"Nem, meseország nem mindenkié, csakis és kizárólag azoké, akik a rend és a rendezetlenség időben és térben végtelen küzdelmében a rend oldalán állnak." - jelenti ki Bogár László a Magyar Hírlapban keddi, Nincs mese című írásában. A véleménycikk a közelmúltban megjelent, nagy port kavart kötetre reagál, mely klasszikus népmesék újracsomagolását tartalmazza kisebbségi főszereplőkkel: romákkal, fogyatékkal élőkkel, vagy épp homoszexuális irányultságúakkal.
"A mássággá átkeresztelt rossz először persze mindig szerény, és csak azért könyörög, hogy hadd létezzen ő is, hiszen ő is a világ része. Aztán ha megesett rajta a jó szíve, a másság szintet lép, és azt kéri most már kicsit határozottabban, hogy tudod mit, jó, legyünk egyenlők, hisz minden és mindenki egyenlő, nem? Hisz végül is nem mindegy, hogy jó vagy rossz?" - Bogár László attitűdje az egész cikket végigkíséri: a heteroszexuálistól eltérő irányultságokat zsigerből erkölcsi rosszként állítja be. E klasszikus homofób alapról indít, ami hitem szerint komoly hiba, hiszen erősen megnehezíti, hogy komolyan vegyük gondolatait. (Oké, nem én vagyok a tipikus célközönség, mindazonáltal - hitelességét megőrzendő - olvasótáborát kezelhetné felnőttebb módon is.) Szerencsére azon már rég túl van a civilizált világ, hogy a szexualitás önkéntes formáit morális kérdésként könyvelje. Tudomásul vettük és elfogadtuk, hogy minden felnőtt ember úgy szeret, ahogy az számára kedves - kár volna visszatáncolni innen. Ami miatt napok óta másról sem szólnak a közéleti viták, az annak köszönhető, hogy a Meseország mindenkié című kiadvány értelemszerűen a kisgyerekeket célozza - ez pedig minimum necces. Ahogy a kormányfő is fogalmazott: "Nyugodtan mondhatjuk, hogy Magyarország a homoszexualitás tekintetében egy toleráns, türelmes ország. De van egy vörös vonal, amit nem lehet átlépni. És én ebben összegzem a véleményemet: hagyják békén a gyerekeinket!" Ha liberális szemmel nézzük a világot - mégpedig a szó klasszikus értelmében - úgy azt kell mondanunk: viszonylag szerencsés környezetben élünk. A kiadó szabadon piacra dobhatta e kötetet. A szülők szabadon eldönthetik, hogy megvásárolják-e. A politikusok, újságírók és egyéb véleményformálók szabadon minősíthetik a művet. Az óvodák vezetői gond nélkül beszerezhetik vagy kitilthatják. Dúró Dóra lazán ledarálhatja a könyvet. Mindez simán belefér, úgyhogy nagy baj nincs idehaza.
Ami igazán izgalmas, arról - valamiért - senki nem beszél. Talán azért nem, mert a tisztánlátás egyik oldalnak sem érdeke. A lényeg nyilvánvalóan az, hogy milyen hatást keltenek e mesék a fiatalkorú befogadóban. A konzervatív tábor megrontásról, az LMBTQ lobbi érzékenyítésről beszél. Vajon melyik áll közelebb a valósághoz? És egyáltalán mit kell ezeken a kifejezéseken értenünk? Először is azt kéne látnunk, hogy mi a másság forrása. Amennyiben - hosszú évtizedek kutatómunkáját követően - ott tartanánk, hogy a tudomány tökéletes biztonsággal kijelentené, hogy a heteró irányultságtól eltérő szexuális beállítottság kizárólag a genetikából fakad, úgy ezeket a vitákat villámgyorsan le lehetne zárni. Onnantól minden ellenérzés nettó homofóbia volna, hiszen a szexuális orientáció környezeti hatásokkal, pszichológiai eszközökkel történő megváltoztatása lehetetlennek bizonyulna. Az ex-gay mozgalmak egyértelműen csalásnak minősülnének; a meleg párok által történő örökbefogadástól is kevesebben idegenkednének, s végképp értelmét vesztené a "megrontás" kifejezés, már amennyiben egy mesekönyv kapcsán kívánnánk használni. Még a vallásos ideológia is az LMBTQ mozgalom mellé állna, hiszen nem mondhatnánk mást: Isten egyszerűen ilyennek teremtette az érintetteket. A valóság azonban az, hogy a tudomány részéről nincs ilyen magabiztos kijelentés. Annyit már tudunk, hogy léteznek génszakaszok, melyek szerepet játszhatnak a homoszexuális hajlam kialakulásában. De ennyi. Hogy ehhez mit tesz hozzá a környezet, a látott minta, a tanult elemek - erről nemigen beszélünk. Márpedig egy tisztességes világban erről szólna a diskurzus. Kutatások százait kéne publikálni, melyek feketén-fehéren kimondják, hogy az "érzékenyített" környezetben felnövő gyermekek szexuális identitása, érzelmi fejlődése eltér-e hagyományos keretek közt nevelkedőkkel. Ezek alapján már bőven alkothatnánk megalapozott véleményt a Meseország mindenié című könyvről, s várható hatásairól is. Nem tartunk még itt. Ahogyan Takács Judit és Szalma Ivett tanulmánya fogalmaz: "Jelenleg még nem túl sok empirikus adat áll rendelkezésre azzal kapcsolatban, hogy milyen előnyöket, illetve hátrányokat jelenthet LMBT-szülők gyermekeként felnőni." Léteznek ugyan kutatási eredmények, melyek a meleg párok által örökbefogadottak az átlagosnál jobb iskolai eredményeiről számolnak be, azonban annyira friss a terület, hogy nagyjából itt véget is ér a tudomány. Napjainkban - tények helyett - sokkal inkább csak puszta ideológiák ütközését látjuk - a homoszexualitás bűn, illetve: a másság csodálatos -, és amíg így van, addig egy tapodtat sem mozdultunk előre a középkor gondolkodásmódjától.
"A természet amúgy nagyon egyszerű módon tartja fenn a kozmikus rendet, vicces is volna, ha egy bonyolultan szervezett élőlény sejtjei a másság szabadsága nevében mindig azt csinálnák, amihez éppen kedvük van, identitásukat szabadon váltogatva, hisz az élő szervezet mindenkié, nem?" - Bogár Laci bácsi analógiája egészen csapnivaló. Aki csupán megbántódni szeretne, annak elég, ha fennakad azon, hogy "a totális szabadságukra büszke ráksejtekhez" hasonlítja az LMBTQ mozgalom képviselőit. Bár ez semmiképpen sem hízelgő összevetés, ennél sokkal több van e kijelentésben. Bogár tanár úr analógiája szerint ugyanis a társadalom egy bonyolult szervezet, amelyben - akár testünk sejtjeinek - mindenkinek az az egyetlen és kizárólagos küldetése, hogy szolgálja az anyatestet, a társadalmat, illetve annak letéteményesét, az államot. Ez egy egészen rettenetes és szürreális világkép, melyet utoljára Észak-Koreában lehetett eladni. Az emberek nem szolgasejtek, hanem független entitások, önálló vágyakkal és akarattal. Nem úgy alkotunk közösséget, hogy egy központi akarat - uralkodó, diktátor, vezérlőtábornok - meghatározza, merre masírozzunk, hanem önkéntes együttműködések alapján. Nem egy előre kijelölt, magasztos, kollektív célt szolgálunk, hanem mindenki kergeti a legkülönbözőbb álmait, és sütögeti a saját pecsenyéjét, így járulva hozzá teljes társadalom felemelkedéséhez. Rém izgalmas hallgatni, ahogy Bogár László oly gyakran a független nemzetállamok érdekérvényesítése mellett érvel az Európai Unió, vagy egyéb birodalmi törekvésekkel szemben. Észre kéne vennie, hogy saját - centralizációt éltető - logikája szerint ez esetben hazánk is egy rákos sejtnek számítana a kontinens testén, ha nem vagyunk hajlandóak a brüsszeli sípszó szerint menetelni.
Nincs az a jó szándékú ember, aki ne értene egyet az elfogadással. Nincs az a jó szándékú ember, aki bárkit is bántani akarna a mássága miatt. (Egészen bizonyos, hogy Bogár Laci bácsi sem szeretne ártani senkinek.) A szexuális identitás kérdése azonban jócskán bonyolultabb minden egyéb kisebbségi problémánál. Amikor a rasszizmus ellen szólunk, együttérezve a cigányság, vagy épp a feketék problémáival, egyetlen másodpercig sem kockáztatjuk, hogy bőrszínünk ettől megváltozna. Amikor törődéssel fordulunk a fogyatékossággal élők felé, fel sem merül annak az esélye, hogy empátiánk minket is látássérültté tesz, vagy kerekesszékbe ültet. Amikor azonban az LMBTQ irányzatok felé érzékenyítünk, ráadásul pici, még kiforratlan gyerekeket, annak hatását egyelőre egyikünk sem ismeri. Lehet, hogy igazuk van a progresszíveknek, s csupán jobb és empatikusabb emberekké válnak. Talán segíti őket, hogy elfogadják önmagukat is olyannak, amilyennek teremtettek - esetleges másságukkal együtt. De az is előfordulhat, hogy éppen az ilyen benyomások térítik le arról a természetes és maradéktalan elégedettséget ígérő pályáról, amelyen egyébként elindulnának. Vagy ha ilyen nem is történik, talán csak érzelmi fejlődésüket zavarja meg őket az új mesevilág sokszínűsége, éppen úgy, mint amikor túlságosan korán kapnak szexuális felvilágosítást, akár a leghagyományosabb formában is. Egy szó mint száz: amíg mindezekről nem tudunk biztosat, addig a magam részéről nem kísérleteznék a gyerkőcökkel. Talán elég elkezdeni az érzékenyítést húszévesen, amikor már fix orinetációval bírnak.
