Több hónapos előkészítés, tárgyalássorozat és huzavona után csütörtökön végre megszületett a megállapodás: Az Európai Unió úgy kezdi a 2021-es esztendőt, hogy lesz elfogadott költségvetése; továbbá a helyreállítási alap is startolhat. Fura, hogy ezt a viszonylag egyszerű hírt is százféle módon lehet kommentálni.

A legtöbben ismerik a klasszikus zen tanmesét az elefántról és a vakokról, akiknek tapintás útján kell elmesélniük, milyen is ez a hatalmas állat. Nyilván más benyomása lesz annak, aki az ormányát simogatja, mint annak, aki lábait fedezi fel, s megint más annak, kinek a füle jutott. Ez kis példázat empátiára tanít bennünket, hogy megértsük: minden nézőpont legitim lehet. Igen ám, de az EU-megállapodás nem egy beláthatatlanul hatalmas elefánt, a magyar ellenzék tagjai pedig - ha minden igaz - nem vakok. Nem tűnik irreálisan nagy elvárásnak, hogy ugyanazt a tényt nagyjából ugyanúgy lássák. Ezzel szemben mi történik? Mintha nem is ugyanazt az eseményt közvetítenék. Egészen döbbenetes. Orbán Viktor attitűdje önazonos és érthető: győzelem, lehet bontani a pezsgőt. Jakab Péter már valami egész más képet tár elénk Facebook-bejegyzésében: "Az okos ember (...) tudja, hogy egy közösség csak kompromisszumok mentén működhet hatékonyan. A butának ehhez a felismeréshez kell egy pofon. Orbán kapott is egy akkorát, hogy az eresz adta a másikat." Mintha nem ugyanabban az országban élnénk. A legviccesebbet az MSZP-s Ujhelyi István posztolta: "A vétóval fenyegető Orbán-kormány kapitulált az észérvek és az Európai Unió előtt". Parádé. Valószínűleg nem egyeztettek Hadházy Ákossal, aki pont a másik irányba tolta túl a biciklit, szerinte ugyanis Merkelék nem meghajoltak, de egyenesen lefeküdtek Orbán előtt. (Lényegében ugyanezt a véleményt fogalmazta meg Soros György is, aki szerint a lehető legrosszabb megoldás született.)

Egyetlen perc erejéig legyünk tényszerűek! Nehéz vitatni, hogy Orbán Viktor gyakorlatilag elérte azt, amit akart; ez részéről megkérdőjelezhetetlen diplomáciai győzelem. Ugyanakkor Angela Merkel számára is siker, hiszen megúszta arcvesztés nélkül. A kancellár asszony többféle módon is veszíthetett volna. Ha úgy ér véget a német elnökség, hogy nincs megállapodás, az valami végtelenül kínos lett volna számára. Ugyanakkor azt sem lehetett volna győzelemként tálalni, ha formálisan enged a magyar kormányfőnek, s a jogállamiságra vonatkozó fejezeteket teljes egészében kihúzzák a megállapodásból. A kiegészítő záradék ideális kompromisszumnak tekinthető minden érintett számára (csupán a hazai ellenzék maradt hoppon). A paktum tartalmilag és gyakorlati vonatkozását tekintve a magyar-lengyel álláspontot tükrözi, formailag azonban a huszonötök korábbi elképzelésének felel meg. A déliek persze magasról tesznek az egészre; forráshoz jutottak, s ez - érthető módon - minden másnál fontosabb számukra. A többség tehát mosolyog és elégedetten mehet karácsonyozni.

Amikor Orbán Viktor diplomáciai teljesítményét méltatjuk, számtalan módon túlzásba lehet esni. Sokak szerint valóságos mestere a zárt ajtós tárgyalásoknak, s ezt magam sem vonom kétségbe. Ami azonban a konkrét ügyet illeti, ezúttal nem volt különösebben nehéz döntési helyzetben. A klasszikus játék zajlott, amelyben két autó száguld egymással szemben, s csak annyi a kérdés: ki rántja el előbb a kormányt. Orbán minden fórumon világossá tette, hogy ő akár elmegy az ütközésig is, hiszen nincs különösebb veszítenivalója, így a másik félnek kellett kitérnie. A magyar kormányfő részéről ehhez nem kellett különösebb trükközés, ravaszkodás, csupán elszántság - persze ez sem lebecsülendő. A megállapodás nyomán keletkező mémek egyik legszellemesebbike szerint ha Orbán Viktor vezette volna a trianoni magyar delegátust, nemhogy nem csatolták volna el az ország kétharmadát, de még hozzánk is vágtak volna pár ezer négyzetkilométert... Ez így ebben a formában persze csak vicc, ám a történelmi párhuzam mellett azért ne menjünk el szó nélkül! Az Osztrák-Magyar Monarchia számos államot tömörítő szövetségként létezett, csakúgy, mint a mai Európai Unió. A teljes Monarchiát érintő kérdéseket a közös minisztertanácsban vitatták meg - hasonlóképpen, mint manapság. Aki ismeri az első világháború kirobbanásának részleteit, az nem csak annyit tud, hogy minden a trónörökös elleni merénylettel, majd - az arra adott válaszreakcióként - Szerbia megtámadásával kezdődött. A fennmaradt jegyzőkönyvekből pontosan tudni lehet, hogy a Bécsben ülésező közös minisztertanácsban a magyar kormányfő, Tisza István volt az egyetlen, aki ellenezte a háborút. Ugyanezt tükrözik a magyar parlamentben elmondott beszédei és Ferenc József császárhoz írt memorandumai is. A történelmi párhuzam jól kitapintható: egyfelől adott egy államszövetség, melynek tagjai vagyunk, s mely egy általunk pusztítónak és önpusztítónak tartott, mélyen ellenzett lépésre készül. Másfelől: ha vétózunk, azzal megakaszthatjuk a folyamatot. Nem mennék bele abba az elemzésbe, hogy Szerbia megtámadása és bekebelezése mekkora veszélyt jelentett az országra nézve, összevetve az EU mai politikai törekvéseivel. Egy biztos: ha Tisza István akkor megmakacsolja magát és a végsőkig kitart a vétó mellett, úgy egész másképp alakul Magyarország történelmi sorsa. Az mindenképpen Orbán mellett szól, hogy jól ismeri a nagy elődöket, s képes tanulni hibáikból.

Ami pedig a hazai ellenzéket illeti, bevallom nem is értem őket. Jakab Pétert és Ujhelyi Istvánt saját Facebook oldalukon saját hívei is helyreteszik, hogy álljanak már le a mellébeszéléssel. Két napja azon tűnődöm: tényleg nincs igény ebben az országban egy tisztességes és kompetens ellenzékre? Egy olyan pártra, amelyik képes elismerni a másik sikerét. Egy olyan pártra, amelyik a magyarság és az európai polgárok valós érdekeit tartja szem előtt, s nem a kisszerű politikai céljait. Egy olyan pártra, mely az elefántot elefántnak látja, s nem puszta ormánynak, fülnek vagy faroknak. Mert a politikai vakság is vakság. Csak az legalább gyógyítható.