Mi is lehetne a téma így karácsony előtt? Illik-e bármi másról szólni, mint a szeretetről? Egy normális társadalomban persze a világ legérdektelenebb témája volna, mintha csak a levegőről beszélnénk, melyet lépten-nyomon belélegzünk. Kell hogy legyen valami kézzelfogható oka annak, hogy a szeretet nem ilyen; nem ennyire magától értetődő, nem ennyire bőségesen körbeölelő. Sajnálatos módon egyáltalán nem a leghétköznapibb alapállapotunk.

Egyes vallások e magyarázatot könnyed csuklómozdulattal elénk vetik: a szeretet Istentől ered, míg annak hiánya, illetve minden gonoszság a Sátán műve. Ennyi. Gyermeteg világlátás, jómagam nem is igen tudok mit kezdeni vele. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel már jóval földhözragadtabb: "A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny". Weöres Sándor másként látja: "A szeretet fő-ellensége nem a gyűlölet, hanem az érzelgős jóságoskodás." Ez utóbbiban már több igazság van, de még mindig messze járunk a lényegtől. Valójában érezzük mindannyian: a szeretetlenség a legtöbbször nem sátáni gonoszságból, sokkal inkább ostobaságból, szűklátókörűségből fakad. Ezt a hipotézist érdemes alaposabban is megvizsgálni.

Az első kézenfekvő kérdés természetesen az, hogy pontosan mit is értünk szeretet alatt. A válasz közel sem egyértelmű, hiszen e kifejezést számos különböző jelentéstartalommal is megtölthetjük. Hétköznapi értelemben arra a végtelenül önző és semmihez sem fogható, gyönyörű ragaszkodásra gondolunk, ahogy a csecsemő csüng édesanyja keblén, avagy felajzott ifjú a szeretőjéén. Ez az érzés persze ritka ajándék; tervezni, erőltetni, tudatosan előidézni aligha lehet. Ha egy keresztény prédikátort kérdeznénk a szeretet lényegéről, ő minden bizonnyal az altruizmusról, a másokért hozott áldozatról kezdene papolni. Ezzel meg az a gond, hogy aligha elvárható bárkitől is, hogy ne a saját szükségleteire fókuszáljon. A realitás az, hogy amennyiben a szeretetet egy élethosszig tartó, tudatosan formálható, széles népréteget érintő attitűdként kívánjuk meghatározni, úgy be kell érnünk azzal a morális minimummal, mely szerint igyekszünk nem ártani embertársainknak. Igazából már ennyi is elég lenne a földi mennyország megteremtéséhez, miközben egyáltalán nem tűnik lehetetlen elvárásnak. Ám akkor miért van az, hogy még ebbe szerény követelménybe is oly gyakran beletörik a bicskánk?

Pár napja volt szerencsém végighallgatni Dr. Bánki György Az önigazolás című előadását (link a poszt alján). Emberünk nem egy igazán karizmatikus szónok, de amit mond, az nagyon igaz, nagyon lényeges és valószínűleg a többség számára a legkevésbé sem evidens. Elmeséli Semmelweis Ignác történetét, aki rájött, hogy szülészorvosként a klórvizes kézmosás csodát tesz: a gyermekágyi lázban elhunyt anyák száma - az általa felügyelt területen - a töredékére esett vissza. Az ember azt gondolná, hogy az ilyen felfedezéseket pezsgő és konfettieső kíséri, holott a valóságban nemhogy elmaradt az ünneplés, de kollégái totális ellenállásával, később teljes kiközösítésével kellett szembetalálnia magát. Egyszerű eljárását hiába igazolták a tények, az orvostársadalom ezzel mit sem törődött; számára maradt a hosszú évekig tartó, reménytelen szélmalomharc. (Semmelweis esete egyébiránt nem példátlan; pontosan ugyanez történt a 20. század derekán is, amikor egy brit orvosnő rájött, hogy a terhesség idején végzett röntgenvizsgálat és a magzat későbbi, gyermekkori rákos megbetegedése között egyértelmű összefüggés mutatható ki. Ő is húsz éven át ostromolta az orvosvilág legmagasabb fórumait, mire érdemben foglalkozni kezdtek ügyével.) Bánki György megadja az adekvát magyarázatot erre a teljességgel érthetetlen jelenségre, s ez nem más, mint a puszta önigazolás. Gondolatban pár másodpercre bújjunk bele egy tekintélyes orvos bőrébe, aki nem csupán a társadalom kiemelten megbecsült tagja, de önmagáról is azt a képet dédelgeti, hogy jó ember, s szíve szerint a légynek sem ártana. Képzeljük el a pillanatot, amikor szembesítenek azzal, hogy százak haláláért vagyunk felelősek... Irgalmatlanul kemény helyzet, a kognitív disszonancia biztos melegágya. Pszichológiailag érthető, ha ilyenkor az elviselhetőbb megoldást választva a valóságot hajlítjuk a hitünkhöz, s nem fordítva. Csak közben újabb és újabb anyák halnak meg egyetlen ostoba céllal: hogy homlokzatunk a lehető legkevésbé sérüljön. Amikor a szeretetlenség okait kerestük, megemlítettük az emberi szűklátókörűséget is, mint kézenfekvő lehetőséget. Ideje pontosítani: a gőgről, a büszkeségről, a tévedhetetlenségről, a feltétlen tekintélytiszteletről beszélünk. A tudattalanba száműzött tartalmakról, melyekkel elviselhetetlen a szembenézés. (A fenti példákkal nem azonos fajsúlyú vétek, ám mindenképp említést érdemel, hogy a kormányzati kommunikáció a járvány elleni védekezés eszközei közt szinte kizárólag a maszkot, a vakcinát és a korlátozó intézkedéseket említi, ugyanakkor alig esik szó az immunrendszer erősítésének természetes lehetőségeiről. Pedig sanszos, hogy hatékonyabb lenne bármi egyébnél, és egészen bizonyos, hogy senkinek sem ártana.)

Ugyanez a dinamika érvényesül akkor is, ha valakit ok nélkül bántunk. A szociálpszichológiai kutatások szerint minél ártatlanabb az áldozat, annál valószínűbb, hogy a bántalmazás a későbbiekben megismétlődik. Mivel a tükörbe nézve egy tisztességes, alapvetően jó embert látunk, ezzel az énképpel sehogy sem fér össze az, hogy olyannak ártsunk, aki erre nem szolgált rá. E kognitív disszonancia korrekt feloldása az lenne, ha belátnánk, hogy tévedtünk, s felhagynánk a másik szekálásával. De mivel az alacsony önbecsüléssel, ám annál hatalmasabb büszkeséggel bíró többség számára ez nem járható út, így a skizofrén feszültséget elkerülendő muszáj kitartani a bántalmazás mellett. Olyan ez, mint amikor méregdrágán veszünk valami használhatatlan vackot, majd hosszú időn át győzködjük magunkat, hogy milyen remek üzletet kötöttünk. Mert az azért mégsem elképzelhető, hogy ennyire idióták lettünk volna... Beteg egy folyamat, nemde? Valójában ez a szimpla kis pszichikai malőr mozgatja az emberiség teljes történelmét. Az esetek túlnyomó többségében ez az alapja az áldozatok dehumanizálásának. Hitler lehetett hidegfejű pszichopata, de egy teljes nemzet aligha. Akik részei voltak a náci gépezetnek, azoknak muszáj volt elhinniük azt a képtelenséget, hogy a zsidóság alapvetően bűnös és rászolgált a pusztulásra. Ugyanezt látjuk Mohamed esetén is. Ismerjük történetét, tudunk visszatérő látomásairól és könnyen elintézhetjük egy gyors diagnózissal, temporális epilepsziára gyanakodva. Igen ám, de csaknem kétmilliárd követőjét mégsem vádolhatjuk elmebetegséggel. Ezek az emberek az iszlám mennyországba készülve követik a prófétát, s szent meggyőződésük hogy jó emberek, s helyesen járnak el a házasságtörő asszonyok megkövezésével, avagy a hitetlenek kiirtásával. Ugyanez a fasiszta attitűd jellemezte a középkori inkvizíciót, a jakobinusokat, a kommunistákat, a rabszolgatartókat, vagy épp a melegeket bebörtönzőket is. Ugyanezt a dehumanizációt érzékeljük a férfigyűlölő, radikális feministáknál, a nőgyűlölő, szélsőséges antifeministáknál, a fehéreken revansot venni készülő BLM-mozgalmárokon, vagy épp a békés droghasználókat üldözők esetén.

Karácsonykor Jézus születését ünnepeljük. Az emberét, aki küldetésének tekintette, hogy valós tükröt tartva elénk felébressze bennünk a magunk kognitív disszonanciáját. Annak idején az Ószövetség embere nem bírta sokáig a gyűrődést; a farizeusok és az írástudók inkább kilobbiztak számára egy keresztet, minthogy eltűnődjenek sok évszázados hitviláguk és moralitásuk hamisságain, hiányosságain. A kulturális tekintetben kívülállónak számító Poncius Pilátus csak pislogott, nem igazán tudta mire vélni ezt az elszánt ölni vágyást. Jézus a szeretet fontosságát hirdette, s meg is adta hozzá az alapvető instrukciókat: "legyetek tökéletesek!", illetve "ne ítélkezzetek!" E kettő csupán együttesen értelmezhető, hiszen aki önbecsülését tekintve nem maximalista, aki nem emeli fel a lelkét a sebezhetetlenség szférájába, az aligha lesz nyitott a nagyvonalúságra. A megváltás abban áll, hogy képesekké válunk megszabadulni az ego béklyójától. Hogy válaszút esetén készek vagyunk - tudatos döntést hozva - a valóság mellé állni, még akkor is, ha ez korábbi tévedésünk beismerésével jár. A megváltás azt jelenti, hogy nem ragaszkodunk görcsösen semmiféle téveszmébe, legyünk bár évtizedek óta a foglyai. És főleg azt, hogy nem arra haragszunk, aki a rossz hírt hozza, aki szembesít bennünket a valósággal. Az Újszövetség embere nem feszíti keresztre Jézust, nem lehetetleníti el Semmelweist, s nem hallgattatja el a másként gondolkodókat. Valahol itt kezdődik a szeretet. Valahol itt kezdődik a karácsony.