanoknak. Azonban ennél logikusabb válasz lenne kinyitni az összes hotelt és magánpalotát mindenki előtt, hiszen ezek jól levegőznek, szellősen elhelyezhetőek az emberek is és tisztán lehet tartani." Beszarás. Tiszta Tanácsköztársaság. Ilyeneket olvasva mindig azon tűnődöm, hogy ezek az emberek egyáltalán nem ismerik a történelmet? Vagy tanultak ugyan róla valamit, de semmit sem értettek meg belőle? Egészen ijesztő ez a nyíltan kommunista tempó a 21. században. (Épp 75 év telt el Magyarország - és velünk együtt egész Közép-Kelet-Európa - szovjet megszállása, s alig 30 esztendő a kivonulás óta. Ennyi elég is a teljes felejtéshez?) Ha Sophie Lewis legalább egy egészen minimális morális érzékkel bírna, hozzátehetné: jelenleg sem tiltja semmi, hogy bárki felkínálja a tulajdonában lévő - momentán feltehetően kihasználatlan - szállodát, vagy luxusvillát bármiféle jótékony célra. Tudunk is ilyen - a kórházi kapacitást bővítő - felajánlásokról idehaza és az országhatáron túl úgyszintén. Talán érthető és elnézhető, hogy az érintettek nem a hajléktalanokat tekintik jótékonyságuk elsődleges célközönségének. "Minden munkavállalót teljes fizetéssel hazaküldeni, hogy összeköltözhessenek a barátaikkal és lustálkodhassanak legalább a következő évtizedben." Semmi bajom a lustálkodással és ahhoz sincs semmi közöm, hogy ki kivel költözik össze. Ugyanakkor mindig elképeszt az a gyermeteg naivitás, amely a baloldali lelkületet jellemzi. Soha egyetlen szót sem ejtenek arról, hogy kinek kéne biztosítania a teljes fizetést azok számára, akik ilyen vagy olyan okból munka nélkül maradnak. "Az Anyák a lakhatásért vezető szerepet vállalt a kaliforniai dzsentrifikáció elleni küzdelemben és annak az elérésében, hogy a kényelmes lakhatást elismerjék velünk született alapvető emberi jogként." És a kényelmes lakhatáson túl az ingyen pezsgőt, az alanyi jogon járó orgazmust és persze a feltámadást is. Mondjuk ki, hogy mindez alapvető emberi jogunk! És ha a társadalom mindezt nem nyújtja önként, ezüsttálcán, mi sem természetesebb, mint elvenni erőszakkal...

Sohasem értettem, hogy a szélsőséges feministák miként képesek rendet vágni saját ideáik között. Egyfelől semmiféle agressziótól nem rettennek vissza, ha az áldozat férfi és tehetős, másfelől a legnagyobb problémaként éppen a családon belüli erőszakot szokták felemlegetni. Nincs itt némi tudathasadás? "Hogyan védhetné az egészségünket egy olyan hely, amelyet az egyenlőtlenül elosztott házimunka (mivel a háztartást általában a nők vezetik és tartják rendben), a bérlés és jelzáloghitel, földtulajdon és birtok, patriarchális gyermeknevelés és (sokszor) a házasság intézménye jellemez és leng körül? Az ilyen otthonokban megy végbe – ez mindenki számára nyílt titok – a földi erőszak nagy része: a WHO (Egészségügyi Világszervezet) a családon belüli erőszakot a 'legelterjedtebb, ugyanakkor legkevesebbet jelentett emberi jogi visszaélésnek' nevezi." Tökéletesen egyet lehet érteni: nem ideális világ az, amelyben apa rendszeresen kékre-zöldre veri anyát. És el kell ismerni: az sem a tökéletes házasság receptje, ha az asszony három ember helyett dolgozik, míg a férj csak békésen elterpeszkedik a kanapén. Részemről nincs baj azzal sem, hogy Sophie Lewis-nak még a járvány idején is ezek a legnagyobb problémái. (Nekem például mindenről a szex jut eszembe, és ezen a koronavírus sem változtat semmit.) Ám a megoldás még véletlenül sem az, hogy a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is. Magától értetődően nem a család intézményét kell megszüntetni, hanem az azon belüli erőszakot és lehetőség szerint az egyéb konfliktusforrásokat is. A feministák is pontosan tudják: senkinek sem tartanak pisztolyt a fejéhez, hogy férjhez menjen és gyerekeket szüljön. Bárki élhet szingliként, gyermektelenül, baráti kommunában, vagy bárhogy. A magam részéről például nagy híve vagyok az arab kultúra többnejűséget megengedő rugalmasságának (ám ebbe nem megyek bele bővebben, tekintve, hogy az asszony is olvassa a blogot).

Azt kéne végre megérteni - és ne legyünk naivak, a feministák pontosan értik is - hogy a párválasztás aktusa valós értékmérő is egyben. Mindannyian a hibátlan, nagy Ő-ről ábrándozunk, ám ha a mellettünk hortyogó férfiban/nőben mégsem sikerül felfedeznünk a tökéletes társat, arról elsősorban mi magunk tehetünk. Talán nem keresgéltünk elég sokáig, s kikötöttünk egy hozzánk méltatlan partnernél. Talán az illető már ezerszer tanújelét adta alkalmatlanságának, erőszakosságának, lustaságának, ostobaságának - s mi valamiféle érthetetlen okból mégis kitartottunk mellette. Talán évek óta csak fortyogunk, morgolódunk és zsörtölődünk, ám az égvilágon semmi építőt nem tettünk, amivel jobbá tehettük volna álmosan zötykölődő frigyünket. Talán mi magunk is messze vagyunk a tökéletességtől, és egész egyszerűen nem is érdemlünk jobbat. Bármelyik forgatókönyv igaz lehet és eredményezhet boldogtalan házasságot, azonban mindre igaz, hogy ezek kizárólag az egyén problémái, nem a társadalomé. A fizikai erőszakot, illetve a kiskorú gyerekek súlyos veszélyeztetését leszámítva nincs az az indok, amiért egy etikus hatóság beleszólhatna egy család életébe. Bár egy radikálisan feminista kormányzás esetén azon sem lepődnék meg, ha törvényt alkotnának annak kapcsán, mely házasfélnek hányszor kell mosogatnia egy adott munkahéten.

"És végezetül, még ha a nukleáris háztartás nem is jelent közvetlen fizikai vagy mentális fenyegetést egy személyre nézve – nincs házastárs-verés, nincs gyermekmolesztálás, és nem bántalmazzák a queereket – a magán család, mint a társadalom növekedésének módja, őszintén szólva, szívás. (...) Jobbat érdemlünk a családnál, és a koronavírus ideje kiváló időszak arra, hogy gyakoroljuk az eltörlését." Sophie Lewis pontosan úgy kommunikál, mint a legtöbb sikertelen, sérült ember. Forrong valami ellen, ami a többség boldogságának alappillérét jelenti, csak mert számára nem jelent örömforrást, vagy nincs is alkalma megtapasztalni. Teszi ezt anélkül, hogy alternatívát kínálna. Jobbat érdemlünk a családnál - mondja, de hallgat arról, hogy mi is volna az. Jobbat érdemlünk a kapitalizmusnál - mondja, de egy szót sem szól arról, mire gondol valójában. Természetesen nem magával a lázadással van baj. Egy kamasz részéről is abszolút tiszteletreméltó, ha rádöbben: nem kíván úgy élni, ahogyan a szülei tették. Ám ez a kamasz egyszer felnő és szabadon dönt a sorsa felől. Valószínűleg egészen más életstílust választ majd, mint felmenői, ám ettől még esze ágában sem lesz eltörölni bármit. Legfeljebb ő maga már nem kér belőle. 

Olvasva a cikket az járt az eszemben, hogy a nyugati társadalom valóban ennyire elhülyült volna? Az írást kísérő hozzászólások ugyanakkor megnyugtatóan hatottak. Szinte kivétel nélkül minden kommentelő alaposan kiosztotta ezt az ámokfutót. Talán még sincs veszve a világ.