Popper Péter az az ember, akire mindig is valóságos példaképként tekintettem. A teljes életművében évtizedeken keresztül nem találtam egyetlen árva gondolatot sem, amellyel vitám lett volna. Egészen mostanáig. A napokban futottam bele Felcserélt szerepek című előadásába, melyben kitér az időskorra, illetve az azzal kapcsolatos társadalmi attitűdökre is. Ezúttal azt kell mondanom: ég és föld, ahogy e kérdést látjuk.

"Rengeteg ember - ezt most mint pszichológus is mondom - kínlódik azáltal, hogy öregszik. Mert ha öregszik, akkor csúnyul. Ha csúnya lesz, akkor kevésbé lesz erotikus. Nem fog tetszeni se nőknek, se férfiaknak. (...) Na de igaz ez? Egy öreg ember nem lehet szép?" Nos, ami azt illeti, egy öreg ember is lehet szép. Lehet meleg tekintete. Lehetnek barátságosak a vonásai. Sugározhat békét, bölcsességet, szeretetet és végtelen, mennyei nyugalmat. Azonban erotikus értelemben soha nem lesz vonzó. Popper Péter is pontosan tudta: a szexuális vonzerő nem egyéb, mint a termékenység hírnöke. Már egy szép női arc is a megfelelő ösztrogénháztartásról árulkodik, a homokóra formájú test pedig - mely földrajzi helytől és történelmi koroktól független ideál - a legegyértelműbb jelzése az egészségnek, az utódok kihordására és megszülésére való alkalmasságnak. Ugyanígy: a férfias külső valójában nem egyéb, mint tesztoszteron-reklámtábla. Minden olyan fizikai változás, melyet az előrehaladott kor teremt - őszülés, ráncok, zsírlerakódások, egyre kevésbé feszes bőr és izomzat - a termékeny időszak múlását jelzik, ebből fakadóan erotikus tekintetben egyértelműen hátrányt jelentenek. Teljesen érthető az, hogy mindez egy egészséges lelkű embert rettentően zavar, s nem is értem, hogy Popper miért állít gyökeresen mást, mint amit az ösztöneink hajszálpontosan jeleznek.

"Érdemes az élettel szembeszállni? Az öregedéssel szembeszállni? És azt gondolom, hogy annak érdemes csak, aki a fiatalságát elrontotta. Kihagyta a helyzeteket. Kihagyta azokat a dolgokat, amelyek fiatalon teljesen természetesen jártak volna neki és meg is hozták volna az eredményt - és akkor idősen akarja pótolni." Érdekes gondolat, s talán van is benne némi igazság. Ne szépítsük: Popper arról beszél, hogy érdemes fiatalkorunkban kiélni magunkat szexuális téren, hogy később már lenyugodva, buddhista közönnyel, sóvárgás nélkül várhassuk az elmúlást. Amivel egyet lehet érteni: sanszos, hogy az ifjú esztendők kielégületlensége élethosszig tartó szomjúságot eredményez. A kérdés csupán az, hogy van-e egyáltalán más út? Létezik-e oly sok erotikus kaland, mely után az ember azt mondja: ennyi elég volt? Alig hiszem. Ha körbenézünk a saját generációnkban negyven-, ötven- és hitem szerint hatvan- és hetvenévesen is, ugyanazokat a túlfűtött kamaszokat látjuk magunk körül, mint tizenhét esztendősen. Ha a testünk öregszik is, de a lelkünk mit sem változik, s hajszálpontosan ugyanúgy reagál egy szabadon hagyott vállra, egy kivillanó bokára, egy kacér szempárra, mint ahogyan annak idején - az évtizedek során begyűjtött trófeáktól tökéletesen függetlenül.

"És teljesen hamis szerepeket vesz fel. Bakfist játszik, holott 60 éves felé közeledik. Fess fiú akar lenni, holott már a dereka fáj, ha kiegyenesedik." Popper itt is féligazságokkal dobálózik. Muszáj leszögezni: e téren kizárólag stílusproblémákról beszélhetünk. Való igaz: amikor egy erősen teltkarcsú nagymama kékre festi a haját, haspólót visel, derekára pedig friss tetoválást varrat, az nem feltétlenül vall kifinomult ízlésre, s esetenként akár még megmosolyogtató is lehet. De ennyi. Ami az öltözködést illeti, egyszerűen muszáj követni trendeket még hetvenesztendősen is. Semmi sem szomorúbb annál, mint amikor egy idős emberre tekintve az az első benyomásunk, hogy az utóbbi harminc évben egyetlen új ruhadarabot sem vásárolt magának. Semmi sem lehangolóbb, mint a divatjamúlt ékszerek, frizurák, bajuszköltemények. Számos vénembert ismerek, akiknél egyszerűen megállt az óra valamikor a hetvenes évek vége táján. Akkortájt valószínűleg másról sem szólt az élet, mint a zenéről, a bulizásról, a csajozásról. Aztán megnősültek, gyerekeik születtek, s az ifjúság tiszta szenvedélyei - a Popper Péter által felállított norma szerint - lekerültek a napirendről. Negyven éve még a gimiből is ellógtak, ha a rádió délelőtt játszotta az Omega új slágerét. Manapság nemhogy az új évezred muzsikáit nem ismerik, de Kóborék utóbbi három évtizedéről sem tudnak semmit. Őszintén hiszem, hogy mindaz, ami szenvedélyesen fontos volt fiatalkorunkban, az életünk későbbi szakaszaiban sem válik lényegtelenné, különösen ami a megjelenésünket, a ruházkodásunkat, a fizikai vonzerőnket illeti. Bakfist játszani ugyan túlzás, de fiatalosnak megmaradni egyenesen kötelező.

"Én azt gondolom, hogy ez a legnagyobb rontás, amit a modern kultúra az emberiségen csinált, hogy nem hagyja, hogy vállalja önmagát, hogy fiatalon fiatal legyen, mert fiatalon erkölcsösnek kell lenni és tisztességesnek; nem hagyja, hogy öregen fáradt legyen, mert öregen fittnek kell lenni, és kalandokat kell keresni, és alkotónak kell lenni." Én pedig azt gondolom, hogy Popper elköveti azt a hibát, mely a filozófusok és vallásalapítók többségét jellemzi. Önmagából indul ki, a saját világát, a saját szükségletkosarát tekinti egyetemesnek és etalonnak. Ha Popper Péter hetven fölött jól érzi magát megfáradtan, hitelesen alakítva az öreg bölcs szerepét, úgy mindenki másnak is ugyanez lenne az üdvösség útja? Ha ő maga távolságot tart a sportolástól, az egészséges életmódtól, úgy mindenki más is növesszen pocakot? Pál apostol a teljes jézusi tanítást vitte vakvágányra ezzel az attitűddel. Mivel ő maga idegenkedett a testiségtől, a hívek széles tömegeitől is tisztaságot várt. Mivel ő maga vonzódott a testi szenvedéshez, a jézusi életműből is elsősorban a kereszthalált találta értékesnek, s a mártíromság kínját követendőnek. Ám amíg Páltól nem vár sokat az ember, addig egy Popper Péterhez hasonló, buddhista tanítótól aligha elnézhető az effajta szűklátókörűség. A magam részéről sokkal inkám osztom Tisza Kata öregedéskutató álláspontját: "Ez a 'méltóságos megöregedés' dilemma egy rendkívül ambivalens kérdés. Madonnát szoktam példaként hozni. Amikor ő megengedi magának, hogy smink nélkül, egy melegítőben lemenjen a piacra, akkor megy az ócsárlás a magazinokban, hogy nénikésen megöregedett, hogy néz már ki, elhagyta magát stb. Hogyha viszont szexistennőnek felöltözve, mint egy popdíva kiáll 60 évesen a színpadra miniszoknyában, akkor meg azt mondják rá, hogy nem tudja elfogadni az öregedést, nem tud méltósággal megöregedni... (...) Egy belső fejlődési folyamatként kellene nézni az idősödésre, amiben elfogadom, hogy olyan vagyok amilyen és megengedem, hogy az is méltó öregedés, aki hófehér hajjal akar élni és az is, aki lilára festi a haját - tehát plurális jelentést kell adni az idősödésnek. Az ellenkezője dehumanizál ugyanis. Ha elfogadjuk, hogy egy fiatal ezerféleképpen lehet fiatal, miért ne fogadnánk el, hogy az idős is ezerféle módon öregedhet meg?"

Magunkévá téve Tisza Kata liberális megközelítését, mely szerint mindenki olyan öregkort gyárt magának, amilyet csak szeretne, azért személyes preferenciát mindannyiunknak érdemes megfogalmazni. Helyettem Cicero beszél: "Szembe kell szegülni az öregséggel, Laelius és Scipio, s hátrányait szorgalommal kell pótolni: úgy kell küzdeni az öregség, mint valami betegség ellen. Tervszerűen ápolni kell az egészséget, mérsékelt testgyakorlatot kell végezni, s csak annyi ételt és italt szabad fogyasztani, amennyi helyreállítja, de nem rontja le az erőt. És nemcsak a testnek kell támogatást nyújtani, hanem sokkal inkább a szellemnek és a léleknek, mert ezek is kialusznak az öregkorban, ha nem csepegtetsz beléjük olajat, mint a mécsesbe." Mondhat Popper Péter akármit, az öregedés ellen harcolni érdemes. Minden sejtünkkel, minden idegszálunkkal, minden gondolatunkkal.