Jó huszonöt éve történt, amikor egyik barátom lagziján az italpultnál az örömapa megosztotta velem egyik életbölcsességét: "Lacikám, minden életszakasznak megvan a funkciója. Tízéves korig szinte csak játszik a gyerek. Tíztől húszig a tanulásé a főszerep. A következő tíz év a szerelemről szól. Harminc és negyven között a kőkemény munka a meghatározó, majd a karrier évtizede következik..." A sokadik whisky-kóla után már elég őszintén ráncoltam a homlokom, s szóvá is tettem, hogy ez azért meglehetősen merev struktúra. Többre azonban nemigen volt idő, mert a vége felé közeledett az aktuális zeneszám, s DJ-ként rohannom kellett vissza a keverőhöz... Gábor bátyám, most bepótolom.
Nyilvánvaló igazság, hogy léteznek életkorhoz kötődő sajátosságok. Nincs olyan csecsemő, akinek ne lenne szó szerint létfontosságú az anyja közelsége, mosolya, érintése, kommunikációja. Nincs olyan életút, melyben nem az első három esztendőhöz kötődik a szocializáció megalapozása. A fizikai, szellemi és szexuális fejlődésnek is megvannak a maga törvényszerűségei, így például kisgyermekek és kilencven feletti aggastyánok kapcsán ritkán beszélünk megterhelő munkavégzésről, vagy épp testi szerelemről. (Mondjuk, ami a saját jövőmet illeti, én nagyon bízom a gyógyszeriparban...) A szóban forgó életbölcsességgel sem az a baj, hogy nem tartalmaz részigazságokat, hanem az, hogy végtelenül szögletes. Minden oldalról.
Ez a merev struktúra elsősorban azért riasztó, mert ugyan minden periódushoz értékes tartalmat társít, azonban a ciklus végével a szóban forgó tevékenységet meg is szünteti. És az még hagyján, hogy egy-egy aranyköpésben milyen gondolkodásmód jelenik meg, sokkal nagyobb probléma, hogy tömegek élnek ténylegesen e szerint. Ha ugyanis a játékot értéknek tekintjük a gyerekkorban, úgy miért kívánjuk száműzni azt hétköznapjainkból a későbbiek során? Egészen szánalmasnak és szürkének látom azok sorsát, akik felnőttkorukra elfelejtettek játszani. Meggyőződésem, hogy a létezés egyik esszenciája, legyen szó sakkról, fociról, ultiról, vagy akár activity-ről. Azután ott van a tanulás. A legtöbb kiégett felnőttről elmondható, hogy mióta kiléptek az iskolakapun, azóta nemigen gyarapították a világot felfedező ismereteiket. Pedig ez is olyan tevékenység, melyet vétek abbahagyni; hitem szerint egy komplex életpályát az jellemez leginkább, hogy a halálos ágyunkon vagyunk a legbölcsebbek. No és a szerelem? Semmi sem lehangolóbb annál, mint amikor hiányzik az ember életéből. A fene se tudja, mi a jó recept; egy partnerrel a sírig, vagy inkább százzal; egyszerre csak eggyel, avagy mindig több vasat tartani a tűzbe - a lényeg, hogy lángolás legyen, mert anélkül megszületni is kár volt. Beérni azzal, hogy a szerelem idővel csendes szeretetté szelídül - az valami egészen nyomorúságos. A magam részéről azt gondolom, hogy nincs mit hátrahagyni; az egymást követő életszakaszok optimális esetben egyre gazdagabbak, egyre komplexebbek. S bár a fókusz folyton változik, a fiatalkor szenvedélyeit muszáj átmenteni a felnőttkorba, vagy akár a vénség éveibe is.
A másik gondom e szögletes életpályamodellel maga az uniformizáltság. Ember és ember közt elképesztőek a különbségek, különösen ami a szellemi érés folyamatát illeti. Az egyik gyerek falja a könyveket, a másik csak negyvenéves korára kap rá az olvasásra. Az egyik lány már az érettségi táján az anyaságra készül, a másik még harmincévesen is halogatná a gyermekvállalást. Az érdeklődést, a vágyat, a szenvedélyt aligha lehet erőltetni, vagy siettetni. A legkevésbé sem véletlen, hogy a diákok oroszlánrésze szívből utálja az iskolát; a fejükbe préselni kívánt tananyag zöme nem csupán totál felesleges, de számukra tökéletesen érdektelen is. A tankönyvírók és a tanárok mintha sportot űznének abból, hogy a gyerekeket egyenesen elidegenítsék a tudástól; a bemagolandó szakkifejezések, definíciók és adathalmazok csak arra jók, hogy a fiatalok még a meglévő érdeklődésüket is elveszítsék. Hitem szerint a legtöbben nyitottak vagyunk a világra: a történelemre, az irodalomra, a biológiára és különösen a pszichológiára és a filozófiára - ám tizenévesen aligha ezek a fő problémáink. Hasonló a helyzet a családalapítással is. Mondhatjuk, hogy a húszas éveink optimálisnak tűnnek, hogy elindítsuk a projektet, azonban semmi sem garantálja az érzelmi és az egzisztenciális érettséget, a megfelelő partner látótérbe kerülését pláne. Jómagam a harmincas éveim derekán lettem apa - a saját szükségleteimet és lehetőségeimet figyelembe véve elképzelni sem tudnék jobb időzítést. Jó pár barátom van, akik csak negyven felett állapodtak meg, s nemzettek utódokat - odaadóbb apukák, mint bármelyikünk. No és mi a helyzet a munkával? Hol van az előírva, hogy felnőtt éveinket végig kell robotolni, majd hatvanöt fölött bele kell pusztulni az unalomba? Nem először hozom pozitív példaként az Amerikai szépség Kevin Spacey által formált főszereplőjét, aki élete derekán simán kiszállt a napi mókuskerékből, megvette kamaszálmai sportkocsiját, illetve visszatért a régi jó súlyzókhoz és az egyetemi éveket idéző spanglihoz. Mindegyikünk előtt nyitott a lehetőség, hogy bármikor tartsunk pár hónap szünetet, amolyan előrehozott nyugdíjas periódust - persze reuma és demencia nélkül.
Pontosan tudjuk: a klasszikus életpályamodellek a hivatásnak tekintett szakterületek mindegyikét jellemzik. Látunk ilyet az egészségügyben, a honvédelemben és az oktatásban egyaránt. Nincs is azzal semmi baj, ha egy tanárembert feldob az előre felvázolt perspektíva, mely szerint egy idő után mesterpedagógus válhat belőle, arra rímelő javadalmazással. Ám ez valahogy mégsem az én világom. Csakis akkor lettem volna orvos, katona, tanár, vagy vadakat terelő juhász, ha eszelős vonzalmat éreznék ezen szakmák valamelyikéhez. Az életpályamodell által biztosított rang, cím és státusz számomra nem több, mint parasztvakítás; az anyagi ellentételezés pedig még a magasabb stációkban is eltörpül az üzleti élet potenciálja mellett. Persze, teljesen legitim, ha a kilátásba helyezett lépcsőfokok bárki számára pozitív motivációt jelentenek. Jómagam azonban sokkal inkább béklyónak éreznék mindenféle szakmai elköteleződést. Csupán egy életünk van, érdemes volna minden vonzó kalandba belekóstolni, amit csak elénk sodor a jó sors.
Tény, hogy minden életszakasz más és más. Húszesztendősen még szélsebesek vagyunk a focipályán, s a libidónk is az egekben; negyvenévesen a pénztárcánk vastagabb; hatvanon túl meg tele leszünk szabadidővel. Ezek nem elhanyagolható körülmények, mégsem determinálják sorsunkat. Valójában nincs az a földi hatalom, mely előírhatná számunkra, miként kéne élnünk. Játszani, sportolni, tanulni és szeretni minden életkorban érdemes, majdhogynem kötelező. Ami pedig a munkát és a karriert illeti - semmi sem jobb annál, mint amikor az ember a szenvedélyének hódolhat évtizedeken át. Másképp aligha érdemes.
