Richard Dawkins klasszikus művéből pontosan tudjuk: génjeink önző replikátorok, azzal a kizárólagos céllal, hogy önmagukat terjesszék, sokszorosítsák. E tekintetben a legkevésbé sem különbözünk a bolygó többi élőlényétől; túlélni és szaporodni - lakmározni és szexelni vágyunk. Ha feltennénk a kérdést, hogy valójában mi tesz emberré bennünket, Susan Blackmore, a Mémgépezet című könyv szerzője valószínűleg azonnal rávágná: mémjeink.
A mémek - képek, gondolatok, gegek, eszmék, szabályok, hírek, anekdoták, hiedelmek, mítoszok stb. - valójában kultúránk emberről emberre - egykoron szájról szájra - terjedő alkotóelemei. (Abszolút legitim a kultúrgén elnevezés is.) A mém fogalmát Dawkins használta először, majd Blackmore fejtette ki bővebben fent említett művében. Álláspontjuk szerint a génekhez hasonlóan a mémek is önálló replikátorok, vagyis hosszú életűek, szaporák (más céljuk sincs, mint a szaporodás), és bár jellemzően pontosan másolódnak, mutációk azért bőven keletkeznek. Az emberré válás folyamata valójában e két replikátornak köszönhető koevolúció eredménye. A gének és mémek alapvető hasonlóságán túl azonban a köztük lévő számos különbséget is látnunk kell. A genetikai öröklődés viszonylag lassú folyamat. Génjeink bennünk, s gyermekeinkben élnek tovább, ebből pedig az következik, hogy biológiai programozásunk minden apró elemének a test jólétét kell szolgálnia. (Az egyén halála, különösen pedig utód nélküli halála a gének szempontjából valóságos katasztrófának számít.) Génjeink nem hordoznak eszméket, világmegváltó szándékokat, közösségi értékeket - kizárólag önmaguk túlélését és sokszorosítását célozzák, ehhez azonban a hordozót, magát az embert is védeniük kell. A mémek terjedése lényegesen gyorsabb - és ez a jelenkorra különösen igaz -, így kultúránk replikátorainak már egyáltalán nem szükségszerű érdeke az egyén hosszútávú jóléte. Ha valaki például az életét áldozza egy eszme oltárán, s ennek hatására ezrek teszik magukévá az adott ideológiát, úgy memetikai aspektusból ez valódi sikersztori - a mémek szemszögéből tekintve az egyén halála nagyon is kifizetődő ráfordításnak számít. Mindebből az következik, hogy kulturális programozásunk már közel sem egyértelműen szolgálja magát az embert. Mémjeink közt bőségesen találunk álhíreket, babonákat, téveszméket és kifejezetten pusztító ideológiai elemeket is.
Az emberiség évezredeken keresztül úgy élt, hogy genetikai és memetikai öröksége párhuzamosan, egymással tökéletes szinkronban adódott át. A mémek ugyanúgy szálltak át apákról fiaikra, akárcsak a gének. A téli estéken a kemence mellé bekuckózott család a nagypapa történeteit és morális igazságait szívta magába, s később ugyanezeket adta tovább a következő generációk számára. A konzervatívok ezt az atmoszférát, a vertikális öröklődés világát sírják vissza - mindhiába. A lavinát Gutenberg találmánya indította el, majd a lapkiadás, a rádió, a tévé és végül az internet elterjedése tette (jelen ismereteink szerint) teljessé az információáramlás forradalmát. A mémek ma már elsősorban horizontálisan terjednek. A 13 éves fiam legtöbb - hozzám intézett - mondata így indul: "Apa, egy olyan videót láttam..." Ezt a világot legfeljebb egy atomháború, vagy egy globális diktatúra viheti vissza a középkorba, semmi egyéb. De talán ez nem is akkora katasztrófa, már csak azért sem, mert a régi idők nagypapái sem voltak mind parádésan bölcsek. Oly sok mérgező mintát cipelünk magunkkal a mai napig - alig hiszem, hogy a bőséges, oldalirányú mémáramlás komoly kárt tenne a kultúránkban, vagy akár az erkölcseinkben.
Memetikai szempontból rém izgalmas terepen járunk, amikor a különböző vallásokat vesszük górcső alá. Aki látta a Lódító hódító című vígjátékot - a film egy olyan világot jelenít meg, ahol ismeretlen a hazugság - bizonyosan felfigyelt a forgatókönyvíró pazar meglátására, mely szerint a vallás mémjei is csak a füllentés megjelenését követően képesek megszületni és szárnyra kapni. Mivel a mémek egyetlen célja önmaguk terjesztése, így semmi meglepő sincs abban, ha számos felekezet kiemelten lényegesnek tartja a térítő tevékenységet, s szinte kivétel nélkül mind támogatóan tekint a bőséges gyermekáldásra (hiszen az utódok potenciális mémhordozók; borítékolhatóan viszik tovább szüleik vallási dogmáit és rituáléit). A legkevésbé sem véletlen az iszlám mémkomplex elképesztő sikere. Ez egy abszolút következetes vallás, kifejezetten a középkor tudati szintjére optimalizálva. Elkötelezett a magas gyermekszám, a hagyományőrzés és az agresszív térítés mellett. Erkölcsi kötelességként hirdeti a bűnösök szigorú megbüntetését, valamint a hitehagyók és a hitetlenek kifosztását és elpusztítását. A vallás mémjei itt nem csupán a transzcendenciát kergető hóbortok ártalmatlan eszközei, mint a nyugati hitvilágban, hanem a legfőbb identitáselemet testesítik meg, kijelölve az életmódot, sőt a politikai hovatartozást is. Úgy tűnik: a mohamedán hit a tökélyre fejlesztette az őrületet: minden apró eleme magát a mémkomplexet szolgálja, miközben a fanatikus hívő sem marad kielégületlen: agresszióját és hatalomvágyát szabadon kiélheti a hamis isteneket tisztelőkön, vagy épp a nőkön. Az iszlám egyetlen valódi ellenfele a felvilágosodás - küzdenek is ellene tűzzel-vassal. (Sokan abban látják az európai muzulmánok integrációjának kulcsát, hogy előbb-utóbb ezt a vallást is eléri a modernizáció. Látniuk kéne, hogy ez puszta illúzió: a felvilágosodással az iszlám lényege szűnne meg.) A zsidó vallás már nagyságrendekkel erőtlenebb. Nyugati szemmel nézve ugyanolyan értelmetlen babonavilág, mint az iszlám, csupán az agresszió és a térítőszándék hiányzik belőle. Nem véletlen, hogy nem vált világvallássá, és talán csak generációk kérdése, hogy teljesen eltűnjön. Az ábrahámi felekezetek közül a legfurább és legkövetkezetlenebb a kereszténység. Ha a katolikusok szexuális korlátait tekintjük - tilos az orális és az anális szex, valamint a fogamzásgátlás csaknem minden módja - minden egy irányba mutat: még véletlenül se keletkezzen elvesztegetett örökítőanyag. Ez az oka annak is, hogy a férfiak önkielégítése bűnnek számít, míg a nők maszturbálásáról nemigen szól a fáma. Úgy tűnik, ezen a fronton nincs helye semmiféle tudatosságnak: csakis az önző gének reprodukciója számít. Másfelől ott van az önfeláldozás, a másokért élés, az altruizmus követelménye; a szenvedéskultusz; a szegénység tisztelete, a földi jólét elutasítása és megvetése. Egy sor olyan mémmel találkozunk, melyek tökéletesen ellentétesek genetikai programozásunkkal. Ezek kapcsán az egyház azt várná, hogy írjuk felül ösztönvilágunkat, s kötelezzük el magunkat olyan értékek mellett, melyek túlélésünket tekintve hátrányosak. Az ember nem is érti, hogyan férnek meg mindezek egy kalap alatt. Nem csoda, ha értelmiségi, hívő szüleimen a kognitív disszonancia kérlelhetetlen jeleit látom, ha vallási kérdések kerülnek terítékre. A katolikus dogmavilág feltételek nélküli elfogadása csakis azok számára lehetséges, akik képesek tökéletesen kikapcsolni az elméjüket.
A vallásokat éltetőket, a laposföld-hívőket, az ufók által elraboltakat - vagyis mindazokat, akik tökéletesen alaptalan mémjeiket tényként kívánják tálalni - a világ általában a helyükön kezeli, amolyan ártalmatlan bolondnak tekintve rájuk. Valamiféle érthetetlen okból azonban sokkal komolyabban vesszük azokat, akik még náluk is őrültebbek, és a bizonyítottan genetikai programokat igyekeznek hamis mémekként feltüntetni. Sokan például mindent megtesznek azért, hogy a nemeket csupán társadalmi konstrukciókként kezeljük, fittyet hányva az olyan apróságokra, mint az ivarszervek összetéveszthetetlen különbsége, a férfiak és a nők merőben eltérő hormonháztartása és agyműködése. Számos teoretikus érvelt már amellett, hogy a romantikus szerelem, vagy épp az anya és gyermeke közti kötődés is kizárólag kulturális gyökerű. Különösen kedvelem azokat az elmeháborodottakat, akik szerint a fizikai szépség szubjektív, s valójában a filmek és a reklámok a felelősek azért, hogy a férfiak elsöprő többsége a sportos, karcsú nőket részesíti előnyben. Ezeken a bolondokon is legyintve mosolyoghatnánk, de valamiért inkább egyetemi katedrával jutalmazzuk őket, s a kedvükért betiltjuk az általuk bántónak ítélt fitneszhirdetéseket, vagy egyéb reklámokat. De vissza a másik oldalra: a konzervatívok Isten-haza-család mesterhármasának sorrendjét is érdemes volna megfordítani. Hiszen pontosan tudjuk: a család valós genetikai közösséget takar; Isten ugyanakkor talán nem több, mint vallási mém; s kettő közt ott a haza - részben genetikai rokonságból, részben pátosszal átitatott, önkényesen kreált mémekből gyúrva. A tudatosság ott kezdődik, hogy képesek vagyunk szétválasztani a tényeket a fikcióktól - a bizonyítottan genetikai programozást a puszta mémekre épülő propagandától.
Sokan úgy vélik: tökéletesen a génjeink rabjai vagyunk. Számos kutató odáig megy, hogy még politikai beállítottságunk is egyenes következménye genetikánknak. Mások szerint mémjeink azok, melyek dróton rángatnak bennünket. Egy biztos: e replikátorok egymásra is jelentős hatást gyakorolnak. Tekintsük például a homoszexualitás kérdését, feltételezve, hogy genetikailag kódolt orientációról van szó! Miként lehetséges, hogy az erre hajlamosító gének továbböröklődnek, miközben hordozóik jellemzően nem hoznak létre utódokat? Ebben talán épp azok az értelmetlen és ostoba mémek is szerepet játszanak, melyek szerint a homoszexualitás bűn, vagy legalábbis szégyellnivaló. Egy olyan társadalomban ugyanis, amelyben ezek a mémek uralkodóak - és az emberiség írott történelmének jelentős hányadát ez a gondolkodásmód jellemezte - a melegeknek rejtőzniük kell, s talán épp társadalmi álcaként alapítanak családot, s nemzenek gyermekeket. Ez esetben épp a memetikus tiltás segíti a gének továbbélését. Egy normális világban természetesen mindenki úgy szeret, ahogyan a szíve diktálja, ugyanakkor ez a bátorítás akár oda is vezethet, hogy a homoszexualitásért felelős gének sokkal kisebb arányban öröklődnek tovább. Tekintve azonban, hogy ez a korszellem alig pár évtizedre tekint vissza, ráadásul csupán a bolygó legcivilizáltabb szegmenseit jellemzi, jelenleg még aligha látjuk a genetikai következményeket.
A világ valaha volt összes ideológiája azt hirdette, hogy nem vagyunk mi állatok, s nem engedhetünk a génjeinkbe kódolt programnak. Ehelyett a legkülönbözőbb mémekkel tömték tele a fejünket, morális követelménynek hazudva az azokhoz való feltétlen igazodást. Az öntudatára ébredt embert azonban az jellemzi, hogy nem hagyja rángatni magát. Sem a gének belső, dübörgő ösztönkésztetései, sem a mémek külső, pusztító és önpusztító kényszere által. A tudatosság azt jelenti, hogy képesek vagyunk e replikátorokat személyes céljaink szolgálatába állítani. Nincs hatalmunk sem a génállományunkat, sem a minket érő külső impulzusokat megváltoztatni. Az viszont már teljes egészében rajtunk múlik, hogy mit kezdünk ezekkel. Mintha egy olyan vitorláson ülnénk, melynek megépítésébe nem sok beleszólásunk volt, ráadásul az időjárásra sincs különösebb ráhatásunk; aligha tudunk szelet kelteni, vagy vihart csendesíteni. A vitorlákat és a kormányt azért - optimális esetben - mi kezeljük. Igazság szerint ez sem kevés. Ahogy Csíkszentmihályi Mihály fogalmaz: "Ha sikerül ellenőrzésünk alá vonni elménket, vágyainkat és cselekedeteinket, valószínűleg fokozhatjuk a rendet magunk körül. Ha hagyjuk magunkat irányítani a gének és a mémek által, elszalasztjuk azt a lehetőséget, hogy önmagunk legyünk."
