A legtöbbünk fejében él egy kép annak kapcsán, hogy milyen a normál üzemmódban működő, valós univerzum. Hogy mi az igaz és mi a hamis; mi a szép és mi a rút; mi az erkölcsös és mi a vétkes. A filmek, és különösen a szatírák sokszor a feje tetejére állítják mindezt, s nézőként vinnyogva röhögünk a lehetetlen helyzeteken, az amorális hősökön, az önmagából kifordult világon. Aztán vége a mozinak, s visszatérünk a fakó valóságba, melyben nyoma sincs a filmvásznon látott szürreális jeleneteknek. Vagy mégis?
- Minden férfinek joga van gyereket szülni, ha akar.
- De te nem szülhetsz gyereket!
- Ne nyomjál el engem, Stan!
- Nem nyomlak el, de neked nincs méhed! Hogy fogod kihordani a magzatot? Belerakod egy szatyorba?
- Nekem van egy ötletem! Gondolom, abban egyetértünk, hogy tényleg nem lehet gyereke, mivel nincs méhe, amiről nem tehet senki, még a rómaiak sem. De joga lehet hozzá, hogy gyereket szüljön!
- Remek ötlet, Judit! Harcolni fogunk, hogy ismerjék el a szüléshez való jogotokat, bátyám... ööö... húgom, bocs.
Sokat idézett jelenet egy kultikus filmből, a Brian élete című remekből. Annak idején csak vigyorogtunk rajta, ma már meg sem lepődünk azon, ha szakállas férfiemberek esnek teherbe, hordanak ki és hoznak világra gyerekeket. Az amerikai Thomas Beatie nyitotta a sort 2007-ben - azóta négy gyermeke van, melyből hármat ő maga szült. Az első európai követője egy berlini férfi 2013-ban; tavaly pedig a texasi Wyley Simpson adott életet egy kisfiúnak. Természetesen egy echte hímnek ez továbbra sem menne - a recept mindhármuknál azonos: korábban nők voltak, akik nemváltó műtétük során megtartották méhüket.
THOMAS BEATIE
2006-ban hülyére röhögtük magunkat Sacha Baron Cohen filmjén, a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika című, totál elmebeteg mozin. Rém szellemes volt, ahogy a civilizált világban megjelenik ez a tudati szintjét tekintve pár száz év elmaradásban lévő, nyíltan férfisoviniszta, rasszista, homofób figura, aki a legártatlanabb naivitással kérdi: hogyhogy errefelé nem lehet megerőszakolni a nőket? Aztán eltelt kilenc év és Európában tömegével jelentek meg e barbár attitűd hordozói. Németországban és Svédországban az új évezred hajnalán már kezdett homályos, távoli, szinte ismeretlen fogalommá kopni a nemi erőszak - ahogyan az utcai késelés, a lenyakazás és a hasonló finomságok is jócskán a múlt ködébe vesztek. 2015-től azonban ismét van félnivalójuk a nyugati lányoknak - szinte naponta érkeznek a hírek a migránsok által elkövetett - sokszor csoportos - nemi erőszakról. A bírósági tárgyalásokon pedig rendre megjelenik Borat attitűdje: mi a baj ezzel? Hogyhogy nem lehet? A világ legtermészetesebb dolga, ha egy muszlim férfi kérdés nélkül magáévá tesz egy hitetlen nőt, aki nem takarja el magát a feje búbjától a talpáig...
- Ki az uratok?
- Nincs nekünk urunk.
- Micsoda?
- Mondtam már: anarcho-szindikalista közösség vagyunk és hetenként fölváltva mindig más gyakorolja a végrehajtó hatalmat...
Egy újabb gyöngyszem a Monty Python csoporttól, ezúttal a Gyalog galopp című klasszikusból. Artúr király is csak pislog, hogy mi ez a hülyeség, hiszen tudomása szerint ő minden britek uralkodója. Trump is erősen csóválta a fejét, mert legalább ennyire szürreálisnak hatott, amikor idén júniusban BLM tüntetők szabad államot alapítottak Seattle belvárosában, tíztagú kormánnyal, önálló - ha nem is túlságosan kidolgozott - kormányprogrammal. A magam részéről persze híve vagyok minden decentralizációs törekvésnek. Egy önkéntes alapon szerveződő, demokratikusan működő unióból simán ki is lehet lépni, ahogyan Nagy-Britannia is szakított az EU-val. Azzal sincs bajom, ha pár tucat hippi kivonul a civilizációból és valahol a pusztában önálló, minden törvényen kívül álló társadalmat hoz létre - senkit sem korlátozva és senkitől sem korlátozva. (Az Egyesült Államokban ilyenre is van példa.) Azonban elfoglalni egy nagyvárosi negyedet és autonóm övezetnek nevezni - ez legfeljebb egy béna kamaszcsíny, aligha több.
SEATTLE, 2020 JÚNIUS
Peter Cook klasszikus jelenetét - melyben egy féllábú színművész pályázik Tarzan szerepére - legtöbben a Holló Színház előadásában ismerjük. "Ha a következő másfél évben egyetlen kétlábú jellemszínész sem kopogtat be hozzánk, önnek nagyon komoly esélye támad, hogy megkapja ezt a főszerepet..." - szögezi le a producer, nem minden szarkazmus nélkül. Ez az abszurd darab valójában fricska mindazoknak, akik azt hirdetik: mindenki lehet sztár. A baloldal örök álmodozóinak, akik szentül meg vannak győződve arról, hogy mindenki totális mértékben egyenlő (vagy azzá kell válnia); hogy mindenki mindenre alkalmas (vagy legalábbis teljes mellszélességgel támogatni érdemes még a legirracionálisabb ábrándokat is). Ezt az attitűdöt nap mint nap tetten érhetjük. Rém vicces például, ahogyan a tökéletes antitalentumok felvonulnak az X-Faktor, vagy bármely más tehetségkutató műsor színpadán, s még viccesebb, amikor feldúltan távoznak, mert a mentorok három hang után leállítják a produkciót. Ők azonban csupán szimplán tudatlanok, akik nem látják, nem hallják, nem ismerik önmagukat, s keresik a helyüket a világban - még ha jelentősen el is tévedve. Nem akarnak új trendeket alkotni, csak valamiért elhiszik, hogy illeszkednek a régibe. Léteznek azonban olyanok is, akik az egész társadalmat szeretnék a feje tetejére állítani, elhitetve, hogy nem a féllábú jelölttel van gond, hanem sokkal inkább Tarzan szerepével. Ilyen forradalmár Ashley Graham is, az egyik legismertebb plus-size modell, aki folyamatosan ekézi a klasszikus divatmárkákat, amiért kizárólag vékony manökeneket szerződtetnek bemutatóikra. A valóság az, hogy Ashley végtelenül hálás lehet a sorsnak, hogy a 21. században él, s ezzel a testalkattal komoly karriert futhat be, pár évtizeddel ezelőtt aligha lett volna esélye bármi hasonlóra. Ám a forradalmárok már csak ilyenek: ő sem tud leállni, s az egész világot szeretné a saját képére formálni. Mintha nem lenne elég, hogy szabadon virágozhat minden virág a maga helyén.
ASHLEY GRAHAM
- Hölgyem, ezzel nem tud fizetni, ez a pénz hamis! - így a pénztáros.
- Atyaég! Akkor engem megerőszakoltak!
A klasszikus vicc poénja világos: a kuncsaft bűne nem az erőszak, hanem a csalás: adós maradt a szexuális szolgáltatás ellenértékének megfizetésével. Azonban amíg dédapáink csupán hangosan röhögtek az ehhez hasonló blődségeken, addig Svédország a közelmúltban törvényt gyártott belőle. A prostitúció a nemi erőszak intézményrendszere - állítják -, ezért magát a prostituáltat nem is büntetik, csupán a kuncsaftját... Úgy tűnik, a valóság jól hozza a szatírát: a viccnek megfelelően a svéd modell sem a tényleges bűnt kívánja nevén nevezni és nyakon csípni (nem a striciket, a rabszolgatartókat és a ténylegesen erőszakos vendéget bünteti), hanem általánosan és utólagosan (!) erőszaknak titulál minden aktust, melyet pénzmozgás kísér, legyen az bármilyen békés, szelíd, ártalmatlan gyönyört hozó. Az utóbbi években Norvégia, Izland és Franciaország is átvette és bevezette ugyanezt a rendszert. Elmebeteg egy világ.
Úgy tűnik, a 21. században a szatírák életre kelnek. Nem az történik, hogy George Orwell megírja az 1984-et, s mi a fejünkhöz kapunk, hogy ezt azért nem kéne... Sokkal inkább kedvet kapunk, s minden apró elemét megvalósítjuk, legyen az bármilyen őrültség is. Kína létrehozza a Nagy Testvért, mely - mesterséges intelligencia segítségével - minden állampolgárát árgus szemmel figyeli. A Nyugat megalkotja a politikai korrektség eszméjét, vagyis életre hívja a regényben szereplő "újbeszél" nyelvet, mely szűkös szókészlete által már a gondolatokat is cenzúrázni kívánja. A kommunizmus egésze kapcsán még csak nem is kell Orwell disztópiájából kiindulnunk, elég ha Észak-Koreára, Dél-Amerikára, vagy a múlt századi Kelet-Európára pillantunk. Mégis: az új generációkban újra és újra divatba jön a marxizmus, a világ valaha volt legundorítóbb eszméje. Ki érti ezt? Lassan a Black Mirror és a South Park készítői sem képesek olyan eszement ötletet megálmodni, melyet kisvártatva ne überelne a valóság. Tényleg kezdünk teljesen elhülyülni.