Muszáj leszögezni: Tóth Krisztina parádésan jó költő. A kortársak közül talán a legkiemelkedőbb. A Lesz macska is című versét például egyenesen kötelező olvasmánnyá tenném (ha nem találkoztál még vele, úgy hagyd abba az olvasást és keress rá azonnal!), de az Óda az ötvenes férfiakhoz is fincsi darab. Tehetséges, értelmes, és elismert művészről van szó, a magam részéről nem is értem, hogyan tud egészen gyermeteg butaságokat megfogalmazni.
Pár napja a Könyves Magazin oldalán jelent meg az a riport, melyben a költőnő többek közt arról is nyilatkozik, melyik könyvet kellene levenni a kötelező olvasmányok listájáról: "Jókai Aranyember című művét. Nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér." Hihetetlenül groteszk ez a világlátás. Ahogyan a riport alatti hozzászólók is megjegyzik: ilyen alapon a világirodalom oroszlánrészét simán tiltólistára tehetnénk. Tóth Krisztina álláspontja legalább három ponton problémás.
IRODALMI ÉRTÉK
Egészen nyilvánvaló, hogy egy alkotás művészi értékét nem az határozza meg, hogy az olvasó mennyire szimpatizál az abban szereplő karakterek attitűdjével. Ez tényleg a brazil szappanoperákon edződött, iskolázatlan rétegek gondolkodásmódját idézi. Kíváncsi volnék, hogy a költőnő miként vélekedne például Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verséről. Mert ha létezik igazán beteg férfilélek, úgy e költeményben a lehető legbetegebb jelenik meg, miközben elvitathatatlanul a magyar irodalom egyik gyöngyszeméről van szó. Jókaiért már nem tudok ennyire lelkesedni, megítélésem szerint kifejezetten közepes író, többnyire egészen álmosító. Ha Tóth Krisztina csak annyit mondott volna, hogy létezik az Aranyembernél sok száz jobb regény, melyek a diákok számára is sokkal befogadhatóbbak, úgy egyetlen szót sem szólnék, csak helyeslően bólogatnék. De érvként felhozni azt, hogy Tímár Mihály nem úgy bánik a nőivel, ahogy neki, mint olvasónak tetszene, ez egészen megmosolyogtató.
PEDAGÓGIA
Minden kötelező olvasmány magában hordozza azt a remek lehetőséget, hogy az irodalomórán a diákok részletesen kielemezzék. A Bűn és bűnhődést boncolgatva óhatatlanul előkerülnek a morál alapkérdései, miközben a legkevésbé sem fogunk helyeslően csettinteni Raszkolnyikov tette kapcsán. A Pál utcai fiúk ugyancsak szolgál tanulságokkal és rém izgalmas, hogy a mai tizenévesek miként látják Nemecsek Ernő hősiességét. Az Aranyember iskolai elemzésének fűszerét pont a költőnő által kifogásoltak adják. Nem is értem Tóth Krisztinát: ha számára problémás a regényben megjelenő édeshármas, illetve az abban résztvevők hozzáállása, úgy vajon van-e jobb terep ennek kitárgyalására, mint egy irodalomóra? "A gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek." - állítja a költőnő, s e kijelentéssel még az a legkisebb baj, hogy semmi köze a valósághoz. Az olvasmányélmények hatása egyértelműen eltörpül a Facebook, a TikTok, az Instagram, a tinisorozatok és a szülői minta mellett, de nem is ez a lényeg. A fontos az, hogy egy jó tanárral simán meg lehet beszélni: nőként osztoznánk-e egy férfin, illetve férfiként tartanánk-e két feleséget. (A magam részéről nem nyilatkozom, mert az asszony is olvassa a blogot...)
LIBERÁLIS SOKSZÍNŰSÉG VS. VÉLEMÉNYDIKTATÚRA
Egy liberális óhatatlanul így gondolkodik: létezik minimum kilencvenféle gender, ezekből fakadóan csaknem végtelen számú együttélési forma. Ezek mindegyike legitim, még akkor is, ha a magam részéről nem szimpatizálok minddel. Egészen döbbenetes az a korszellem, amelyben a szexuális attitűdök minden extremitása elfér, csupán az Aranyemberben megjelenő poligám felállás jelent szálkát a szemben. (És akkor még a kritikával nem illethető iszlám vallásról, az annak szerves részét képező többnejűségről nem is szóltunk.) Nem tudom, hogy Tóth Krisztina liberálisnak vallja-e magát, ám ez a megnyilvánulása semmi szín alatt nem tekinthető annak. Nem tudom, hogy a költőnő milyen véleményt formálna, ha Jókai Aranyasszony címmel írt volna regényt, melyben Noémi folytat kicsapongó életmódot, a szigeten fogadva különböző szeretőit. Mondjuk három olyan férfit, akik nem kérdeznek, csak örülnek; akik mindig ápoltan érkeznek, s engedelmesen beletörődnek, hogy ezen a pályán nem egyedül ők rúgják a gólokat. Lehetne köztük gazdag és hősszerelmes, kinek elfogadja ajándékait, de nem lelkesedik érte igazán. A másik lehetne szenvedélyes szerető, aki lángra gyújtja az éjszakákat, ám hiányzik belőle az intellektuális tűz. A harmadik talán egy szomorú szemű költő, akivel lelkük minden rezdülése közös... Ez bejönne a költőnőnek? Vagy valamiféle - eleddig nála nem tapasztalt - prüdéria okán ettől is epét hányna?
Valóban meg kéne óvni a gyerekeket a helytelen nőábrázolástól? Kedves Krisztina, akkor honnan fogják tudni, hogy mi a helyes? És biztos az, hogy csupán egyetlen helyes női attitűd létezik? A náci világot tekintve elég széles a társadalmi konszenzus, mely szerint a hitleri eszmék és tettek megengedhetetlenek. Valamiért mégis tananyag. Talán azért is, hogy okuljunk belőle: soha többé nem szeretnénk hasonlót. Az Aranyemberben megjelenő - többféle! - nőábrázolás számomra nem tűnik hasonló rémtettnek. Ez mégsem fér bele? Azelőtt még hittük azt, hogy az iskolai oktatásnak, a történelmi és irodalmi élmények átbeszélésének szerepe lehet a gyerekek tudati fejlődésében. Ma már ez is a múlté? Tényleg az a jövő, hogy eltörlünk mindent, ami egy kicsit is kilóg a szűkre szabott ideológiai keretből?
