Kétféle vallásosság létezik. Az egyik legyártja a maga emberarcú istenét, s elnevezi Jahvénak, Allahnak, vagy bármi egyébnek. Ez az Isten néha szerető, néha haragos; néha támogató, néha ellenséges; néha jeleket küld, sőt egyesek szerint még kommunikálni is lehet vele - de mindenképp egy tőlünk különböző, számunkra elérhetetlen entitás, annak ellenére, hogy minden jellemvonása minket idéz. S legyen bármilyen szeszélyes, kiszámíthatatlan és következetlen, az erkölcsi igazság mindig nála lesz, ezért nem árt jóban lenni vele, s megtérni hozzá. A másik út az istenarcú emberre fókuszál. Ebben a modellben Isten nem különbözik tőlünk, hanem mindannyian a részei vagyunk. Amikor tudatról, vagy lelkiismeretről beszélünk, valójában személyiségünk isteni részére célzunk. Ez az a mindannyiunkba beültetett mikrochip, mely összeköt és testvérekké tesz bennünket. Ennek köszönhető, hogy minden emberi szempárban Isten tekintetét fedezhetjük fel. Ez a fajta vallásosság nem megtérésről, hanem megvilágosodásról beszél - az Istenhez vezető út itt nem vakhitet és behódolást feltételez, hanem ellenkezőleg: tudatosságot és felébredést. Az istenné válás igyekezete ezúttal nem hiábavaló, ostoba gőg, hanem egyenesen küldetés.
A kereszténység semmihez sem fogható különlegességét az adja, hogy e két világ mindegyikét magába foglalja; számos szekta létrejötte is e két irányzat egymásnak feszülésével magyarázható. Jézus tanítása mindvégig az istenarcú emberről szól, példázatai hemzsegnek a keleti bölcsességektől. Igen ám, de a keresztény vallás csak névlegesen követi Krisztust, dogmavilága sokkal inkább Pál leveleire épül. Jézus Isten fiának nevezi magát, s ez az adott kultúrában, az ókori zsidóság körében valódi skandalumnak, eget rengető blaszfémiának számított, miközben nincs ebben semmi megbotránkoztató, hiszen mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Jézus üzenete nyilvánvaló: mindannyiunkban megvan a képesség, hogy olyanokká váljunk, akár a Teremtő. A páli vonal ezzel szemben visszatérés az Ószövetséghez, ahol egyenesen bűn az isteni minőség megcélzása; bűn a gyümölcslopás a jó és a rossz tudásának fájáról; s ugyanígy bűn az égig érő torony építésének terve is. Mégis, mit képzelünk magunkról???
A magam részéről természetesen a jézusi tanításra szavazok, s hiszem, hogy Isten és ember közt nagyon is áthidalható a szakadék. (Naná. Hiszen ahogyan James Bond és Superman karakterét is az emberi elme formálja, ugyanúgy a különböző istenképeket is mi magunk alkotjuk. Még a cél is ugyanaz: felnőni e példaértékű szerepekhez.) Ahhoz azonban, hogy küldetésünket beteljesítve az isteni minőséget ostromoljuk, először is látni kéne, milyen jellemvonások felé törekszünk, s hogy mit jelent ez a gyakorlatban.
MINDENHATÓ
A monoteista vallások istenei jellemzően mindenhatók. Ha ezt szó szerint véve ilyen magasra pakoljuk a lécet, úgy óhatatlanul bukásra vagyunk ítélve. Ám ha megelégszünk azzal, ami a lényeg: Isten hatalmas, erős, független, sebezhetetlen és azt tesz, amit csak akar - ezek már elérhető szintek. Kétségkívül ez az első lépcsőfok, ez mindennek az alapja. Aki nem emeli fel a tekintetét, nem edzi acélossá a lelkét, s nem válik minden értelemben tehetőssé, annak aligha lesz mit adnia másoknak.
TÖKÉLETES
"Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!" - javasolja Jézus, vagyis nyíltan felhív mindenkit, hogy váljunk istenivé - ha már képére és hasonlatosságára teremtettünk. Ez a tökéletesség minimálisan azt feltételezi, hogy nincs permanens bűntudatunk, nincsenek gátlásaink, szégyeneink, kielégítetlen szükségleteink. Ezek ugyanis mind visszahúznak a földi szférába, annak is a mélyére. Muszáj hát megszabadulnunk mindezektől, a kérdés csupán az, miként tegyük. A páli vonal az elfojtást hirdeti, azonban kétezer esztendő tapasztalata bőven igazolja, hogy ez az út egészséges ember számára járhatatlan. A keleti filozófiák sokkal inkább azt tartják, hogy a vágyakat érdemes kielégíteni, csakis így tudunk eredményesen továbblépni rajtuk. Tanulságos, ha egy pillantást vetünk a katolikus szentekre: e klubban is alapvetően kétféle játékostípust különböztethetünk meg. A többség totál beteg: mazochisták, aszexuálisak, önsanyargatóak. Ilyen Szent Johanna, Sienai Szent Katalin és persze Pál apostol is. Ők aligha lehetnek példaképek a tökéletessé válás útján, hiszen az átlagember egyszerűen másként működik. Velük szemben Assisi Szent Ferenc, vagy épp Loyolai Szent Ignác nagyon is hús-vér figurák, akik fiatalkorukban gazdagon megtapasztalták a földi öröm minden elképzelhető forrását. Ezekre az életutakra sokkal inkább érdemes odafigyelnünk.
SUGÁRZÓ
"Az Atya olyan, mint a fényes Nap, életet, fényt, meleget ad. Válogatás nélkül árasztja ránk mindenkit szerető jó Atyánk." - Az ismert keresztény nóta tökéletesen lefesti a pozitív istenkép lényegét. Nem véletlen, hogy a Nap számos kultúrában Isten első számú szimbóluma. Amikor a Teremtőről fantáziálunk, amikor vallási vezetőket, gurukat és mestereket követünk, éppen e sugárzó mivoltukért lelkesedünk. Aki harmonikus családban nevelkedik, az részesül abban a szerencsében, hogy szülei részéről megtapasztalhatja a feltétlen szeretet semmihez sem fogható ajándékát. Amely nem vár viszonzást, nem vár teljesítményt, nem vár az égvilágon semmit, hanem minden körülménytől függetlenül, állandó intenzitással sugároz: életet, fényt, meleget ad. Amikor mi magunk is szülővé válunk, szerencsés esetben ugyanígy működünk: történjen bármi, gyermekeinket védjük, oltalmazzuk, s egész egyszerűen nem tudjuk nem szeretni őket. Amikor pozitív isteneket gyártunk magunknak, többnyire a bennünk élő, szeretetéhes gyermek vágyait öltöztetjük transzcendens köntösbe, s nincs is semmi baj e naivan ártatlan fantáziajátékkal. A gondok ott kezdődnek, amikor a másik embertől - házastárstól, szeretőtől, leszármazottól - reméljük a feltétlen szeretet csodáját. "Olyannak szeress, amilyen vagyok" - követelik oly sokan, s még a huszadik pofára esés után sem esik le nekik, hogy ez a gyermeki elvárás tökéletesen irreális. Ami viszont minket, magunkat illet, az istenné válás harmadik lépcsőfoka - s talán fő értelme is egyben - pont e sugárzó mentalitás kialakítása. Hogy képesek legyünk nagyvonalúan szeretni bárkit, mindenféle ellentételezés nélkül. Ehhez azonban óriássá kell növekedni, az első két lépcsőfok nem megspórolható. És igen: ezúttal is kettős mércéről beszélünk. Az isteni minőség, a szentté válás, vagy egyáltalán a szeretet senkitől sem elvárható. Csakis önmagunkkal szemben támaszthatunk ilyen követelményrendszert. Sugárzónak lenni egyoldalú elkötelezettséget jelent, ahogyan a Nap sem kérdez, nem remél és nem is válogat, amikor éltető fényét ránk teríti.
TEREMTŐ
Istenivé válni elsősorban azért érdemes, hogy mi magunk is részt vehessünk a teremtés szent folyamatában. A kreativitás piszok nagy ajándék, melyből hitem szerint - ilyen-olyan módon és mértékben - minden élő ember részesült. Az alkotás csodája - legyen szó művészetről, tudományról vagy ipari innovációról - legalább négy szinten szolgálja az emberiség boldogulását. Az első és legfontosabb maga a kreatív folyamat. Ha egy zeneszerzőt, egy cukrászt, vagy épp egy mesterfodrászt kérdezünk boldogsága fő forrásáról, nagy valószínűséggel a munkájával járó lázas belefeledkezést fogja említeni. (Hitem szerint nem is kéne több a földi mennyországhoz, csak hogy mindenki találjon legalább egy békés hobbit, melyben gyermeki lelkesedéssel elmerülhet.) Amennyiben az alkotó lendület piacképességgel társul, s nem asztalfiókban landoló novellákat és eladhatatlan festményeket szül, úgy a művész megélhetését is pazarul szolgálhatja. Harmadszor: kiemelkedő tehetségek esetén csillogó sztárságot is eredményezhet. S végül: a sikeres művek a befogadó boldogságához is jelentős mértékben hozzájárulnak, függetlenül attól, hogy színházi előadásról, életmentő gyógyszerről, vagy az IKEA legújabb fotelkölteményéről beszélünk.
ÖRÖKKÉVALÓ
Meglátásom szerint csupán hab a tortán, de semmiképpen sem lényegtelen isteni tulajdonság a halhatatlanság. Ma még muszáj beérnünk olyan félmegoldásokkal, hogy utódaink és kreatív műveink által biztosítjuk génállományunk és nevünk fennmaradását. Mindannyian érezzük azonban, hogy ez szánalmas pótléka csupán a valódi örökkévalóságnak. A genetika és az orvostudomány ugyanakkor egyre tisztábban látja az emberi testben rejlő lehetőségeket. Talán unokáink már természetes rutinnal látogatják majd azokat a klinikákat, melyek tízévente felfrissítik, megfiatalítják sejtjeiket. A lehetőségeink korlátlanok; pár földhözragadt filozófuson és teológuson kívül nem állította soha senki, hogy muszáj meghalni bármikor is.
Valljuk be, az istenné (szentté, tökéletessé, sugárzóvá és teremtővé) válás nem egy össznépi projekt, aligha mozgat széles néprétegeket. A világi és vallási vezetők nem igazán szurkolnak híveik megvilágosodásáért. Még a szcientológusok is - akik a tökéletesség (clear állapot) elérését tekintik fő programjuknak - mindent megtesznek azért, hogy tagjaikat ezer szállal láncolják magukhoz. A valódi tanítók - Buddha, Jézus - arról ismerszenek meg, hogy nem aggatnak béklyót tanítványaikra; nem szednek tagdíjat és főként nem íratnak alá örök hűségről szóló megállapodást. A tudati skála alsó tartományaiban vergődő tömegeket sem igazán motiválja ez a fajta felemelkedés. Önmaguk számára irreális célnak tűnik, a másik épülését látva pedig irigységet és ijedtséget éreznek. Az előbbivel nem érdemes foglalkozni - nincs az az idióta, aki azért nem nő nagyra, mert hátha ez a másikban féltékenységet ébreszt. A kisember félelme azonban érdemel némi figyelmet. Állítaná valaki, hogy a földi isteneknek és félisteneknek - Jézus, John Lennon, Ferenc pápa, Mark Zuckerberg, Cristiano Ronaldo, Soros György - nincs valódi hatalmuk? Állítaná valaki, hogy Nietzsche übermensch fogalmával nem lehet visszaélni? A feladat az lenne, hogy olyan világot építsünk, amelyben a legkevésbé tudunk kárt tenni egymásban. Aligha lehet az a cél, hogy a látszatbéke kedvéért mindenkit visszarugdossunk az öntudatlan halandók közé. Sokkal izgalmasabb és jócskán többet ígér, ha minél többen megpróbálunk valódi istenekké válni. Nem volna baj, ha kerülne pár józan arc is az Olimposzra.