Sohasem szerettem A kis herceg-et. Nem is értettem igazán. Olyan nyálasnak és idegennek hatott már gyerekfejjel is. Világos, hogy számos megszívlelendő gondolatot megfogalmaz, ám Antoine de Saint-Exupéry világa sosem lesz igazán az enyém.
"Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan" - talán a mű legtöbbet idézett frázisa. Nem állítom, hogy teljes mértékben téveszme volna. A regény kapcsán rendszerint azt a jelentéssíkot társítjuk hozzá, mely szerint nem szerencsés a puszta külsőségek alapján ítélni, érdemes valamelyest mélyebbre ásni. Ha még általánosabb igazságot keresünk: valóban azt tapasztaljuk, hogy életünk esszenciális értékei - hit, remény, szeretet, bölcsesség, bizalom, barátság, szerelem, Isten stb. - mind láthatatlanok, mérhetetlenek, megfoghatatlanok. Mindezek azonban csupán az EGYÉN szempontjából izgalmasak. Amikor TÁRSADALOM-ról beszélünk, annak erkölcsi alapjairól, berendezkedéséről, működéséről, itt már az elvont értékek azonnal elveszítik jelentőségüket és kizárólag az érzékelhető, mérhető, kézzelfogható jelenségekre fókuszálunk. Mondhatnánk: "Ami igazán lényeges, az a szemnek nagyon is látható".
„A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból" - egy újabb idézet A kis herceg-ből, s ezzel már maradéktalanul egyet lehet érteni. A cselekedetek hatása ugyanis - szemben a gondolatokéval, érzelmekével, ábrándokéval és nyelvi fordulatokéval - többnyire egzakt módon mérhető. Ha valakit fejbe verünk egy baseballütővel, viszonylag könnyen eldönthető, hogy mennyire okoztunk súlyos sérülést. Ha puszta szavakkal bántunk, annak a sértettre gyakorolt hatása a legenyhébbtől a legdurvábbig terjedhet. Ugyanazon a mondaton az egyik ember csak mosolyog, a másik meg talán rögtön a háborgó Dunába veti magát. Egy magára valamit is adó társadalom csakis az egzakt módon mérhető sérelmeket veszi számításba, amikor erkölcsi kódexet, illetve erre alapozva törvényeket alkot. Ha ennek a végtelenül praktikus eljárásnak az elvi, morálfilozófiai hátterét is látni kívánjuk: a baseballütővel mért csapás hatása az áldozattól független; szinte kizárólag a fizika és a biológia törvényei határozzák meg. A verbális bántalmazás kapcsán pont fordított a helyzet: teljes egészében a befogadón áll, hogy mit kezd a sértéssel. Pontosan ez az erkölcsi alapja annak, hogy a szólásszabadság magasabb rendű érték, mint a mimózák védelme.
Ami igazán lényeges, az a szemnek nagyon is látható - ez az alapelv nem csupán a tettek büntethetőségében, de a különböző társadalmi csoportok támogathatóságában is meg kell mutatkozzon. "Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint" - hirdette Marx, s ma már pontosan tudjuk, hogy e kommunista alapmantra miért tarthatatlan. Túl azon, hogy morálisan is megkérdőjelezhető, a gyakorlati gondot az jelenti, hogy mind a tényleges képességek, mind a szükségletek láthatatlanok. Jómagam például tökéletesen elégedett vagyok a másfél éves, középkategóriás, városi terepjárómmal, de meggyőzően tudnám állítani bármilyen bizottság előtt, hogy vigasztalhatatlanul búskomor leszek, amíg nem egy vadonatúj Maserati Levante volánját markolom. Ugyanígy: talán futná az erőmből, hogy kétszer ennyit dolgozzak, ám minden további nélkül eljátszhatnám azt is, hogy megtört aggastyánná lettem, aki még fele ennyire sem képes. Pontosan tudjuk, hogy nem vagyunk egyformák. Sem a munkabírás, sem az ambíció, sem a stressztűrő képességünket illetően. Csakhogy mindezeket egyetlen társadalom sem veheti figyelembe, amikor szociális hálót sző. Kizárólag az egzakt módon mérhető paramétereket érdemes szem előtt tartani az ilyen jellegű támogatások esetén, ami így gyakorlatilag kimerül a fiatalkorúak és a fogyatékkal élők védelmében. Ez a megközelítés egyfelől praktikus, hiszen a határok transzparensek; másfelől annyira szűkre szabja a támogatandók körét, hogy pártfogásuk nem rak elviselhetetlen terhet a többségi társadalomra. Mindezeken túl morálisan is megalapozott, hiszen az érintettek önhibájukon kívül kerültek kiszolgáltatott helyzetbe, melyből külső segítség nélkül aligha szabadulhatnak. (Természetesen a pszichológusok és szociológusok ezer okot ismernek, melyekkel a - fizikailag egészséges, felnőttkorú - egyén felelősségét tompíthatják. Szorongás, depresszió, maximalizmus, egykori bántalmazó szülők, hátrányos szociális körülmények stb. Ezek igazságát nem érdemes vitatni, de felmentést attól még aligha jelentenek.)
Ha létezik olyan terület, amely természeténél fogva láthatatlan, úgy a transzcendens világ feltétlenül ebbe a kategóriába sorolható. Maradva kiinduló gondolatunknál, mely szerint a társadalomépítés lényeges alappillérei a fizikai térben gyökereznek, gyorsan belátható, hogy mindenféle államvallás léte mélyen erkölcstelen. Az istenhit minden esetben magánügy, egy intelligens társadalom nem vezetheti le moralitását szent iratokból. Az egyén azt tesz, amit akar, mindenkinek alapjoga az őrület. Mindazonáltal az átlagpolgár is jobban jár, ha Istent nem a vakhit, hanem a tényleges tapasztalás útján keresi. Ez jelenthet tudományos elmélyülést, melynek eredményeképpen az egyre alaposabban megismert Univerzumot kezdjük - némi romantikus pátosszal - Istennek nevezni; vagy akár spirituális meditációt, illetve egyéb misztikus kalandozást, melynek során az arra nyitottak ténylegesen megtapasztalhatják a bennük lakó Teremtőt. Ezek csodás és lélekemelő utazások, melyek nélkül aligha képzelhető el komplex létezés, társadalmunkat azonban mégsem építhetjük e szubjektív élményekre.
Ami igazán lényeges, az a szemnek nagyon is látható. Az embert a moralitása és a szolidaritása teszi genetikai rokonainál valamivel nemesebb állattá. Történelme azonban megtanította rá, hogy a farkastörvények és totális altruizmus között valahol meg kell húznia a határt, ha egyszerre kíván életképes és humánus világot építeni. Ennek a választóvonalnak pedig nagyon is LÁTHATÓ-nak kell lennie. Az elmúlt pár ezer év valamennyi uralkodója, diktátora és egyéb politikai aktora abszolút önkényesen húzogatta a büntethetőség és támogathatóság határait, többnyire valamiféle ködös eszmére (vallás, születési előjogok, nemzet, egyenlőség, szocializmus, nemzetszocializmus, politikai korrektség, feminizmus, antirasszizmus stb.) hivatkozva; jellemzően hatalmi és korrupciós céljait szem előtt tartva. A jelen posztban felvázolt, végtelenül egyszerű materializmusnak; objektivizmusnak; a látható, érinthető, megtapasztalható világ előtérbe helyezésének nem az a célja, hogy eltemessük az Istent, vagy hogy egy merev, hűvösen érzéketlen társadalom szülessen. Sokkal inkább az igazságosságot, a kiszámíthatóságot és az átláthatóságot célozza.
Ha volna lidérces álmom, az valami ilyesmi lenne: Bajnokok Ligája, ahol nem a (videó gólbíró rendszerrel ellenőrizhető) találatok száma dönt a továbbjutásról, hanem a műkorcsolyához hasonlóan egy zsűri értékelné, hogy mely csapat játszott szemrevalóbb módon. Igaz, a Barcelonát pénteken a világ legelfogultabb zsűrije sem juttatta volna az elődöntőbe, ám ezzel együtt is az ég óvjon minket minden ehhez hasonló rémségtől.